A Néma

A hajnal ködbe burkolta a tájat.
A víz csobbanása törte meg a csendet, olykor pedig egy-egy különös, szikrázó madár suhant át a levegőn. A semmiből pattant elő, majd hangtalanul elenyészett. A fák ágairól harmat csordogált, a fű deres fehérként ragyogott a felemelkedő nap halvány sugaraiban. A közeli falu ablakain, jégvirágok rajzolódtak ki.
A vízben ő állt.
Senki sem tudta, mikor bukkant fel először, vagy miért jött egyáltalán. A falu öregjei suttogva beszéltek róla, a neve is úgy hallatszott a levegőben, mint egy reményteli imádság.
A Néma néven emlegették.
Nem szólt, mégis úgy tűnt, hogy egyetlen pillantása képes felelni a szívben lappangó kérdésekre.
Bőre fénylett, csillagok borították, akár az éjszakai eget. A madarak halványkék ragyogása körülölelte az alakját. Belőle születtek, és hozzá tértek vissza.
A víz, amely körülvette, sosem hűlt ki.
Ha valaki közelebb merészkedett, és megpróbálta megérinteni, a keze átsiklott rajta, mint egy álomból szőtt képen, egy alig derengő szellemalakon.
Voltak, akik megrettentek tőle, mások áhítattal figyelték a partról minden felbukkanását.
A gyerekek lerajzolták, a felnőttek kérdéseket intéztek hozzá. Ám igazán csak azok látták meg, akik már elveszítettek valamit, amit soha nem kaphattak vissza: egy emléket, hitet, vagy egy gyerekként eltemetett álmot. Ők értették, miért hallgat. Mert minden hang, minden szó korlát volt. Ő pedig nem tűrte a láncokat.
Egy reggel fekete felhők gyülekeztek a falu fölött. A madarak elnémultak. A fák zúgtak, de nem a szél hajtotta meg őket. A folyó vize zavarossá vált, régi fájdalmat hordozott magában.
A part mentén állók érezték, ahogy a levegő sűrűsödik, a nap fénye is tompábbá vált.
A felszín megremegett, és akkor ő újra megjelent. Arca fényben úszott, ruhája fátyolként simult a testére. Ezúttal nem mosolygott.
Felemelte a karját, a madarak felé röppentek, és élesen fénylő kört rajzoltak körülötte. A fény úgy terjedt szét a vízen, mint egy lassú lélegzet, amely megtölti a világot.
Senki sem tudta mi következik. Az emberek reszkettek. Félelemmel vegyes áhítattal figyelték a Néma minden rezdülését. Volt, aki megindult felé dühödten, de őket azonnal feltartották mások. Akadtak olyanok, akik suttogó imába foglalták a nevét. És olyanok is, akik megbabonázva, hitetlenül meredtek a nem mindennapi látványra.
Hirtelen elnémult a táj. A víz kisimult. Ő végignézett a falu emberein, akik most először láthatták valódi alakját. Nem álomlény volt többé, hanem az élet csendes szikrája, az apró láng, amelyből a remény táplálkozik. A szívükben régóta hordozott sebek egy pillanatra fellobbantak, majd elcsendesedtek, mintha valami láthatatlan kéz érintette volna meg őket. Mindenki lelkét átölelte, felmelegítette. Eltüntette a fájdalmat, a kétségbeesést, hogy ne maradjon más, csak az őszinte és boldog mosoly az emberek arcán.
Aztán leengedte a karját. A madarak az égbe emelkedtek, s vele együtt szállt fel ő is.
Eloldotta magát a földtől, s nem maradt utána más, csak a némaság és a reszketeg, könnyektől csillogó csend, amelyet fáradt sóhajok töltöttek meg.
A falu attól a naptól megváltozott. A gyerekek többé nem rajzolták le. A felnőttek néha megálltak, hallgattak, mintha emlékezni akartak volna valamire, amit sosem tudtak igazán megfogalmazni.
Hajnalonként, ha valaki a vízre nézett, olykor felderengett a madarak köre.
Várták, hátha újra megszületik a Néma, amikor valaki elég csendessé válik ahhoz, hogy megértse azt, amit szavakba önteni nem lehet, de a szív mélyén ott lobog szüntelenül.