Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Fordulat, váratlanság, szerelem
Hihetetlenül megszépítette, sugárzóan ragyogóvá tette a mennyasszonyiság ünnepi gondolata. Végre örökkön zsémbes, házsártos, és mindig kioktató nagyanyja, és édesanyja már nem mondhatják többet neki, hogy most már ideje lenne a jövővel is foglalkoznia, mert hamar elszaladnak feje felett az évek.
Kis öltözőszobában üldögélt szemkápráztató, hófehér selyemkollekcióban, miközben a közepes méretű tükörben jóformán aprólékos gondossággal igyekezett szemügyre venni felnőtt, kiegyensúlyozott, érett nőiességének minden részletét és jegyeit.
– „Vajon jól döntöttem, amikor belevágtam?” – kérdezgette fennhangon magát abban reménykedve, hogy álomszépséges tükörkép hasonmása majd válaszol neki, és talán még bátorítani is fogja.
Minden olyan gyorsan történt! Egyszer csak betoppant az életébe egy markáns, veszettül jóképű, filmsztárarcú férfi, akinek ráadásul jól menő vállalkozása is volt, és szuper full extrás kocsija és lakása a belvárosban, emellett romantikus úriemberként lassan, fokozatosan hódította, gyarmatosította az ő nyughatatlan, rakoncátlan szívét. Előbb száz szálból álló rózsacsokrot küldött, majd később hangulatos, gyertyafényes vacsorára hívta meg, a végső elhatározás akkor érlelődött meg benne, amikor pár hete elutaztak a Kanári-szigetek egy csöppnyi gyöngyszem-szigetére, ahol közösen megvárták a vérkönnyes, babonázó alkonyatot a tengerparton, majd a férfi félénk alázattal, a homokban feléje nem tolta a gyémántgyűrűt rejtő kecses-elegáns kis fekete dobozkát, és fel nem tette az örök kérdést: – Hozzám jönnél?
Túlzottan hamar kellett felnőnie. Igen! Ez a visszafordíthatatlan, helyes kifejezés rá. Tizenhat éves korában egyik pillanatról a másikra elvesztette rajongásig szeretett bölcs, erdőjáró nagyapját, aki úgy tudott tanítani, hogy magára az életre nevelt, és készített fel. Később aztán könnyes búcsút vett szülői háztól, és meg sem állt kissé veszélyes-kalandos autóstoppal egészen Olaszországig, hogy megpróbálja felépíteni önálló, felnőttes életét változó sikerélmények közepette. Még így is öt hosszú évébe telt mire felismerte, hogy sokszor a mindenkori választás, és változás talán nem is egyedül az embereken múlik, sokkal inkább az adott szituációk, és körülmények teremtenek valami egészen sajátságos állapotokat. Aztán hazajött és elhelyezkedett a helyi média egyik tévé stúdiójában. Sosem értette, hogy az utóbbi időben miért kellett, főként a bulvármédia választékát, agyatlan partiarcokkal, egykori szépségkirálynőkkel, és nagy általánosságban olyasféle perc-emberkékkel feltölteni akiknek még az is jócskán nehézséget okoz, hogy értelmesen beszéljenek artikuláltan, vagy két értelmes szót egymás mellé rakjanak.
A fő cél a Színművészeti volt, mely aztán olyannyira mániákus megszállottsággal beleégett zsongó szervezetébe és sejtjei közé, hogy sokszor álmatlan éjszakákat virrasztott át azért, hogy másnap újrakezdje az örökkön visszatérő kérdést: Vajon felveszik-e őt színésznek, vagy média gyakornoknak vagy valami effélének?
Valóságos abszurd, apokaliptikus katasztrófaként élte meg, amikor a Színművészeti szabad függetlenségét egy-két agymosott nagyokos szétszedte, megcsonkította és jóformán egész működési alapelvét ellehetetlenítette, hiába mozdultak meg szinte naponta országos szinteken. Mélységesen nekikeseredett.
