Egy történet a bázisról

0 (0)

Egy történet a Bázisról

Nick is csak egy volt a sok közül, akinek drámain megváltozott az élete ezen a napon. Igaz, nála a változás már korábban elkezdődött, csak e napig még nem volt szembetűnő, hogy ez mennyire radikális és végleges lesz. Számára akkor zökkent ki a világ a megszokott kerékvágásból, amikor látott két embert meghalni. Két rendőrt, akiket egy csendes és békés településen ért a vég. Ők a harmadik világháború első áldozatai közé tartoztak, de ezt akkor még nem tudta. Csak azt, hogy minden megváltozott, és onnantól a fegyverek hangja váltotta fel a vidék korábbi csendjét.

A nap pedig nyugodtnak ígérkezett, a szokásos semmittevést vetítve előre. Ami alapvetően kellemes volt, de számára elég hamar kezdett monotonná válni az üde vidéki táj, és az itteni nyugalmas élet. Lévén, hogy tizennégy éves volt, és el tudott volna viselni kicsit több izgalmat és változatosságot is. A reggelit családja társaságában fogyasztotta el, mint mostanában mindig. Tojássalátás szendvicset evett és teát ivott, miközben videókat nézett mobilján. Ez még a megszokott rendben történt. Csak egy újabb könnyed nyári napnak tűnt a kissé kopottas nyaralóban, amelytől nem messze a tó vize kéklett és ragyogott rajta a napfény. Körben pedig a fák zöldje és a háborítatlan természet hangjai és illatai terjengtek.

Hétfő volt, augusztus huszonhatodika, és a nyár még tartotta magát itt is, bár a tó vize már elég hűvös volt. Asszony-tónak hívták, és a legnagyobb vízfelület volt a környéken, a kissé távolabbi Pióca-tavat nem számítva. Volt errefelé egy Lány-tó is, egy Kisfiú-tó, Férfi-tó, Gyermek-tó és még sok más hasonló, vagy másféle nevű állóvíz is, megszámlálhatatlan mennyiségben. Ezek partjain pedig üdülőhelyek és nyaralók sorakoztak, s lakóik jelentették a környék népességének jó részét. Egy Longville nevű apró falu volt az egyetlen település a közelben, de Minnesota államban az ilyesféle környék teljesen szokványosnak számított.

Szokványosnak számított errefelé a családja is: a távolról jött nyaraló-vendégeknek, akik itt pihenik ki a városi dolgos hónapokat. A New-Jersey-állambeli Edisonból jöttek, ahol apja a MIC vegyi üzemben dolgozott mérnökként, anyja pedig tanár volt. Rajtuk kívül tizenegy éves húga, Michelle tartozott még a családhoz, akikkel így négyesben töltötte az időt az Asszony-tó partján lévő nyaralóban. Immár nyolc napja.
Viszont az ok, ami miatt itt voltak, nem volt teljesen szokványos. Ugyanis ők nem nyaralni jöttek, inkább csak vesztegeltek itt. Apja Dél-Amerikában, Argentínában kapott egy különleges állást, ahol két évet kell majd tölteniük. Valahol egészen lent délen, távol a világtól, ráadásul egy évig haza sem jöhetnek. Valami bányászati dologról van szó, ahol apja „szakértelmére” is nagy szükség lesz, sőt még anyja számára is kerítettek ott munkát. Mivel egy világtól elzárt területen élnének egy e célból létrehozott faluban, ezért mennek családostól. Ez nem nagyon tetszett Nicknek, de apja nem vállalta volna ezt a megbízásnak nevezett munkát, ha nem a családjával együtt mehet. De az egésznek a lényege a pénz, amit kap majd ezért, és ami miatt ellenvélemény a családban nem lehetett. Egyébként is amerikaiak közt élhetnek majd ott is, mert szándékosan innét válogatják a szakembereket, és csakis a legjobbakat. Apja büszke is volt arra, hogy átment ezen a kőkemény kiválasztáson. A pénz és szülei további karrierje pedig kárpótolni fogja őket minden kellemetlenségért, ezt hallhatta eleget.

Nem ők voltak az egyetlen család, akikre ez a sors vár, és ezek közül sokan szintén itt tartózkodtak a környéken, egy kényszerű nyaraláson.
– Minneapolisból fog indulni a különgép, valamikor augusztus vége felé – mondta apja, mikor nyolc napja megérkeztek ide, és ő is ekkor ismerhetett meg sok részletet. – Van errefelé még sok család és egyedülálló szakemberek is, akik részt vesznek ebben a projektben. Fontos felkészítések várnak még mindenkire a napokban, egyesével és kisebb csoportokban is. Csapatépítő tréningnek is szánják ezt az időszakot, de csak önkéntes alapon kell ebben részt venni a leendő munkatársaknak. Addig is, főleg nyaralunk.
Apját Chuck Normannek hívták, és a munkáját illetően nem épített fel eddig különösebb karriert. Ugyanannál a vállalatnál, és ugyanazt csinálta már tíz éve. Anyja szerint, csak az egyik „projekt-vezetővel” való régi ismeretsége az oka, hogy elnyerhette ezt a munkát. Aminek azért eléggé furcsák voltak az eddig megtapasztalt részletei, és a leendő dolgokban is sok a gyanús momentum, legalábbis anyja szerint.
– Mintha valami gyűjtőtáborban lennék – méltatlankodott anyja néhány nap után. – Mi az, hogy nem mehetünk sehová messzebbre? Főleg, ha nem tudják a pontos időpontot, hogy mikor indulunk. Lehet, hogy még heteket is várhatunk így?
– Figyelj, Andrea – próbálta megmagyarázni a helyzetet apja. – A szerződést megkötöttük, innentől kár nem érhet bennünk. Steve mondta, hogy lehet engem is beválasztanak a külön elit csapatba, és akkor bármikor indulnunk kellhet, egy másik géppel. Ezt ő sem tudhatja befolyásolni, mert a nagyfőnök intézi. De szerződés ide vagy oda, erről lemaradunk, ha nem tudnak időben elérni. Legyek készenlétben, és ti is, ez Steve tanácsa.
– Nagyszerű. És itt várjunk ugrásra készen, úgy, hogy még Minneapolisba sem mehetünk?
– Voltunk már Minneapolisban, annyi legyen elég – felelte apja. – Úgyis tudod, hogy itt sokkal többről van szó. És elvárják, hogy engedelmeskedjünk, és megőrizzük a titkaikat. Nem véletlenül avattak be engem is.
Ezt a titkot Nick sem ismerte, de aztán apránként megtudott egy keveset róla. Úgy tűnt, apja mégsem őrzi annyira szigorúan, de azért lelkére kötötte, hogy erről ő se beszéljen senkinek.

