Születésnap
Születésnap
Arra vállalkozom ezen a jeles napon, hogy édesanyám bőrébe bújjak. Ő beszél most majd belőlem, s remélem, mosolyogva hallgatja valahol a mennyországban újabb ábrándozásomat, melyet születése napján papírra vetek, így állítva emléket kedves személyének.
Történt, 10 évvel ezelőtt
A november ilyenkorra már mindig a ridegebb arcát mutatja. Elmúlik a világosság korszaka, a délutánok egyre hamarabb hajlanak sötétségbe. Halasztanám én a lámpagyújtást, de már nem látok se olvasni, se rejtvényt fejteni. Idén az időjárás is a komorabb arcát mutatja, mintha azt sugallaná felém: „Szürke egy nap ez, mi oka van hát, hogy izgalom hullámzik át a testeden újra és újra?”
Próbálok nem törődni vele. Nekem igenis van okom az ünneplésre, még ha a Jóisten alkalmasabb napot is találhatott volna a születésemhez. Néha-néha eltűnődőm azon, hogy 68 éve már annak. Most nem csak közhely a mondat, valóban egy egész emberöltővel ezelőtt láttam meg a napvilágot. Mennyi minden történt azóta, s nem is hittem volna, hogy ott tartok majd, ahová végül is jutottam.
Nyolcan voltunk testvérek, négy fiú és négy lány, köztük két kétpetéjű ikerpárral. Én az egyik ikerpár tagja vagyok, ennek köszönhető tán, hogy a testem bizonyos részei nem olyan erősek, mint másnak, nem jutott annyi építőanyag az anyai méhből. Na de mit számít már? Évek óta nyugdíjas vagyok, nem szólhatok egy szót sem az élet rövidsége ellen, még ha a térdemben lévő porckopás egyre jobban megnehezíti is a napjaimat.
Még tudok járni, megyek is, napjában legalább egyszer. A lányom elkísér. Persze nem mindennap van erre ideje és energiája, de hát a szomszéd faluba jár tanítani, s nekem nincs szívem arra kérni, jöjjön át a városba, úgy szereti azokat a gyerekeket – én meg soknak a szülőjét vagy nagyszülőjét -, hogy nem venném a lelkemre, ha miattam kellene megválnia tőlük.
A mi városunknak nagy ékessége, s igen jelentős jövedelemforrása volt a csokoládégyár. Több mint negyven évig dolgoztam benne, mára már nem lehet becsapni a csokimikulásként eladott nugáttal, a színéről meg tudom különböztetni a valótlant. Pedig a dobozoló műhelyben kezdtem kései kamaszkoromban. Ott ismertem meg sok embert, akik most miattam köszönnek rá lányomra is bármerre jár, homlokráncolós, mosolygós zavarba hozva őt ezzel. Mindig is nagy úr volt a pénz, bárki bármit is mondjon, ezért kezdtem én is fiatalon. Otthonra is kellett, édesanyám osztotta be, míg vele és kisebb testvéreimmel éltem.
Amikor férjhez mentem, szinte a semmiről indultunk. Építkeztünk, bútorokat vettünk, rengeteget dolgoztunk, és közben jött a gyermekáldás. A lányom már az új házba érkezett meg a kórházból, s megvallom, nem hittem volna, hogy valóban úgy lesz, ahogy aztán alakult.
– Hidd, el Ancsuka, lesz szép új házunk. Kocsink is. Mindenünk lesz, ha összekapaszkodunk. Együtt megteremtjük – mondogatta gyakran a férjem, és úgy is lett. Kétemeletes családi ház épült az anyai nagyanyám kertjéből leválasztott jókora portán, aki ezzel igyekezett nekünk segíteni az elindulásban. Neki is jó volt ez így, mert legalább egy gyermeke ott volt kéznél, ha segítség kellett.
Aztán teltek-múltak az évek, úgy röppent el mindahány, mint ahogy a fecskék szállnak ki fészkükből, ha megérkeznek az első őszi szelek. A kislányunkból iskolás, aztán a gimnazista lett, s egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy már a pataki tanítóképző folyosóján kísérjük két oldalról közrefogva nagy büszkén, a sikeres felvételivizsga után. Olyan boldog volt, hogy attól az lettem én is, pedig akkor éreztem meg először igazán, hogy most már távolabb kerül tőlem, mint ameddig szívem engedni szeretné, mert felnőtté vált, foglalkozása lesz, s én nem tarthatom vissza az élettől.
Távoli vágyaim között az unoka képe jelent meg néhanapján, s abban reménykedtem, hogy majd őt babusgatom, amikor csak tehetem. Csakhogy késett a kis jövevény, késik még most is. A lányom nem talál párt, nincs is nagyon lehetősége, úgy meg pláne nem, hogy nem is igen keresi. Nem kárhoztatom mégsem, mert látom én, mikor hazajön egy-egy dolgos nap után, mint hajlik hátra a feje a karosszék puha háttámlájára, s szunyókál néhány percet a szoba csendjében az egész napos gyerekzsivaj után. Isten látja lelkem, nem akarok bántani semmilyen szakmát, de az én csemetém nem jót választott, mert úgy jóllakik az apróságok látványával és nevelésével, hogy nem kíván azután már sajátot, hiába mondjuk neki, hogy ki fog futni az időből.
