Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Fények
Idén mindenki kitett magáért. A zimankós levegőben feloldódó illatok kavalkádja, tanúbizonyságot tett az asszonyok fáradhatatlan munkájáról. A mézes finomságok felsorakoztak az amúgy is bőséges kamrákban, természetesen legalább háromszor akkora adagban, mint amennyi ténylegesen el fog fogyni. Pompázatos díszeket szabtak a házakra, kívül s belül is. Öndicséretben a férfiak sem maradhatnak el, hiszen ők is elvégezték a karácsonyi rutinfeladatokat. A karácsonyfa a helyén, precízen befaragva, arra pedig szintén gondjuk volt az uraknak, hogy a legelőnyösebb szögből látszódjon a tövises örökzöld, hiszen oly csorba nem eshet makulátlan becsületükön, hogy ezúttal ne az ő fájuk legyen a legszebb. Az ajándékok? Gondosan becsomagolva várják a tulajdonosaikat, tartalmukat tekintve pedig kétség sem férhet hozzá, hogy a szülők a legdrágább csecsebecséket rejtették a csillogó csomagolópapírok alá. Nem mellesleg, a bevásárlóközpontok üzemeltetői is megkönnyebbülve dőlhetnek hátra, hiszen igencsak eredményes évet zártak az eladások terén.
Minden a lehető legnagyobb rendben, legalábbis majdnem. Az az aprócska probléma állt elő ugyanis, hogy hirtelen elvesztek a fények. Nem lehetett feloltani a lámpát, sem az égősorokat, a gyertya nem gyulladt lángra, sőt, még maguk az éjszakát díszesre festő, s utat mutató csillagok is kihunytak. Karácsony első napjának estéjén ez nagyon aggasztónak bizonyult, már ha amúgy sem lenne elég kétségbeejtő egy ilyen incidens. Az emberek összedugták a fejüket, gondolkodtak, ötleteltek, hogy mi okozza ezt a furcsa, és egyben sokkoló jelenséget. Szó szerint, s átvitt értelemben is a sötétben tapogatóztak. Lassan, de biztosan, az ünnepi giccset elkezdte felváltani a kétségbeesettség.
A környék egyik legtehetősebb családjának sarja, a tízéves Robert, szintén vért izzadva merengett azon, hogy vajon mit lehetne tenni. Miért tűntek el a fények, és hogyan kellene őket visszahozni? Elhatározta, hogy bármibe is kerüljön az erőfeszítése, ő bizony megoldja a rejtélyt, és visszacsempészi a ragyogást az emberek otthonaiba, megmentve ezzel a szent ünnepet. Jobb ötlet híján úgy határozott, hogy nekivág a sötét, hózáporos estének, hátha valami megoldásra bukkan.
Ahogyan márkás, vízálló bakancsában taposta a havat, s baktatott az úton, egyszer csak nyöszörgésre lett figyelmes az egyik közeli fa irányából. Robert kíváncsi jellem volt, így azonnal odasietett, hogy megbizonyosodjon a hang forrásáról. A sötétben nehézkesen orientálódott, kesztyűjével ledörzsölte a fa hóval borított, kérges törzsét, ott pedig, mit ad Isten, egy beszorult kiskutyát pillantott meg. Óvatos kézmozdulatokkal, nagy nehezen kiszabadította a csapdába esett ebet, zsebkendőjével pedig megtörölgette a szerencsétlen jószágot, az nehogy megfázzon. Az állat hálásan vakkantva futott tovább, majd váratlanul, a semmiből felvillant a közelben lévő utcai lámpa. A többi nem, csak az az egy. Erre igencsak rácsodálkozott a gyermek, ám úgy volt vele, hogy biztosan csak a véletlen műve, hogy pontosan akkor kapott fényre a lámpa, amikor valami jót cselekedett. De álljunk meg egy kicsit! Egyáltalán mit jelent az, hogy jót cselekedni? Annyit, hogy egyszerűen nem teszünk rosszat? Tényleg kimerülne a jótett ennyiben? Vagy esetleg ennél valami többről van szó? Ha igen, köze lehet ennek a fények eltűnéséhez? Ilyesfajta dilemmákba temetkezve folytatta útját a gyermek, ám sok ideje nem maradt a tűnődésre, hiszen az idő vészesen fogyott, végtagjai pedig egyre jobban dideregtek.