A bányászati munkával volt kapcsolatos, amit Argentínában végez majd ez a cég. Itt főleg nikkelt termelnének ki, ami értékes. De igazából a ritkaföldfémekre koncentrálnak majd, amelyből akár elképesztő mennyiséget is találhatnak. Ez az igazi titkuk, és könnyen lecsaphatják ezt a kezükről nagyobb és befolyásosabb korporációk. Az üzletben nincs pardon, se tisztességes játszmák, ha igazán nagy a tét. A ritkaföldfém pedig nagyon ritka és nagyon értékes. Ez az akadálya, hogy tömegesen gyártsanak a jelenlegieknél nagyobb teljesítményű számítógépeket, vagy akár robotokat. És ebből a gigaüzletből a családjának is nagy pénzek juthatnak.

Kiment a tópartra, nem sokkal a reggeli után. Egy csónak lengedezett a vízen, a tóba benyúló rövid stég oldalában. Apjával egyszer elvoltak horgászni is ezzel, és annyi elég is volt Nicknek a csónakázásból. Akadtak azért még szórakozási lehetőségek a környéken, de elég nagyok voltak a távolságok, messzire csavarogni pedig nem engedték szülei. Meg a legtöbb unalmas is lenne egyedül, Michelle és nem messze lakó barátnője pedig nem a legjobb társaság volt neki. A szőke lány most jött ki a kertbe, és egy nevetséges tánc gyakorlásába kezdett a ház oldalában. Az egyik szomszédos tó partján (Nick nem tudta a nevét, csak azt, hogy innét keletre van) egy korabeli, Larissa nevű lány is lakott a családjával. Illetve csak nyaraltak itt, de mivel ők is a dél-amerikai furcsa expedícióhoz készülődtek, így ez sem volt pontos kifejezés. Nick eddig egyszer beszélt vele, és szerette volna, ha újra találkoznak. De alighanem sor kerül még erre, ami némi vigasznak tűnt ebben a kényszerű helyzetben.

Tehát szép, de unalmas volt a környék, egy maga korabeli fiúnak. Azonban Nick úgy sejtette, hogy ez csak a látszat. A tavak körül rengeteg fegyveres alak kószált: rendőrök, katonák, és egy jóval különösebb foglalkozást űző emberfajta is, akik drága öltönyeikben legalább annyira kitűntek az itteni népek közül, mint az egyenruhások. Apja szerint ügynökök voltak; az FBI-tól, a nemzetbiztonságiaktól és még bárhonnan, akár külföldről is. Feltűnően sok volt mindegyik fajtából és a járműveikből. Rendőrségi és katonai járgányok mellett, böhöm nagy luxusautók lepték el az utakat, és láthatóan nagyon kerestek valamit vagy valakit. Néha lezártak egyes területeket, ahová senki nem léphetett be. De homályos kérdésekkel érdeklődtek az üdülővendégeknél is, és ellenőrizték személyüket meg nyaralóikat. Anyja rögtön megrémült, hogy egy veszélyes bűnöző lehet a környéken, de apja úgy vélte, hogy szó sem lehet erről, mert nem figyelmeztették semmire az itt vendégeskedő népeket. A környéken persze elindult a pletyka és a találgatás, főleg, hogy a médiában semmi itteni történésről nem tettek említést. Néhányan ufókat emlegettek, a gyakorlatiasabbak pedig titkos, magas rangú politikai találkozót feltételeztek. A dolog megmozgatta Nick fantáziáját is, de ő sem fejthette meg a titkot, mint ahogy mások sem. Apja úgy vélte, éppen azon munkálkodhatnak, hogy ez a valami titokban is maradjon. Ez nagyon izginek tűnt, ehhez képest ő unatkozhatott itt naphosszat.

Történtek errefelé más rejtélyek is. Legalábbis anyja nagyon különösnek találta, hogy itteni barátnője, valamikor tegnap dél körül, családostól eltűnt. Nem üzent neki semmit, ő pedig azóta sem érhette el a nőt. Pedig ma estére egy kerti-partit szervezett a nyaralójukba, de ebből már nem lesz semmi. Egy iskolabusszal távoztak, állítólag sokad magukkal. Másoktól is hallott erről, mert az ő ismerőseik is szó nélkül eltűntek. Alighanem repülőn ülnek – apja szerint –, ezért nem érheti el őt; de anyját mégsem hagyta nyugodni, hogy előtte nem üzent neki erről, csakúgy mint mások, akik szintén titokban léptek le. Apját viszont az nyugtalanította, hogy talán a számára is belengetett titkos projekt résztvevői „tűntek el”, amiből kihagyták őt. Ez anyjának is egy észszerű magyarázatnak tűnt, de közölte, hogy akkor sem tetszik neki, sőt nagyon gyanús ez az egész.

Talán az összes furcsaságnak ugyanaz a titok lehet az oka – gondolta Nick. Beleértve azt is, hogy egyáltalán itt vagyunk ezen a helyen. És emiatt lehetnek itt a titkos-ügynökök és a rendőrök is. Inkább viccesnek tartotta ezt a gondolatot, de a lelke mélyén tényleg valami hasonlót érzett.
Tíz óra után nem sokkal az apja jött ki a kertbe, ahol ő egy kerti székben ülve a mobilján játszott éppen.
– Most hívtak. Csomagolnunk kell, mert nemsokára jönnek értünk, és indulunk a reptérre. De ne is beszéljetek erről senkinek ti sem. Rendben? – Apja komolyan nézett rájuk, mivel Michelle is a közelében ült, egy másik széken.
Nick megtudhatta, hogy nem tudhat semmi pontosabbat egyelőre. Aztán apja sürgető kézmozdulatokkal terelte be őket a házba, hogy mielőbb összepakolják holmijukat.
Hát akkor, viszlát Amerika, gondolta a fiú kissé elkedvetlenedve, amint bement a nyaralóba. De leginkább egy furcsa érzés töltötte el, és csak arra gondolhatott ő is, hogy ez az egész helyzet átkozottul furcsa és gyanús. És talán csakugyan eltűnnek most ők is, és soha senki nem talál majd a nyomukra.

