A Fal

Olyan édesek, ahogy keresik egymás tekintetét, figyelnek a másik legapróbb reakciójára, próbálják megfejteni az apró gesztusokat. Óvatos mondatokat hallok, finom kérdéseket és hatalmas kacajokat.
– Mit szólnál, ha főznénk valamit? – kérdezte Gábor egy kis zavarodottsággal.
– Szuper ötlet – válaszolta Gréti mosolyogva.
A közös főzés mennyire mókás! Azt a hagymát gyorsan vedd le a tűzről, aranyom, mert már érzem az égett illatát. Dinsztelni kell, bolognai készül, nem sült hagyma. Az első közös főzésnek odakozmált íze lesz, már most mondom. Nem hallgattál rám, pedig szóltam.
Vacsora közben Gréti dallamos nevetését hallottam, majd megszólalt.
– Gábor, a vacsora igazán igényli a vizet.
– Tökéletes még így is, töltsek egy kis bort?
Tessék-lássék, milyen kifinomult megfogalmazása annak, hogy elrontottátok az ételt. A bortól majd dalolásztok és táncoltok. Túlzásba ne vigyétek! Sose szerettem az imbolygó embereket, nincsenek jó emlékeim velük.
Száguldanak a napok, hetek, hónapok, a nappalok tele vannak eseménnyel. Még a csendes pillanatok is mozgalmasak valahogy. Az éjszakák vagy nyugalmat hoznak, vagy vad szenvedéllyel telnek meg.
Gréti szinte már itt lakik. Kezdődött a fogkefével, aztán a pizsamával, majd a ruhái hatvan százalékával. Megváltoztak. Gábor a lány minden mozzanatát figyeli, Gréti pedig furán viselkedik: egyik pillanatban nevet, másikban zokog. Mit is mondott a szomszéd? Megvan: várandós.
Végre megjöttek! Milyen bűbájos kisember. Úgy néz rám a gyönyörű szemeivel; ha tudnék, elolvadnék, mint a hóember a napon.
Az éjjelek már másmilyenek, mostanában inkább zajosak: a gyermek háromóránként sír, Gréti és Gábor felváltva vannak ébren. Nem vagyok mai darab, de ezt most tapasztalom először.
– Gábor, kérlek, etesd meg Lizát. A tápszer a helyén. – motyogta Gréti félálomban.
– Persze, pihenj csak, életem. A következő kör a tiéd – válaszolta Gábor pilledten.
Ne tedd az asztal szélére azt a poharat, ilyen kábán még levered. Mondtam én, most sem hallgattál rám, pedig szóltam. Most seperheted össze. Ajaj, ne melegítsd túl, mert akkor a gyermek etetés után azt a fura hangot fogja kiadni, amire azt szoktátok mondani, hogy fáj a hasa.
Láttam már sok mindent, belém vésődtek a történetek az évek során. Gréti és Gábor között gyakran csendes összemosolygást láttam, amikor a másik hibázott. Amikor vitatkozásra került a sor, hamar elült a szó, és egyikük mindig odasúgta: „Nem baj, legközelebb jobban csináljuk.” Egymás kezét fogva, türelmesen tanultak együtt élni – és mindennap egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz.
– Szeretnéd, ha ma este egyedül lennél egy kicsit? – kérdezte Gréti halkan.
– Igen, jólesne – felelte Gábor, majd hozzátette: – De utána mesélj, mit olvastál!
Mindig hagytak egymásnak teret – és maguknak is. A tisztelet nemcsak egymásnak, hanem saját álmaiknak is járt. Így maradtak hűek mindkettőhöz: a másikhoz és önmagukhoz.
Hajrá Liza, menni fog, nem kell sok. Kapaszkodj belém, segítek felállni. Vissza is huppanhatsz, ahogy tetszik. Milyen gyorsan nősz, elképesztő. Nem értem, mit motyogsz, de Gréti és Gábor igen. Azt tudom, ha azt mondod: „Ócim”, akkor ölbe akarsz menni – ilyenkor úgy nyújtod a kezed, hogy nem lehet eltéveszteni.
Kipakolták a lakást, minden üres. Szomorúak, mégis boldogok. Ismerem ezt. Most jön az, hogy átlépnek a küszöbön, könnyes szemmel visszatekintek, és soha többé nem térnek vissza. Gréti, Gábor és Liza nagyon fognak hiányozni – nevetésük még sokáig visszhangzik majd bennem.
Nyílik az ajtó. Te ki vagy? Az a sárga védősisak nem lehet épp kényelmes. Méregetsz. Igen, látszik rajtam az idő. Foltjaim vannak, repedezett a bőröm, de erős vagyok! Az ott a kezedben micsoda? Meg ne merészeld, hagyd a ráncaim! Ez az érzés olyan kellemes, mint amikor Gábor masszírozta Gréti hátát – ilyennek képzeltem. Vége is? Most kezdtem ellazulni. Az a kékség mi lehet? Ha-ha, ez csikiz! Hagyd abba, megpukkadok a nevetéstől.
Ámulatba ejtő: eltűntek a foltjaim, kisimult a bőröm, megváltozott a színem. Régi, rozoga fehér falból friss kék fal lettem.