A fiatal fiút egy ismerős házhoz vezették kissé már áthűlt lábai. Az épület amortizációnak indult, az ablakok rozsdás zsanérjai meglazultak a vastag hótakaró terhétől. Emily néni élt itt, éldegélt, hogy pontosabb legyen a megfogalmazás, egyedül. A férjét és gyermekeit elvesztette, senkije sem maradt az asszonynak. Robert megtorpant, bármennyire is vitte volna a lába tovább, szíve benyomta a féket. Addig a pillanatig nem érezte át az idős hölgy szenvedését, küzdelmét. Sosem bántotta ugyan, de nem is méltatta különösebb figyelemre. Ám most más volt a helyzet. Robert, ahogyan a fényfosztott település többi lakója is, egy kicsit Emily néninek érezte magát, hirtelen eltűnt a bizalmat, az útmutatást, s biztonságot nyujtó fény, csakúgy, mint az idős asszony mellől a támaszt jelentő család. Egyszerre mindenki épp oly törékennyé és magányossá vált, mint Emily néni.
A tízéves gyermek az agg asszony bejárati ajtaja felé vette az irányt, közelebb érve a bejárathoz pedig harsány, jajgató sóhajok fogadták. Emily néni teljesen átfagyott, a fa elfogyott, korszerű fűtésrendszernek pedig híján volt az idős hölgy. Robert tanakodott, hogy mitévő legyen, hiszen egy elkényeztetett gyermeknek bizony újként hatottak az ilyesfajta szituációk, de aztán rohamléptekben futott haza takaróért, egy kicsi ételért, s néhány darab tűzifáért. A gyermek szinte összerogyott, mire megpakolt öllel visszaért Emily nénihez, de szerencsére az asszony még élt. Betakargatta, remegő szájához emelte a még félig langyos, mákkal töltött kalácsot, és aztán úgy döntött, hogy megpróbálja begyújtani a kandallót. Csak fohászkodni tudott, hogy gyulladjon be a fa, hiszen fénynek még mindig híján volt a város. Egy veretes mozdulattal rárántott a gyufára, óvatosan a farakáshoz emelte, az pedig lángra kapott. Nem csupán a kandallóból, de kintről is fényáradat tódult az idős asszony házába. Robert tüstént az ablakhoz rohant, ott pedig örömmel, s nem kicsit meglepődve konstatálta, hogy az egész utcába visszatért a világosság. Elköszönt az öregasszonytól, akinek így már lett bőséges élelme, s a megfagyástól sem kellett tartania, majd elindult tovább.
Emily néni utcáját elhagyva, Robert azzal találta magát szemben, hogy a város többi részében továbbra is a sötétség az úr. Átkelt a kereszteződésen, célba vette a parkot, hátha ott jut valamire. Csakhogy a tervei nem egészen úgy alakultak, mint azt magában elképzelte, hiszen a fák egymásba csimpaszkodó ágai túl sűrűek voltak ahhoz, hogy az egyetlen, világot jelentő holdfények nyalábjai átjussanak azokon. Most már teljes sötétségbe került a fiú, szó szerint az orrát sem látta, s kétségbeesetten segítségért sikoltozott. Anna, az osztálytársa meghallotta őt, aki éppen arrafelé sétálgatott a családjával, egy szál gyertyával a kezében pedig rögtön a pánikba esett fiúhoz sietett. Robert nem állt a helyzet magaslatán, sőt, elveszve érezte magát, ezért azonnal megölelte a kislányt örömében, még hirtelenjében arról az apja által gyakran ismételgetett intelemről is megfeledkezett, mely szerint Annával nem előkelő dolog barátkozni, lévén, hogy „ő nem hozzájuk való, státusz tekintetében”. A kislány, még mindig Robert karjai között, csodálkozva faggatni kezdte a halálra rémült fiút.
– Robert, mi a baj?
– Hogy mi a baj? Te nem félsz a sötétben? – válaszolt vissza meghökkenve.
Robert leengedte félszeg, ölelő karjait, hogy ismét körülnézzen a parkban, de a kis gyertyácskán kívül továbbra sem látott egyebet, csak végtelen feketeséget. Elkeseredett pillantást vetett a talajra, hova a gyertya izzó, lobogó tüze halovány megvilágítást vetített, ott azonban olyan látvány fogadta a fiút, hogy azt kívánta, inkább semmit se látna.