Hosszú órák teltek el aztán anélkül, hogy bárki értük jött, vagy legalább üzent volna. Utóbbit nem is lehetett megtenni.
– Értem, hogy ne beszéljünk róla, de én legalább Paulskyéknak telefonálok, hogy tudják, elmegyünk. Nem leszek olyan, mint Marissa – közölte Nick anyja, még jóval korábban. Aztán meglepetten tapasztalta, hogy ez nem lehetséges mobiltelefonján. Sőt, a többiekén sem. Semmilyen hálózat vagy internet nem volt elérhető a nyaralóban.
– Szó sem lehet róla, hogy odáig elmenj – jelentette ki az apja, amikor ezt követően anyja elsétált volna egy nem túl messze lakó másik ismerőséhez. – Megvan ennek az oka. Talán nem is kerül sor mindenki elutazására – tette hozzá dacosan.
Két óra elmúlt már, mikor megjelent nyaralójuknál egy sárga iskolabusz. Volt bőven holmijuk, de ez még belefért a limitbe, amit az utazáshoz személyenként megszabtak, már korábban. Bérelt autójuk viszont nem lehetett, de alkalmanként rendelhettek, és kaptak is kocsit a helyi „felügyelőktől”. Állítólag azért volt így, hogy ne adódjon probléma, ha váratlanul kell elutazniuk, mint most meg is történt. De a fiú (és anyja) szerint, azt sem akarhatták, hogy hosszabban elutazzanak innét.

A buszt egy teherautó követte, amelyre poggyászaik is felkerültek, ők négyen pedig felszálltak a járműre, ami csaknem megtelt már. Egy férfi és egy nő fogadták őket, akik elöl ültek.
– Egy repülőtérre megyünk, ami csak egy órás út lesz – tájékoztatta őket a nő. – Adódott egy kis probléma, ezért kellett sürgősen átszervezni mindent. De utazás előtt mindenkit tájékoztatnak majd a pontos helyzetről, ami már megnyugtatóan rendeződött, ahogy hallottam.
– Nekem viszont semennyire nem tetszik ez a helyzet, hogy titkolóznak, és csak terelnek bennünket, mint a marhákat – okvetlenkedett Nick anyja, mire apja morcos képet vágott. – Hogy létezhet, hogy telefonálni sem tudunk? Maguk sem? – kérdezte aztán útitársaikat.
A többi utasnál is ez volt a helyzet, és nem tűntek kedélyesnek ők sem.
– Erről nem tehetünk – válaszolt a kísérőjükként jelenlévő nő. – De minden kérdésükre választ fognak kapni hamarosan, miután megérkezünk.
A fiú az ablaknál ült, húga mellett, a busz első részében. Viszonylag hangos zene szólt a járművön, ami nagyjából elnyomta az utasok zsörtölődését. Nick úgy gondolta, ez is lehetett a célja. Még két nyaralónál álltak meg, egy újabb négy fős családért, majd egy fiatal párért. Ezután az Asszony-tó partjáról Longville település felé vették az irányt.
A faluig tempósan haladtak, ott azonban egy kereszteződésnél megálltak, és a busz lehúzódott az út mellé. Nick látta, hogy egy másik iskolabusz is felzárkózott mögéjük.
Rendőrök álltak előttük, négyen voltak, két kocsival. Errefelé az ilyesféle ellenőrzés vagy útlezárás teljesen megszokottnak számított már. Az elöl ülő férfi és nő leszálltak tárgyalni a rendőrökkel, akik mintha nem akarták volna továbbengedni őket. Pár perc után megérkezett egy katonai dzsip is, villogó vészlámpákkal, majd megállt az út szélén, és négy katona szállt ki belőle.

A férfi és a nő visszaszálltak a buszba, és közölték, hogy egy kicsit várakozniuk kell. Nick nem örült ennek, mert várakozhattak már eddig is eleget; és az idebent a buszon, valamint az odakint az utcán lévő légkör is feszültnek tűnt. A rendőrök és a katonák türelmetlenül járkáltak, telefonálgatva és rádiózva közben.
– A nagy részük pedig elhúzott innét! – kiáltotta egy férfi, igyekezve túlharsogni a zenét. – A katonák és az ügynökök. Délben siettem vissza a tóhoz, és láttam, hogy Minneapolis felé mentek szirénázva, nagyobb konvojokban.
Nick nem értette, hogy mi jelentősége van ennek, hacsak az nem, hogy valami különös esemény történhetett, még ha nem is itt, hanem Minneapolis felé.
– Gyerünk! Húzzanak el, visszafelé! – üvöltötte az egyik katona a buszsofőrnek.
– Mindjárt itt lesznek az embereink, ezt beszéljék meg velük! – szólt ki a sofőr mellett férfi kísérőjük.
– Várunk még! – kiáltott ezután a velük utazó nő is, nem kifelé, hanem az utasoknak.
A buszon morgolódások hallatszottak, de ezek elnyomták egymást, morajló zajmasszává alakulva, és a hangos zene miatt sem érthettek egymásból sokat az utasok. Ellenben a nyugtalan tekinteteket semmi nem fojthatta el. A fiú is látta ezeket, és ő maga is növekvő feszültséget érzett, valamint tompa szorítást a gyomrában. Egyre valószínűbbnek érezte azt az őrült feltételezést, hogy ittlétük, úti céljuk és a környékbeli titokzatos dolgok, amit fegyveresek és nyomozók hada próbálhat megfejteni vagy leplezni, szorosan összefüggnek, és hamarosan megtudhatják mi ez a titok, de ebben nem lesz köszönet.

Dübörgés hangzott fel útirányuk felől, majd a fiú egy tankszerűséget látott felbukkanni, amit aztán még egy páncélos követett. Megálltak az útkereszteződésnél, és Nick biztos volt benne, hogy az itt várakozó katonák kaptak erősítést. Láthatott már errefelé páncélozott járművet eleget, de nem ilyen harctéri batárokat, lánctalpakkal és fenyegetően meredő fegyvercsövekkel. Feltételezésével ellentétben azonban a katonák, majd a rendőrök is a páncélosok elé sorakoztak, és rájuk szegezték fegyvereiket.
– Milyen tankok ezek? – kérdezte a mögötte ülő apját, ami kérdés leginkább arra irányult, hogy kinek az oldalán állnak?
– Nem tankok, csapatszállítók. Harctérre valók – felelte apja. – AIFV-k, azt hiszem.
– TEGYÉK LE A FEGYVEREKET, ÉS ADJÁK MEG MAGUKAT! – harsogta utasítását az egyik harci gép, miközben fegyvercsöve az előtte álló egyenruhásokat pásztázta, akik hátrálni kezdtek.

Ezután mennydörgés-szerű robajlás és csörömpölés hangzott fel, mikor a másik páncélos az egyik rendőrautót vette célba, és gyakorlatilag rommá lőtte. A kocsi aztán füstölni, majd égni kezdett, végül teljesen lángba borult, fekete füstöt árasztva az égre.
A buszon ülők felhördültek, és kiguvadt szemekkel bámultak kifelé. Az egyenruhások közül többen megadóan felemelték kezeiket, néhányuk a fegyvereit is lerakta. Két rendőr azonban oldalirányba húzódott, és a katonai terepjáró mögé bújtak fedezékbe, majd lövéseket adtak le a bal oldali (hozzájuk közelebb eső) páncélosra. Azután egyikük gránátot hajított mögé, ami irgalmatlan csattanással robbant, és még nagyobb füstbe borította az útkereszteződés környékét.

