Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
A Dugonics dobogó árnyékában
A „hullámvasút” érzés jó ismerősöm már, és nem csak a vidámparkból. Pontosan ilyen érzés tud lenni az élet is, ha úgy hozza a sors. Ha megfelelő módon gondoskodunk róla, nem unatkozunk egyetlen percig sem. Akkor pedig pláne nem, ha nem mi vagyunk a bomba kanócánál, amelyet éppen gyújtanak alattunk vagy a közelünkben. Erre is akad eset bőven, ahogy nemrégiben történt. Csak az ember fel tudna rá készülni!
Egy hónappal ezelőtt…
Borús, esős, novemberi szürkületben ültem otthon a családdal. A délutánok mindenki számára a céltalan bambulást jelentik általában, hacsak nincs valami komolyabb figyelmet vagy koncentrációt kívánó program, mint amilyen a beszélgetés a nagyszülőkkel. Ezúttal nem volt. A szokásos kép fogadta volna a váratlan látogatót: ültünk a nappaliban, és mindenki a saját érdeklődésének megfelelő applikációt böngészte a mobiltelefonján. Egy órácskára még Manó is megkapja a kütyüt, hogy angol dalokat és videókat hallgasson rajta, mert arra vállalkoztunk, hogy bevezetjük, ill. bevezettetjük e szép nyelv rejtelmeibe. Persze mindezt játékos módon. A csendéletnek nevezhető családi idill tehát digitális bűvöletben telt azon az estén.
Az én Facebookom meglehetősen eklektikus és színes képet mutat, ami az érdeklődésemet illeti, mert főként irodalmi köröket keresek fel, sok az író és költő ismerősöm, vagyis azok, akiknek ilyen oldaluk van. Ahogy nézegettem a bejegyzéseket, immáron sokadszor szembejött velem egy idén éppen esedékes közönségszavazás a Dugonics András Irodalmi Díjra. Őszintén szólva egyáltalán nem foglalkoztam vele. Kit érdekel? Az én novelláskötetem tavaly jelent meg, mi közöm nekem ahhoz, mi történik idén? Egy kósza gondolat követte a többit: nincs nekem annyi támogató ismerősöm, hogy felkerüljek a térképnek akárcsak a sarkára is!
Mégis. Annyiszor szembejött a dolog a következő napokban, hogy megakadt a szemem egyik-másik jelöltön. Nicsak! Egy ismerős! Nahát, az ő nevét is hallottam már valahol! Ő pedig ugyanannál a kiadónál van, ahol én. Hát akkor miért is ne…. Hopp, egy klikk! Ja, és amúgy szívesen! És egyszerre tényleg megköszönte! Lehet, hogy jövőre elolvasom a könyvét… Már ha ő is az enyémet… Vagy ennyire nem vagyunk jó fejek? Az időnk tényleg csak egy klikkelés erejéig tart? Van, hogy még addig sem?
Pergettem tovább. Közben üzenet érkezett. Egy kedves köszönet. Hát, szívesen. És… máskor is… Hogy érdekelne-e a könyve? Lehet. Rákeresek. Jaj, a zsánere. Ez már lehet, hogy gond. Horror. Azt nem szeretem. Közben szórakozottan tekertem tovább. Már a DAID oldalán voltam. Történelem, new adult, költészet, szépirodalom, naplóregény, dokumentum, romantikus irodalom…
A szemem csak úgy futott a sorokon, szórakozottan nézelődtem. Az agyam azonban megállt egy pillanat töredékére. Pislogtam kettőt. Ez olyan ismerős volt… Menjünk csak vissza! Hol is láttam? Talán romantikus irodalom? De hát mit keresne ott? Megtaláltam a kategóriát. Most már lassabban húztam le a névsort. És egyszerre lefagytam egy gondolat erejéig. Ott a nevem… Hogy mi van? Ott a nevem? Mit keres ott??? Ki csinálta ezt, és miért nem szólt róla? Mióta is tart már a szavazás? Miért csak most tudom meg? És miért vagyok a romantikus kategóriában? Válasz nem érkezett. Azóta sem.