Ilyenkor tanácstalanul megvonja a vállát, s ha azt hiszi, nem látja senki, elmorzsol egy könnycseppet a szeméből. Szeretné ő, de nem látja módját. Hát az is eljön majd, hiszem én, hogy minden zsáknak megvan valahol a foltja ezen a kerek nagy világon, és senki sem kerülheti el a végzetét. Addig meg azzal vigasztalom magam, hogy itt vagyunk még egymásnak, s majd igyekszem száz évig élni.
Egyszeriben kulcs fordul a zárban, ajtó nyílik, kabát susog, és a lépcsőn már jönnek is fel a fürge léptek. Nem, ez nem az apja, ő már lassabban cammog felfelé. A lépcső tetején megáll, szinte látom lelki szemeimmel, ahogy megáll a tükör előtt, s ellenőrzi a kinézetét, mit látok majd rajta. Tudom én, hogy próbálná rejteni a fáradtságát, ne lássam, hogy hosszú volt a nap, de nincs énelőttem titka, szeme fénye is megmutatja már, mit végzett ma. Büszke vagyok rá, nem titkolom, hogy boldogság a létezése.
– Istenem, köszönöm, hogy hazahoztad! – szakad ki belőlem minden nap a hálaadás, különösen akkor, ha estébe hajlik a munkanap. Ő bejön, megölel és megpuszil, és akkor nincs nálam boldogabb ember. Megint látom, hogy fáradt. Dehogyis hoznám szóba, hogy milyen nap is van ma, amíg itt van mellettem, nekem mindegyik olyan, mint egy ünnep.
– Anya, én már nem is öltözök át, előbb menjünk el nagyihoz, majd utána! – Hát nem felejtette el. A szívem csordultig telik. Nehézkesen feltápászkodok, a térdeim vonakodva engedelmeskednek. Lassú a járás, de a mai nap kiteszek magamért. A temetőbe megyünk. Csak leülünk pár percre anyám sírjához, elmondom neki, amit szeretnék, aztán indulás vissza. Ahogy megérkezünk, alkonyodni kezd. A lányom a táskájába nyúl, és én kérdőn nézek rá.
– Ó, csak egy kis apróság… – mondja legyintve, miközben én leülök a padra. A sír fölé hajol, rendezkedik. Mikor felegyenesedik, egy kis mécsest pillantok meg a szüleim neve alatt, amely egy szál fehér selyemrózsára pislákol. A lányom megsimítja a márványt, aztán visszahúzódik mellém a homályba. Ahogy ott ülünk, felemelem a kezem, csak meg akarom kicsit simítani a kabátját köszönetképpen, de ő mintha csak erre várt volna, megfogja a kezem, és el sem engedi többet.
– Köszönöm, édesanyám, hogy megszültél, és felneveltél. Nem volt könnyű életed, de példás mindenképpen. Jövök majd, ha eljön az ideje – szól az üzenetem, aztán újra felállok, most már a lányom segít, közben érzem, hogy megfeszül keze a kezemben, nem szereti, ha az elmúlásról beszélek. Pedig hát…. Végül én is végigsimítok a szürke márványon, aztán lassú léptekkel útnak eredünk. Mire kiérünk a temetőből, bejáródnak a térdeim.
Otthon, a szoba melegében kényelmesen leülünk, hallgatni is olyan jó így, együtt. Hirtelen megint a táskájáért nyúl, elképesztő, mi minden fér bele. Az egyébként laposnak látszó világosbarna szütyő aljából két kis csomag tűnik elő.
– Isten éltessen anyukám, még sok ilyen szép napot kívánok neked! – odatelepszik mellém, átölel, két nagy cuppanós puszit kapok az arcomra. Szívem összes szeretetét beleadom abba a mosolyba, amit küldök felé, aztán bal kézzel kissé megemelem a szemüvegem, hogy a multifokális lencsén át jobban lássam, mi van a kezében. Ő nevetve rejtené a kincseket, aztán mégis meggondolja magát, és az orrom elé dugja a celofánt.
– Téli fagyi! – ujjongok, akár egy kisgyermek. Türelmetlenül bontom a csomagolást, koccintunk egyet a csokival, és már harapom is. Aztán meg is szemlélem egészen közelről a nyalánkságot – Hol vetted, gyerekem? Ez nem nugát!
– De nem ám! Ma ezért voltam ilyen sokáig. Az egész várost bejártam érte – közli kacsintva a lányom.
Így már meg is van bocsátva a hosszú munkanap. Érzem, hogy csokis a szám, de mit számít…
Napjainkban
A lánygyermek emlékezik. November ismét a végéhez közeleg. Más a ház, más a város, más már ő is. Édesanyja hetedik éve nincs köztük. Ismét hosszú volt az út. Az íróasztal egyik sarkában kávéillatú mécses ragyogja be a szobát. Abban a fényben képek suhannak végig, amint arra gondol a pislákoló lángba nézve, mennyi mindent nem láthatott meg a mama. Itt van már a gyermeke oldalán néhány éve a férje, a hőn óhajtott lányunoka, akit már csak papó dajkálhat, itt az önálló élet, és itt a varázslat, amelyet egyetlen rövid, de velős mondattal hagyott teendőül egy szem gyermekére: „Neked írnod kell!”
Mi mást tehet hát az időközben maga is asszonnyá érett lány? Novellával emlékezik egy angyalra, akit mindig szeretni fog, és akiről sokat mesél majd a saját gyermekének.
Nem mellesleg pedig a hűtőben ott várakozik minden idők második legfinomabb téli fagyija. Mindjárt kettő is akad belőle, hogy azt ízlelgetve, jó szívvel, nagy szeretettel, és sok régi történettel gondolhassanak a mamára a születése napján.