A buszon többen felüvöltöttek és összekuporodtak. Az egyik ablak is betört. Nick azonban tovább bámult kifelé. Előzőleg azt is látta, hogy a rendőr az egyik katona gránátját kapta fel.
A két rendőr egy épület felé rohant, újabb fedezéket remélve, de az AIFV-nek nevezett jármű (aminek láthatóan nem sokat ártott a gránát) gépfegyvertüzet zúdított rájuk. Újabb mennydörgések zengtek rémisztően, és torkolattűz villanások látszottak, a két rendőr pedig megtántorodva, vért és ruha-cafatokat hullajtva zuhant a járdára. Nick nehezen tudta levenni róluk a szemét, amint megtekeredve egymás mellett hevertek, egy gyorsan növekvő vértócsában.
A maradék hat egyenruhás erre végképp megadta magát, az út mellé pakolták fegyvereiket is.
– HAGYJÁK EL A HELYSZÍNT, DÉL FELÉ! – jött az újabb üzenet hozzájuk. A két rendőr és négy katona pedig így is tett, majd lassan, hátrálva távoztak.
– Továbbmegyünk! – kiáltotta az utasoknak az elöl álló férfi.
– Mi van itt? Mi történik? – üvöltötte egy rémült hang.
– Háború van! – válaszolta a férfi. – De hamarosan biztonságban leszünk.

A páncélosok mozgásba lendültek. A jobb oldalon álló az utat tisztította meg a két rendőrautótól, amik közül az egyik lángokban állt; a másik harci jármű pedig a távozó egyenruhásokat sürgetve szegődött azok nyomába. Előzőleg három civil ruhás, de felfegyverzett férfi szállt ki belőlük. Egyikük az elhagyott fegyvereket szedte össze, és a katonai dzsipbe pakolta, aminek aztán a kormánya mögé ült. Egy másik hátrafelé sietett, harmadik társuk pedig a buszra szállt fel, amin Nick is ült. Az oldalán gépfegyver lógott, és üdvözölték egymást a busz elejében álló férfival és nővel. Terroristák lehetnek, gondolta rémülten a fiú, de mégis furcsállta higgadt nyugalmukat, és hogy nem lépnek fel fenyegetően az utasokkal.
– Le akarok szállni! – kiáltotta egyik útitársa, amit többen is helyeseltek, és csatlakoztak volna.
– Mindenki a buszon marad! – parancsolta a férfi, aki a kísérőjük, túszejtőjük, vagy akármi lehetett. – Egy biztonságos helyre megyünk, és onnan, aki akar távozhat, a többiek pedig velünk tarthatnak.

Elindultak észak felé, elhagyva a zűrzavaros helyszínt, majd a korábban békésnek látszó falut is. A harci jármű mögött haladtak, utánuk a katonai dzsip és a másik iskolabusz, a mögött a teherautók a csomagjaikkal, hátul pedig a másik AIFV zárta, vagyis inkább biztosította a konvojt.
– Hozzuk a poggyászaikat is. Ez egy hosszabb küldetés lesz, ahogy megbeszéltük, és nem lesz kötelező senkinek részt venni benne – közölte hangos szavakkal az elöl álló nő, indulásuk után. Két férfi társa mellette állt, és valamennyien hátrafelé fordulva az utasokat figyelték, alighanem azért, hogy senki ne tegyen valami „ostobaságot”.

Útjuk kevesebb, mint negyedórás volt, és egy erdőn át vezetett. Előbb az országúton, majd lefordultak egy földútra. A korábbi erős napsütés egy ideje fakóvá vált, és gyengén befelhősödött az ég. Nick próbálta összerakni a képet, hogy mi a fene történhetett nemrég, és történik most is, de semmi észszerű elképzelésre nem jutott. Michelle is rémültnek látszott, és szüleik a mögöttük lévő ülésekről nyugtatták őket. A többi utasnál is hasonló volt a helyzet, és talán mert sok gyerek utazott velük, ezért sem akartak pánikot. A zene pedig kedélyesen szólt tovább. Most éppen Eminem dalolt, vagyis inkább szövegelt.
Megálltak, és újból lövések dörrenése hallatszott. Gépfegyverek mennydörgő zakatolása. Éppen kiértek egy tisztásra, ami egy farmnak tűnt. De az ilyen helyekre jellemző vidéki idillre most aligha számíthattak. A fiú látta, amint az előttük álló AIFV is mozgásba és támadásba lendül.
– Nyugalom! Folyik a rendcsinálás odakint, és mindjárt célnál leszünk. Nem vagyunk terroristák, csak egy biztonságos helyre akarjuk juttatni magukat – tájékoztatta őket a szőke nő, miközben végigsétált az ülések között, és barátságosan mosolygott és biccentett az utasok felé, akik többnyire rémülten néztek rá. Nick pedig valami homályos és őrült módon hinni is akart neki, bár azért voltak fenntartásai. A fegyverek pedig dörögtek tovább.

Egy tankot látott forgolódni a viszonylag tágas terepen, ami a környező erdőt lőtte. Az őket felvezető harci-járgány pedig a másik irányba tette ugyanezt. Nick nem tudta mennyi ideig tartott ez a művelet, amit a nő „rendcsinálásnak” nevezett, mert az idő mintha megszűnt volna. De csak néhány perc lehetett, majd a lövések zaja elhalt, és csak a szürke füst gomolygott az előttük elterülő tisztáson. Ami egy farm volt, de most éppen harctérré változott.
A busz elejében álló hármas csoport (akikhez alighanem még a buszsofőr is hozzátartozott) telefonálgatott; nekik ez láthatóan nem volt probléma, miközben az utasok mobiltelefonjai továbbra sem működtek. Nické legalábbis semmiképpen. Majd a busz elindult, miután befejezték a telefonbeszélgetést, és mondtak valamit a sofőrnek. A farmon négy holttestet látott heverni, valamennyien katonának látszottak, és egymástól viszonylag távol feküdtek a talajon. Egy újabb katonai dzsip, és egy újabb iskolabusz is parkolt még a területen, ahol lassan eloszlott a füst.
Egy hangárszerű épület felé fordult a busz, ami ezen a helyen istálló vagy pajta lehetett, majd behajtott ennek kapuján. A napfény eltűnt, és a busz csak haladt tovább a sötétben, nem lassított. Lefelé mentek, ez tisztán érezhető volt, és nem is rövid ideig tartott. De útjuk ezután is folytatódott, csak mentek tovább a sötétben. Az iskolabusz reflektorai világítottak, ezért Nick is láthatta útjukat, ami egy metró-alagútszerű járaton vezetett, szürke, ívelt falak között. Hosszú percekig haladtak a föld mélyén húzódó járatban, ez volt az igazán döbbenetes, és elsöpörte a józan gondolkodás maradékát is. Jöjjön, aminek jönnie kell! – csak ez a beletörődés maradt a fiúnak.