Később az borította ki, hogy a külföldi egyetemek mindenütt nemzetközileg elfogadott diplomát biztosítanak hallgatóiknak, egyedül az ő országában kötik még mindig az ebet a karóhoz, hogy itt minden aprócska, tyúkszaros papírt is honosíttatni kell. – – „Micsoda egy baromság az egész!” – gondolta.
– „Most mihez kezdjek?” – motoszkált a vissza-visszatérő masszív gondolat a fejében, hogy már egy idő után képtelen volt onnét elkergetni.
– „Szeretem Tibort! Micsoda kérdés, hát persze hogy szeretem csak… nem hittem volna, hogy ez az egész olyan hirtelen eljön! Egyszer csak megtörtént, amit álmodni se mertem volna! Mégis…” – fűzte tovább töprengő gondolatait. – Tibor sokszor képtelen kifejezni őszinte érzelmeit. Előbb egy fantasztikus ágyjelenet, amin jobb gyorsan, és hatékonyan túlesni, majd később tartósan benyomja a szunyát és alszik egyhuzamban nyolc-kilenc órát, és mikor másnap rákérdezek, hogy hogy érezte magát bólint, vagy meg se szólal.
Folyton azt érezte, hogy muszáj megfelelnie mások elvárásainak. Ezen áll, vagy bukik minden. Szülei mindig igyekeztek arra ránevelni, hogy amit egyszer elkezdett, azt illik minden esetben becsülettel befejezni. Így a főzőtanfolyamtól kezdve a gyöngyfűzésen át a szolfézsórákig, műveltségét széleskörűen igyekezett elmélyíteni, hátha később majd hasznát veszi az iskolákban elsajátított praktikus és hasznos ismereteknek. Később már olyan jól mentek a gyakorlati tudnivalók, hogy alig várta, hogy végre független felnőttként maga mögött hagyhassa a szülői házat.
Sokszor úgy érezte különös honvágyszerű, hamis érzések kerítik hatalmukba, melyek valósággal rabul ejtik az ember makrancos, vagy éppen nyughatatlan szívét; visszahúzzák a jelenbe, de már az ígéretekkel kecsegtető jövő felé terelgetik. „Na nem baj! Majd ő megmutatja!” – s minden cselekedete, minden kisebb-nagyobb elhatározása mögött ez az egyetlen mondat bujkált.
Párkapcsolatában főként az idősebb férfiakat kedvelte. Még az egyetemen hallgatott pszichológiai szemináriumok alkalmával egy-két barátnője megjegyezte, hogy tulajdonképpen a szeretete, szerelme tárgyát azért vetíti ki legalább tíz évvel idősebb középkorú férfiakra, mert anno kamion sofőr apját jóformán egy hónapban kétszer ha láthatta, azt is csupán szerencsés esetekben.
Most viszont itt volt egy küszöbön álló, sorsfordító döntés előtt, ahonnét már nem lenne szerencsés csak úgy, könnyűszerrel megfutamodni. Mégis mit gondolnának a vendégek, no meg a násznép?! Mégis, szíve hevesen kezdett dorombolni, és verni, amikor arra a rejtélyes találkozásra gondolt a gimnáziumban…
Vajon mit érezne, vagy mondana most neki Kálmán, ha újból felbukkanna a nagybetűs életében? Elsősorban természetesen gratulálna neki, amiért hihetetlenül sugárzó mennyasszony, ugyanakkor valósággal megszakadna a szíve arra a baklövéses gondolatra, hogy miért nem ő vette feleségül szíve hölgyét, akihez számtalan verset írt?!
– „Vajon miért nem mondta meg, hogy mit érez irántam?” – fúrta agya fogaskerekei közé a morfondírozásra sarkalló, töprengő gondolatokat. – „Nem semmiképp! Ez így nem lesz jó! Ez hamis!” – szögezte le tükörképével beszélgetve. – „Muszáj megtudnom, hogy Kálmán miért nem jött el az esküvőmre még akkor is ha megnyílik ez az elátkozott föld alattam!”