– Anna, a cipőd. Teljesen átázott.
A fiatal lány próbálta leplezni, hogy mennyire vacog, ám ez láthatóan nem ment neki, talán pár perc, és az egész lábfeje szétfagy. Robert a saját lábbelijéhez kapott, s gondolkodás nélkül levetette magáról, hogy a kislány didergő lábaira adja.
– Egy kicsit nagy rád, de legalább nem fagysz át.
– De Robert, akkor veled mi lesz?
– Nem számít, már nem számít semmi. Eddig azt hittem, hogy az ünnep legnagyobb ajándéka az, ha jómódban töltjük, nincs nélkülözés, és tele a kamra, a karácsonyfa aljával egyetemben. Rá kellett jönnöm, hogy az egész semmit sem nyom a latba, ha tovatűnik a fény. Azt pedig én már régen elvesztettem. Nem, nem ma. Már évekkel ezelőtt, mert bár csillogó, pompázatos díszek, égősorok vettek körül, nem láttam semmit. Azt, hogy ki és hogyan él körülöttem. Azt, hogy hányan vacognak az éjben, tüzelő és élelem nélkül, hogy hány ember tapogatózik a sötétben, évről-évre, azt remélve, hogy valaki végre észreveszi, meghallja őket, de mi csak azért is még hangosabbra vettük a karácsonyi zenét, csak azért is elhúztuk a karácsonyi mintáktól hemzsegő függönyt, hogy ne lássunk, ne halljunk. Tökéletesítettem, sőt, tökéletesíttették velem, hogyan kell szemet hunyni és a fejem elfordítani. Elvesztek a fények, ma szó szerinti értelemben is, de most mégis tisztábban látok, mint eddig bármikor. Amikor az előbb felhúztam rád a cipőmet, és te hálásan sóhajtottál, az valahogy nagyon jólesett. Hidd el, nem tudom, hogy mi ez az érzés, de az világgossá vált, hogy ezt hiányoltam az ünnepekből. Ezt nem voltam képes látni eddig.
Épphogy elhagyta ajkait ezen monológ, Robert azt tapasztalta, hogy szemeibe visszatér a fény. Most már megértette, hogy miért nem látott addig, s miért volt teljesen sötét. Annától búcsút vett, majd haza, a szüleihez vette az irányt az immár teljesen megvilágosodott fiatal. Az egyre aggódóbbá váló szülei közben fel-alá járkáltak, hogy izgága fiúk vajon hova mehetett ily sötét, s hóviharos időben. Már éppen a gyermek után indultak volna, hogy megkeressék, ám az éppen akkor toppant be a nappaliba.
– Fiam, merre jártál? – kérdezte kissé neheztelő, de ugyanakkor megkönnyebbült hangvétellel apja.
– Apa, visszahoztam a fényeket!
– Fiam, még mindig sötét van.
– Nincs, és az igazság az, hogy soha nem is tűntek el a fények, most, ebben a pillanatban is izzanak. A helyzet az, hogy annyira belefásultunk a csillogásba, annyira szem elől tévesztettük, hogy miről szól az ünnep valójában, hogy mi vagyunk azok, akik nem vagyunk képesek látni. De én már látom, és ti is láthatjátok.
Robert mindent elmesélt a szüleinek, akik az évek alatt teljesen megfeledkeztek arról, hogy miben rejlik az ünnepi varázs, hogy milyen adni a csillogásból egy darabot azoknak, akiknek szükségük van rá. Hiába a ragyogó csillogás, ha nincs semmi, ami visszaverje azt. A boldoggá tett magányos, rászoruló, útszélén hagyott emberek lelkénél nem létezik semmi, ami szebben verné vissza a saját fényünket. Robert szülei még aznap meglátogatták a szegénységben élő, helyi családokat, és azt tapasztalták, hogy szemükbe lassan, de biztosan visszaoson a fény. Hamarosan az egész település csatlakozott hozzájuk, hirtelen nem azt nézték az emberek, hogy hogyan tehetnék szebbé a saját ünnepüket, hanem azt, hogy hogyan szépíthetnék meg másét. Mindenki látott, látta a másikat, és nem utolsó sorban, látta magát is, amint megcsillan a másik emberen.