Végül egy villanyfényes térre jutottak, ami mintha egy metróállomás lett volna. De itt nem volt semmi cicoma, csak a töredezett kövek alkották a falakat. Durva, erővel kiharapott üreg volt ez a föld mélyében, távol a napfénytől, és mindentől, ami a szabad világot jelentheti az embernek. A busz megállt, és megnyitotta ajtajait is, itt, ahol már nincs menekvés.
– Ez még nem a végállomásunk, az picit odébb van, de kapnak majd egy kis tájékoztatást, addig is – közölte a vezetőjüknek kinevezett férfi. Hogy ki nevezhette ki erre, arról elképzelése sem lehetett az utasoknak.
Nick is leszállt a sárga járműről, utána szorosan egymás közelébe húzódtak családjával. Megérkezett a másik iskolabusz is, majd ezt követte a két teherautó, az utasok holmijaival. A tömeg morajlása töltötte be a teret, ami itt visszhangozva, felerősödve hallatszott. Kísérőik eltűntek, akik mintha rögtön menekültek is volna a zúgolódó tömegtől, melyet egy ravasz megtévesztéssel csaltak lépre, és akaratuk ellenére hoztak ide. Az útjuk során lezajlott események azonban rémültté és zavarttá tették ezt a tömeget, amit végül szürreális álomra hasonlító célállomásuk tetőzött be. Most pedig tanácstalanul álltak itt, megfosztva bármi hasznos vagy haszontalan ötlettől és lehetőségtől. Nick Norman is elveszettnek és tehetetlennek érezte magát, és tudta, hogy szülei is azok. Ő is csak abban bízott, hogy valaki végre magyarázatot ad erre az őrült helyzetre, és utána…

Nincs utána… Elindulunk kifelé a hosszú alagúton, és végül hazajutunk, mint Dorothy, Óz birodalmából. Aztán el is felejtjük az egészet.
A buszok elindultak visszafelé, de a teherautók még maradtak. Hat férfi kezdte lepakolni róluk a csomagokat, amiket kézikocsikra tettek. Nick látta, hogy jó néhány sorakozott ezekből. Voltak itt egyéb holmik is, de minden vászonnal letakarva. Talán tíz perc telt el türelmetlen és feszült várakozással, míg végül egy nő és egy férfi másztak fel egy fal mellett veszteglő pótkocsi platójára. A nő vörös hajú volt, talán harminc lehetett, és lenge zöld ruhát viselt. A férfi farmerben és fekete pólóban, sötét bozontos hajjal és rövid szakállal állt mellette. Egy mikrofont állítottak fel, majd rövid, hangos, elektromos zaj gerjedt irányukból, amire aztán mindenki rájuk figyelt. A nagyjából száz fős tömeg morajlása elcsendesedett, és a nő beszélni kezdett.

– Stella Coverdale vagyok, ő pedig a férjem, Lester Coverdale – mutatta be a mellette álló férfit is. – Mi vagyunk ennek a bázisnak a vezetői, ami a legbiztonságosabb hely most errefelé, és talán egész Amerikában is. Egy közös küldetésben fogunk részt venni, ami egy kissé más lesz, mint az a kaland, amire eredetileg vállalkoztak. De a szükség alakította így, nem tehettünk mást, és aki nem kíván ebben részt venni, az hamarosan távozhat.

Az embersereg halkan felmordult, néhány egyéni bekiabálás is hallatszott, de a többség csendben és figyelmesen hallgatta a tájékoztatást. Meg persze feszülten és türelmetlenül is, de a lényeg, hogy megtudjanak végre valamit. Nick sem vágyott másra, azon kívül, hogy biztonságban leléphessenek innét. Utóbbiról azonban szó sem lehet, ezt tudhatta meg a következő percekben.

– Én azonban lebeszélnék a távozásról mindenkit – folytatta a vörös hajú nő. – A háború kutyái ugatnak már odakint, és vért akarnak. Senki nem lehet majd biztonságban a fenti világban arató kaszástól, és az apokalipszis lovasaitól, akik hamarosan vágtára indulnak. Az a világ, amit eddig ismertünk, el fog tűnni a föld színéről. Háború van már odafent, de még csak ezen a korábban csendes környéken. Ez azonban csak az előszele annak a pusztító folyamatnak, amit senki nem tud majd megállítani. Már elkezdődött, csendben, de gyorsan és feltartóztathatatlanul. A mai napon, alighanem már bevetik az atomfegyvereket is. Nem keveset, és innét már nem lesz megállás.
A hallgatóság többször felmorajlott, és feszülten figyelt. Mindenképp veszélyes kelepcében vannak. Vagy azért, mert igazak az állítások, vagy azért, mert ennyire aljasul át akarják verni őket.

– Ezen a helyen háromszáz fő számára tudunk biztonságot nyújtani. Megfelelő élettér áll rendelkezésre, minden alapvetően szükséges eszközzel és élelemmel, gyógyszerekkel és vízzel is. Egy évet kell majd eltölteniük itt, de hosszabb idő is lehet belőle, amíg lecsillapodik a helyzet odakint. Vannak fegyvereink is, nem kevés, hogy megvédjük magunkat, amikor távozunk innét. Bázisunk pedig nem az egyetlen ilyen hely, jó néhány akad belőle világszerte, amelyekkel rádiókapcsolatban leszünk. Komoly, több éves szervezőmunka áll mögöttünk, aminek az eredményét láthatják. Mindezt a legnagyobb titokban kellett tennünk. Bizonyára sokaknak feltűntek a környéken nyüzsgő fegyveresek és szövetségi ügynökök. Ők valamennyien ránk, bázisunkra és fegyvereinkre vadásztak. De nem tudták megakadályozni küldetésünket, amellyel a tervek szerint haladunk. Ellenségeink utasítására, álnok mesterkedésére járnak el, és vadásznak ránk a hivatalos szervek. Holott éppen ők azok, akik el fogják szabadítani a földi poklot, mi pedig tudunk minden tervükről. Ezért is ütközött nehézségbe, hogy biztonságosan eljuttassuk önöket, és másokat is a titkos rejtekhelyünkre. Az idő sürgetett, és kockázatot kellett vállalnunk, sőt harcba kellett szállnunk azért, hogy sikeresen lebonyolíthassuk ezt. Ellenségeink a világ jó szándékú emberiségének is könyörtelen ellenfelei. Miattuk háborúban álltunk eddig is a hatalmi szervekkel, de ez a harc csak a rejtőzködésre és a védekezésre korlátozódott részünkről. Ma azonban támadásra kényszerültünk ellenük, mivel bázisunk egy részét már korábban elfoglalták. Ezért fokozott veszélyben kellett végrehajtani az utolsó mozzanatokat. De sikerrel jártunk, és már biztonságban vagyunk.