Időközben bejött az örömanyuka, aki szó szerint nem győzte fátyolos szemeiből felitatni a méretesre sikeredett krokodilkönnyeket:
– Készen vagy kislányom? – mérte végig pontos részletességgel, sugárzó imádattal lányát, akinek ma van a nagy napja. Végre valahára férjes asszony lesz, és nem csak egy olyan jöttment átutazó vendég, akit szájukra vehetnek bármikor a kíváncsi, pletykafészek szomszédok.
– Anyu! Döntöttem! – vett egy mély lélegzetet, mert úgy érezte a finom selyem, és szaténanyag valósággal megfojtja, agyon nyomja.
– Igen kicsim! Én is legalább ugyanilyen ideges és frusztrált voltam, mint most te! – kezdett bőséges, terjengős magyarázatba az anya, de ő megállította.
– Anyu! Légyszíves! – komoly, bölcs hangja, mint az ostorcsattogás rögtön észhez térítette kissé szeleburdiskodó anyját. – Azt hiszem lefújom az esküvőt! Muszáj valamit kiderítenem, amit ha nem teszek meg egy egész életre bánni fogom! – méltóságteljesen felállt ülő helyzetéből, és most ténylegesen úgy festett, akár egy európai uralkodóház ifjú, ám tapasztalt tagja. – Csak azt tudnám, hogy kinek kell ilyen esetben szólni?
– De hát… édes lányom… miért… hogy… felfogtad te egyáltalán, hogy mit beszélsz…?! – hüledezett meghökkent meglepetésében a nyugdíjaskorú asszony. – Tönkreteszed a további életedet is, ha megint makacskodsz, mint az apád!
– Őszintén sajnálom anya, de a szívemre fogok hallgatni! – azzal kiviharzott a szobából egyenesen a vőlegényhez ment, aki most köpni-nyelni nem tudott, és csupán a szokásos bugyuta kérdést volt képes feltenni barátnőjének:
– Nem hoz balszerencsét, ha meglátom a mennyasszonyt?
– Tibor! Ne haragudj, de sajnos beszélnem kell veled! – valósággal húzta-vonta magával a belső szobák egyikébe, hogy kicsit maguk közt legyenek.
– Történt valami baj drágám! Csak nem lett rosszul valaki?! – kérdezte aggodalmas, hófehérre vált képpel.
– Nem dehogy! – kézbe fogta enyhén érdes kezét. – Elhatároztam, hogy akármi lesz, de a szívemre fogok hallgatni!
– Ezért is szerettem beléd!
– Légyszíves most ne beszélj, mert elfelejtem a mondandómat! – parancsolt rá izgatott siettséggel.
– Pardon! – szabadkozott a férfi.
– Figyelj! Fantasztikus, nagyszerű ember vagy, de most muszáj megtennem valamit! Elsősorban magam miatt! Megérted ezt?! – segítséget kérőn nézett rá, mint egy rémült, eltévedt kis állatka.
– Teljes mértékben! Akkor ezek szerint esküvő lefújva?! – nézett kérdőn.
– Ne haragudj, de most el kell innen mennem! Addig megkérhetnélek, hogy tarts helyettem is a frontot?
– Számíthatsz rám! Menj és keresd meg azt, amire igazán vágysz!
– Nagyszerű barát vagy és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb te is megtalálod az igazit! – kissé groteszk, kiábrándító volt ez az utolsó mondat, lévén most bontották fel az esküvőjüket.
A gyönyörűséges ara valósággal kiszáguldott a házasságkötő teremből a násznép, és a népes sereglet legnagyobb megdöbbenésére. Gyorsan összesúgtak a gyanakvó, álszent rokonok egymás között, hogy vajon mi is történhetett?