Nem hittem a szememnek, legalább fél órába telt, hogy felfogjam, és még akkor is csak szédelegtem. Minden nyugodt volt körülöttem, és mintha minden csodálkozott volna, mitől vagyok így feldúlva. De most komolyan! Szerintetek ez természetes, és rendben van? És vajon hányan nem tudtak még róla a jelöltek közül? Kikiabáltam volna a nagyvilágba, ami jelen esetben a Facebookot jelenti, hogy „Emberek! Nézzétek meg, rajta vagytok-e mert elkezdődött!” Aztán visszafogtam magam, nem szerettem volna, ha hülyének néznek. Hadd menjen csak végbe ez a hatalmas vihar az elmémben, aztán majd megnyugszom.
„Úgy sincs esélyem.” – gondoltam. Az Év Könyvére is jelöltek (akkor tudtam, hogy a Kiadó), és akkor is tudtam, hogy a nagy nevek mellett nekem örülnöm kell annak is, hogy a listán vagyok.
És megkezdődött a kampány. Hiába nem foglalkoztam vele, a kisördög már az elmémbe férkőzött, és azt súgta: „Hajrá, kisanyám! Húzzál bele!” A józanabbik énem csak mosolygott rajta, még győzködött, hogy ne foglalkozzak az egésszel. Igen ám, de ott volt a nevem egy listán. Egy irodalmi listán. Egy szavazáson. Ami országos. Több mint százhúszan voltunk a kategóriában. Miért ne adtam volna meg legalább az esélyt? Hát nem voltam rá kíváncsi, többen szavaznak-e, mint tavaly?
Ó, nagyon is jól tudtam, milyen ez. Mennyire szubjektív. Mennyit számít, hogy hány embert tudok megmozgatni szimpátia alapján. Ezeknek az embereknek jó része nem is látta még a könyvemet. Halvány segéd fogalma sem volt róla. Engem ismer valahonnan, és ha éppen jó, kedves vagy csak elviselhető napja van, akkor klikkel majd egyet. Én is olvastam Nick Wood Dugonics András díjas író lettem c. remek és találó írását, nem vagyok teljesen naív.
Csakhogy egy írói vénával megáldott csodabogárban, amilyen én is vagyok, dolgozik az a bizonyos önérzetnek vagy ambíciónak nevezett őrület, ami ilyenkor elképesztő méreteket ölt. Ez indította el az én ujjaimat is, amikor kampányolni kezdtem. Vérszemet akkor kaptam, amikor megindultak a szavazatok. Nem tömegével, de ezt a hatást tették rám. Azt kellett éreznem, hogy én mindent megtettem a siker érdekében. Közben pedig tisztában voltam vele, hogy nem vagyok annyira közismert – hogy finoman fogalmazzak – amilyen mértékre ehhez szükség van. A tűz azonban néhány nap múltán felgyúlt bennem. És már nem is nyugodott. Egy újabb mérföldkő az úton.
Igyekeztem nem minden nap nézni az állást. Csak kértem és köszöntem. Ábrándoztam egy tízes listáról, és közben olyan nevek röhögtek felém, mint Náray, Palotás, Karády, és még sorolhatnám. A Nevek. Volt, akiknek egyetlen szavazata sem volt. Nem érdekelte, nem tudott róla, ez már nem derül ki. És ettől én megláttam az esélyt. Mire is? Magam sem tudom. Mégis megmelengette a szívem, amikor gyarapodott a színes sáv a nevem mögött. Igazi érzelmi hullámvasút volt.
December 6 után…
Végül majdnem százötven szavazatot kaptam. Éppen eleget ahhoz, hogy… ne felálljak a dobogóra, hanem leüljek annak az árnyékában a legújabb mérföldkövemre, és számot vessek. Csak egy kicsit. Mert ami ötven volt tavaly, azzal mára százzal több. Így is lehet nézni. És valljuk be, csak így érdemes nézni. És akkor már jogosan mondhatnom:
„Jövőre veletek és még többetekkel ugyanitt!”