A végére már hangosabbá vált a zúgolódás a tömegben. Ez szólhatott annak is, hogy itt akarják tartani őket, egy elképzelt fenyegetést vizionálva; de lehetett a kételkedés hangja is, vagy esetleg az ellenkezésé, hogy nem vennének részt semmi őrültségben, ha van alapja az elmondottaknak, ha nincs. Egyszerűen akaratuk ellenére hozták ide őket, és ez már elég ok az ellenszegülésre. Nick nem tudta, mit higgyen, ez volt a legrosszabb. Veszélyes lehetett a kinti helyzet is, de biztosan veszélyesek ismeretlen vendéglátóik is.

– Nyilván vannak kétségeik szavainkban és szándékainkban. De láthatják előkészületeinket, és csapatunk eltökéltségét. A következő napok történései a nagyvilágban pedig mindenképp bennünket fognak igazolni. És ha a józan eszükre hallgatnak, akkor a mi oldalunkra állnak abban a küzdelemben, ami az elkövetkező nehéz évek túléléséért fog folyni. Az erő velünk van, és a mi kezünkbe adatott a lehetőség, hogy fényt gyújtsunk a hamarosan mindent elborító sötétségben, és végül elűzzük azt.

A nő, aki Stella-ként mutatkozott be, kis szünetet tartott, majd folytatta beszédét:
– Önök nem teljesen véletlenül vannak itt. Odafigyeltünk ellenőrzésükre, hogy megbízható embereket gyűjthessünk magunk mellé. Kapcsolatban állnak szervezetünk valamelyik rangosabb tagjával, akiket nevezhetünk beavatottaknak. Tudják ki ő, ezért is bízhatnak bennünk. Tehát emiatt került sor a maguk kiválasztására, és szigorúan ügyeltünk arra, hogy közvetlen családtagjaikkal jöhessenek. Ez a kiválasztás a túlélést jelentheti maguknak, ami egy korrekt megállapodás alapja lehet azért cserébe, hogy nekünk is szükségünk van emberekre, nem is kevésre. Ez egy hosszú és viszontagságos küldetés lesz, amihez a munkát már idelent el kell kezdenünk, de a legnehezebb feladatok majd odakint várnak ránk, a pokollá változott világban. Sajnos, nem szolgálhattam jó hírekkel, de elégedjenek meg azzal, hogy időben elmenekülhettek a veszély elől. A legtöbben nem lesznek ilyen szerencsések. A hely pedig, ami az elkövetkező időszakban az otthonuk lehet, még egy mérföldnyivel odébb lesz, amit gyalogosan kell megtenniük. A csomagjaikat embereink odaszállítják, itt ne törődjenek ezzel. Egy kis türelmet kérünk maguktól, ne akarjanak elhamarkodottan dönteni semmiről. Türelmet, nyugalmat és kitartást kérek. Ennyit akartam most elmondani.
A tájékoztatás utolsó része mintha meggyőzőbbnek tűnt volna, de inkább csak a tanácstalanságot növelte. Nick is zavaros kételyekkel állt családja mellett, mégis megpróbált hinni az elhangzottakban. Talán mert más választása nem lehetett. A végére kell járni ennek az őrült kalandnak, sodródni az eseményekkel, és megvárni, mi sül ki belőle. Gyanította, hogy semmi jó, de ez még mindig jobb, mintha neki magának kellene eldönteni, hogy mit tegyenek. Szülei is tanácstalannak tűntek, néhányan körülöttük viszont ellenérzésüknek adtak hangot. A „miért nem távozhatunk?” és a „miért kellene, bármit elhinnünk ebből?” kérdések voltak a leggyakoribban ezek közül.

Elindultak kényszerű új otthonuk felé, de nem az alagútban, hanem egy szűk folyosón, ami az oldalfalon nyílott, azzal párhuzamosan. Ez nem volt hosszú, és végül az alagútba torkollott, majd ebben a tágas járatban haladhatott tovább a rémült, zavaros és tanácstalan tömeg. Gyenge fényű kék lámpák világítottak, és egy baljós hangulatú fantasztikus film szereplőjének érezhette magát a tizennégy éves fiú. Így, valóságosan megtapasztalva, nagyon más volt ez is, mintha tévében látná. Libasorban haladtak egy szűk folyosón, egy végtelennek tűnő jármű-konvoj mellett. Traktorok és hozzájuk kapcsolt hosszú trélerek voltak, amiken kék ponyva takarta a rajtuk lévő nem kevés szállítmányt. A trélerek alatt is zsúfoltan összepakolt csomagok sorakoztak. Nick nem tudhatta, miféle holmik lehetnek, és ez amúgy is csak az egyik kérdés számára volt a sok közül.

– Sok minden igaz lehet abból, amit hallottunk – mondta apja útközben. – Biztosan különleges dolgok fognak történni, és ezek is különleges dolgokra készülhetnek. Minden jel erre utal, és minden, ami eddig történt. De… Honnan a fenéből lehetett ennyi pénzük ahhoz, amit tettek, és amikre készülnek? Ekkora pénzeket nem szoktak, és nem is tudnának tisztességes módon megszerezni; és főleg nem is akarnák az emberek tisztességes, önzetlen célokért befektetni – morfondírozott apja a valóban nyugtalanító kérdésen.
– Nekem is nagyon bűzlik ez az egész – felelte anyja. – De mit tehetünk? Ezt mondd inkább!
– Egyelőre semmit. De legyünk óvatosak és gyanakvóak végig – válaszolta a férfi.
Egy újabb fényes helyre jutottak, ami jóval nagyobbnak is tűnt előző állomásuknál. És annak sivárságával szemben, ez zsúfoltan be is volt rendezve. Az alagút azonban folytatódott az üreg-csarnok másik felén is, és tovább sorakoztak benne a veszteglő jármű-szerelvények, látszólag a végtelenségbe nyúlva.