Az ara azonnal autóba pattant, és különösen most azt sem zavarta, hogy álomszép mennyasszonyi ruhája összegyűrődött, és néhol elszakadt, hiszen több méternyi selymet kellett bepaszíroznia maga mellé. Valósággal repesztett. Megsértett minden főbenjáró közlekedési szabályt, amit valaha is kitaláltak azért, hogy biztonságosabbá tegyék a közúti közlekedést. Több piros-sárga lámpán is kényszerűségből áthajtott. Csoda, hogy egyetlen rendőr sem volt a közelben.
Még szerencse, hogy emlékezett arra a lakáscímre, ahová néhány barátja az érettségi bankett utáni bohém-görbe éjszakán visszafuvarozta azt a jópofa, csupaszív srácot, aki bele volt zúgva. Most sem kellett sokáig keresgélnie, és önmagában hálát adott a magas égnek, hogy – reményei szerint – a srác sem költözött el innét. A kaputelefon rozsdásodásnak indult ócska matuzsálemként recsegett-ropogott, amikor megnyomva a gombot beleszólt, és legnagyobb szerencséjére fel is engedték.
Annyira hevesen dobogott a szíve, hogy úgy érezte menten kiugrik a helyéből. Végre talán a sors adni fog egy második lehetőséget, amitől – anno -, úgy érezhette átmenetileg megfosztotta. Háromszor csöngetett biztos, ami biztos alapon.
Mikor kinyílt a mahagóniszínű bejárati ajtó nem hitt a szemének. Ugyanaz a srác volt, aki annak idején. Ugyanaz az csupaszív, imádnivaló, enyhén pufók arc, és benne a kíváncsian kutató zöldesbarna szemek, melyek sosem féltek kimutatni az érzéseiket, és ha kellett vádoltak, ítélkeztek, vagy éppen a meghatottság miatt sírtak.
– Tessék! Jó napot! Parancsol? – kérdezte félig kicsit hóbortosan, mert látszott, hogy próbálja fejben kitalálni vajon ki lehet a rejtélyes, gyönyörű nő, ráadásul mennyasszonyi ruhában?
– Hékás! Hát nem ismersz meg? Tudod, a gimiben halálosan belém voltál zúgva! – panaszkodott vicces dorgálással.
– Kitti? Tényleg te vagy az?! – sokáig pislogni tudott, mint aki nem képes hinni a szemének.
– Igen! Annyira hiányoztál! – váratlanul a megilletődött férfi nyakába borult, és össze-vissza csókolgatta felszabadult boldogságában.
– De hát… úgy látom, hogy neked esküvőn kellene lenned… vagy nem?! – kérdezett rá nyíltan.
– Igen, igen! Nagyon is jól látod drágám, de megbeszéltük a vőlegényemmel, hogy egyelőre a szertartást hanyagoljuk!
– Oh! Igazán sajnálom, és ha segíthetek bármiben…
– Az igazság az, hogy segíthetsz édesem! Azért állok itt előtted, mert tudni akarom, hogy a gimnáziumban az érzéseid őszinték voltak-e, vagy te is csak egy bájgúnár voltál, aki szédítette a csajokat?! – csípőre tette a kezét kissé ellenségesen.
– Tudtommal az érzéseim mindig is őszinték voltak! Nagyon szerettelek! Tulajdonképp még most is rengetegszer gondolok rád! – vallotta meg megilletődötten, megszeppenten.
– Ezt akartam hallani! Tudod az esküvőmön kellett rájönnöm arra, hogy én is érzek valamit irántad, és most is, hogy láthatlak hevesen kezd dobogni a szívem, és lelkem mélyén érzem azt, hogy megtaláltam a tökéletes lelki társamat! Ha elfogadsz, szívesen szeretnék együtt élni veled! – talán életében nem volt ennyire zaklatott, feszült, és frusztráltan ideges, ahogy kimondta ezeket a szavakat.
– Ez nagyon jól hangzik drága Kitti! – mosolyodott el furcsa, különleges mosolyával.
Kitti zokszó nélkül a nyakába ugrott mennyasszonyi ruhástól, és valóban érezte minden porcikájában, hogy megtalálta, amit mindennél jobban keresett egész felépített életében.