Több férfi járta végig a tömeget, és a körülöttük állókat megkérték, hogy válogassák ki csomagjaikat (felcímkézték, és nevüket már a nyaralóban felírták ezekre, ahogy kérték) amik kézikocsik sokaságán érkeztek meg. Azután foglalják el kabinjaikat, amelyek mind kétszemélyesek, és se több, se kevesebb lakójuk nem lehet. Kétszemélyes kanapéágyak, vagy emeletes ágyak vannak a kabinokban, ezek alapján lehet választani lakóiknak. Nick megfigyelte, hogy ezek a kabinok teszik ki a berendezés nagy részét, és két szinten vették körbe a nyílt közösségi területet, aminek középső részén is állt néhány nagyobb pavilon. Családja az emeleti kabinokban kapott helyet, melyek egy körfolyosóról nyíltak, ami valóban körbe is futotta a tágas teret, és több lépcsőn is fel lehetett rá jutni. Könnyen összeszerelhető, műanyag elemekből épültek a zárt helyiségek, figyelte meg a fiú. Olyas-félék voltak, mint egy vásár vagy egyéb rendezvény pavilonjai. Viszont csupasz fehér és puritán volt minden, semmi díszítést nem mutatott a hatalmas terület.
– Majd ki lehet festeni és díszíteni a helyet. Az eszközök megvannak ehhez, és ideje is lesz erre az embereknek – hallotta aztán kísérőjüktől, egy melegítős férfitől, aki egy tíz fős csoportban vezette őket leendő lakóhelyükre.

Nick és Michelle bementek közös kabinjukba, ami egy apró szoba méretének felelt meg, nagyjából háromszor háromméteres területtel, és a legszükségesebb bútorokkal. Egy emeletes ágy, két kisebb fotel egy kis asztallal, két gardróbszekrény, egy komód és egy íróasztal, a hozzá tartozó székkel jelentette a berendezést. A vizes helyiségek pedig közösek, de a közelben vannak, és nem kell majd sorba állni értük, tudta meg a fiú. Csomagjaikat két fordulóval cipelhették aztán szüleikkel a szobáikba, amik egymás mellett álltak. Egy tévé is volt minden szobában, de ezeken csak rögzített tartalmakat lehetett lejátszani, fogható csatorna itt nincs. Ugyanígy internet sem. „De ezeket felesleges is volna bevezetni”, hallotta elképedve kísérőjüktől.
Nyilván mert a föld mélyén vannak, gondolta a fiú, de attól még megoldható lenne…

Nem sokkal később már a kőből kivájt csarnok középső részén sétált a négy tagú család, amit minden oldalról a lakókabinok vettek körbe, két szinten elhelyezkedve. Bár akadtak köztük másféle helyiségek, a vizesblokkokon kívül is. A kijárat felé eső falnál, a körbefutó lakósorok mögött, egy különálló kabinsor húzódott, ami a vezetőség területe volt, lakó és egyéb helyiségekkel, amik titokzatos tevékenységeikhez szükségesek. Ide tilos volt a bejárás, de Normanék most a közösségi területen sétáltak, mintha csak egy üdülőhelyre érkeztek volna, és most körülnéznének.

Kissé hajazott is egy üdülőre a helyszín, mert többnyire pihenésre, evésre-ivásra és szórakozásra való berendezéseket láthattak itt. Kanapék és fonott kertbútor garnitúrák, étkezőasztalok sokasága mellett, akadt itt néhány biliárd, csocsó és egyéb játékasztal is, melyek a három pavilon tetején kialakított teraszokon voltak. A pavilonok közül kettőben tágas konyhák, a középsőben pedig konditerem volt látható, és persze használható is. És ahhoz képest, hogy internet és kábeltévé-mentesnek mutatták be a helyet, több tévé is működött itt, amiken tévécsatornák aktuális műsorai mentek. Néhányan pedig laptopot használtak, láthatóan netkapcsolattal. Nick megtudta, hogy csak korlátozott számú eszköz kapcsolódhat az itteni hálózathoz. De a vendégek nem léphetnek kapcsolatba a külvilággal, ezért sem a netet, sem a telefonhálózatokat nem használhatják, egyelőre. A tévéműsorokat azonban itt ők is nézhetik. Egyelőre.

Egy újabb csoport is érkezett a titkos rejtekhelyre, ami kisebb létszámúnak látszott az övéknél. Ez fél órával az ő családja érkezése után történt, és mostanra már ők is a közösségi területen nézelődtek. Nick pedig meglátta közöttük a Larissa nevű lányt, aki a szüleivel volt. De láthatja még itt eleget, ezért inkább körülnézett. Most egy kis egyedüllétre vágyott, és hogy összerendezze zavaros vízként kavargó gondolatait. Alighanem mindenki hasonlóan érezheti most magát, félelemtől és kétségektől gyötörve, ugyanakkor elszakadva minden korábbi gyakorlatias problémától, sőt magától az ismert világtól is. Mintha félálomban lenne, ezt érezte Nick is. Részben még önmaga lehetett, de ez már nem volt fontos, mert egyre inkább átcsúszott egy másik világba.
„Már mindenki itt van, akinek itt kell lennie” – ezt az információt is hallhatta a fiú, miközben állítólagos új otthona felfedezésébe, és zavaros gondolataiba merült. A lakóhelyként szolgáló kabinok egy belső gyűrűt alkottak, láthatta ezt is. Ezek és kőfalak között, a legkülönfélébb holmikat, eszközöket raktározták, hatalmas polcos tárolókon. Megnézhette ezeket is, csak a bejáratnál lévő fal melletti rész volt elzárva, ahol a vezetőség szintén kétszintes kabinsora húzódott. A belső gyűrűben lévő kabinok között pedig látott egy orvosi vizsgálót, sőt emellett egy műtőt, és egy három ágyas kórtermet is.

Nick Norman kezdett beletörődni kényszerű, és várhatóan hosszú ittlétébe, de úgy tűnt, ezzel nem mindenki volt így.
– Azt mondták, hogy aki akar, távozhat. Mi ennek az akadálya? – kérdezte egy apja korabeli pasas azt a férfit, akinek a felesége szónokolt nemrég, ő pedig mellette állt, és állítólag ők a vezetők itt. Nick egy pisztolyt látott a csípőjénél lógni, mint ahogy a többi „emberüknél” is.
– Két okot tudok most említeni – felelte higgadtan a borostás és bozontos göndör hajú férfi. – Az egyik, hogy nemrég felrobbantottuk a bejáratot, ami beomlott. Azért, hogy ne jöhessen senki utánunk. Azelőtt pedig felgyújtottuk az erdőt is, rakétákkal. Egy hatalmas erdőtűz veszi körbe jelenleg a területet. Van még egy vészkijárat, de az is a lángoló pokolba vezet.
A férfi elsétált, kérdőre vonója, és a többiek körülötte, pedig meghökkenten néztek utána.

Visszament szobájába, de sokat nem kezdhetett magával. Talán később majd feltalálja és elfoglalhatja itt magát valamivel, most azonban aligha lett volna kedve bármihez. Csak a tehetetlenség és az unalom érzése maradt, minden tevékeny szándék elveszett lelke sivatagjában. Nemsokára azonban újra a családjával tért vissza a központi területre, egy közös étkezés céljából. Fél hat volt, és szülei feltételezték, hogy húgával biztosan megéheztek már. Nick nem volt éppen éhes, de mamája viszont mindenképp kíváncsi lett az itteni konyhára. Sőt, még kiszolgálást is feltételezett. Csalódhatott persze.

Maguknak kell itt elkészíteni az ételeket, azt is lehetőleg nagyobb adagokban. A hozzávalókkal viszont nem lesz gondjuk, de azért ezekből is korlátozott a választék. Az első két napon azonban vendéglátóik meg akarták kímélni őket ettől, ezért kaphatnak kész ételeket is, amiket csak melegíteni kell. Ezek már készenlétben álltak a két hatalmas konyhában. Családja pedig négy pizzát melegített magának, amiket aztán egy négyes asztalnál készültek elfogyasztani. Kaphattak mellé kólát is, de megtudták, hogy ez különleges alkalom, és holnaptól már ne számítsanak palackozott üdítőkre, csak italporok lesznek. Nick apja pedig utolsó, vagy utolsó előtti sörét ihatta, még beláthatatlanul hosszú ideig.

Láthatóan sokaknak jött meg most az étvágyuk, mert a konyha is zsúfolt volt, és szabad étkezőasztal se sok maradt. Nick újból észrevette Larissát, aki egy tőlük nem messze lévő asztalnál ült anyjával. A sötét hosszú hajú lány éppen megitta üdítőjét és felállt. Nick pizzája még forró volt, ezért egy közelben lévő illemhely meglátogatása mellett döntött. A lány egy nagy méretű tévéképernyő előtt állt, azt figyelte, és a hely éppen útba esett Nicknek.
– Helló – szólította meg a fiú. – Veled beszéltem a fagyizónál, a…
Milyen tónál is? A fene se tudja a nevét – gondolta Nick. De nem is baj, mert nem most kell bevetnem a legfőbb fegyverem, csak beszélgetni valamiről… A vicc, hogy nem volt legfőbb fegyvere, de azt helyesnek érezte, hogy nem kell elkapkodni semmit, lesz még idő erre.
– Szia – köszönt vissza a lány, különösebb lelkesedés nélkül. A tévén egy sorozat ment, talán az érdekelhette, vagy eleve is rossz kedve lehetett a helyzet miatt.
– Azt hittem, Argentínába mész – mondta aztán a fiú, de a lány furcsa tekintetétől rögtön arra gondolt, ez talán most rossz vicc.
– FIGYELEM! FONTOS TÁJÉKOZTATÁS! ATOMTÁMADÁS ÉRT EGY AMERIKAI VÁROST! A PONTOS RÉSZLETEK NEM ISMERTEK. FIGYELJÉK A HÍRADÁSOKAT, AMÍG LEHET!
Egy hangosbemondó közölte ezt, és láthatóan mindenki felhagyott addigi tevékenységével. Nick és Larissa is ijedten néztek egymásra.
– Hová valósi vagy? – kérdezte a fiú.
– Kansas City, Missouri – felelte a lány. – Igaz lehet ez? Remélem, hogy nem.
Többen a közeli tévék elé sereglettek, és váltogatták a csatornákat.
– FIGYELEM! KANSAS CITY-T ÉRTE TÁMADÁS! VALÓSZÍNŰLEG HIDROGÉNBOMBÁT VETETTEK BE, ÉS A VÁROS TELJES KÖRNYÉKE ELPUSZTULT, KANSASI ÉS MISSOURI OLDALON IS – közölte a hangosbemondó.
Larissa elrohant, Nick pedig döbbenten nézett utána, majd csak bámult a felbolydult tömegre. Ki lehet képes ilyesmire? – erre gondolt, és arra, hogy mi jöhet még ezután…

Sorra szakították meg műsoraikat a csatornák, de nem közöltek semmi információt. Néhánynál kiírták, hogy hamarosan rendkívüli hírekkel jelentkeznek, de semmi több. Ez a kivárás nem volt eddig jellemző a szenzációhajhász műsorszolgáltatókra, most azonban láthatóan nem mertek közölni valami olyasmit, aminek a részletei még bizonytalanok. Csupán két csatornán lehetett némi információhoz jutni, ezeken is csak szűkszavúan, néhány mondatban számoltak be arról, mi történt. Kansas City „eleste” azonban biztosnak látszott. Az itt tartózkodókat a híren túl az is megdöbbentette, hogy vendéglátóik tudták ezt előre. Utólag pedig úgy érezték, hogy igazán meg sem lepődtek rajta. Erre gondolt Nick is.

A tévécsatornák azonban továbbra sem tájékoztattak a helyzetről, majd szép sorban elsötétültek. Megszűntek, alighanem lekapcsolták magukat, vagy mások tették ezt. Megszűnt az internet, és leálltak a telefonos hálózatok, még a műholdas vételűek is, amilyen itt is működött. Pedig mindenki arra lett volna kíváncsi, hogy mi következik most, milyen forgatókönyv lép éltbe? De ez láthatóan nem volt publikus.

Vezetőik azonban tájékozottabbnak tűntek, mert valami módon levadászták az információkat. A hangosbemondó közölte, hogy világszerte sokasodnak az atomcsapások. Az Egyesült Államokat tizennégy atomtámadás érte ez idáig, legalábbis ennyiről tudnak, de ez a szám folyamatosan növekszik. Az ittlévők azonban biztonságban vannak. Csak néhány rádióadó maradt, amik idelent is foghatók. Ezeken előre felvett beszédet sugároztak, és kijárási tilalmat rendeltek el, valamint arra kérték az embereket, hogy kövessék a helyi erők utasításait, amiket hangosbeszélőkön közölnek.

Nick aznap korán készült lefeküdni, hogy lezárhassa a mai napot. Ami csak zűrzavart és drámai változásokat hozott, nem csak körülötte, hanem a fejében is. De ezekkel semmit nem kezdhetett, mások megtették helyette, és kijelölték a sorsát. Csak azt nem érthette, hogy miért? Mire ez a nagy igyekezet, és honnan ez a hatalom, amivel szembeszállnak mindennel, talán még a végzettel is?

Az idő lassan továbbhaladt, a régi világ pedig könyörtelenül eltűnt. Már csak egy lábnyom volt a porban.