Takaritánia

Én sohasem idegenkedtem a takarítóktól. Anyám is az volt, sőt a nagyanyám is.
Mikor gyerek voltam, anyám azzal a jótanáccsal indított útnak ismeretlen helyre, hogy ha nem találom a megfelelő épületet, emeletet vagy ajtót, akkor keressek egy takarító nénit, ő majd bizonyosan útba igazít.
Mindig így történt. Talán már akkor látták rajtam. Lehet, hogy felismerték a köztünk lévő kapcsolatot. Megérezték, hogy hasonló cipőben járunk és egy a végzetünk.
A takarítók ugyanis, mindannyian el vannak rekesztve a világ iszonyú nagy tudásától. Csak róják egész nap a végtelen köreiket, és munkájuk nyomán megtisztulnak a lakások, a kórházak, az irodaházak és az utcák.
Én tudom, de a világon senki sem gondolná, hogy milyen rémisztő átok van rajtuk: nem lehet övék a valódi jártasság.
Ott rejlik ugyan a képességeikben a lehetőség, de a pillanatot sohasem tudják elkapni. Az elkerüli őket, mintha leprások lennének, pedig még véletlenül sem azért hordanak kesztyűt. Ők is ugyanolyan elmével születnek, mint a többiek, bár ezt a tényt a munkaadók vitatják. Egyszerűen nem jön feléjük a hasznos ismeret, ezért sosem válhat sajátjukká a szakértelem. Aztán a végeredmény mindig az, hogy ott áll kihasználatlanul a fejükben a rengeteg szabad kapacitás.
Ők próbálják is azt megtölteni sok-sok feléjük érkező információval. Minden kérdésre tudják a választ. Hol van a női mosdó a legfelső emeleten? Hol található a reumatológia? Merre van a neurológia, vagy az endokrinológia? Kivel van jóban az igazgató? Hová és mikor nem szabad benyitni? Melyik vezető íróasztalán volt az a sok hosszú szőke hajszál? De ha elhagyják munkaterületüket, ezek az ismeretek máshol két lyukas garast sem érnek már.
Megállás nélkül lótnak-futnak naphosszat, és a kezük is folyton tele van valami kacattal. Nem tudnak olvasni közben, hogy nagy műveltségre tegyenek szert. Gumikesztyűben a telefonjukat sem tudják megnyitni. Igaz, néhány megátalkodott közülük, megpróbál nyelvet tanulni fülessel felszerelve míg a zuhanykabinokat sikálja, de ritkán lesz abból használható tudás. Folyton bezavar a folyamatba egy gyorsabb munkára ösztökélő kiáltás, vagy a lehúzott WC- tartályok öblös és krákogó hangjai.
Az elején még próbálkoznak a reménykedők. – Egy tanfolyam, amelyre sikerül beesni izzadtságtól és fertőtlenítőtől büdösen. A többiek elhúzódnak tőlük, és az érthető, hiszen másoknak még munkaidőben sikerült tökéletessé varázsolni a belépőjüket.
Hiábavaló az így megszerzett végzettség. A CV nevű kíméletlen őszinteségű papírdarab majd úgyis elárulja, hogy ott vannak az átok alatti évek és hiába is próbálják álcázni „technikai munkatárs” elnevezéssel. Minden cégnél megismerik az elátkozottat. Tudják, hogy itt és itt látták, ahogy tolta a takarítós kocsit, cipelte a vödröt, a létrát, vagy kanyarodott befelé a sarkon az utcaseprők utánfutójával. Mindenki elfordította a tekintetét, mégis megjegyezték, ahogyan hordozta bűne jelvényeit. Ez az emberek retinájába égett, inkább, mint a mosolya, vagy az, ahogy készségesen útbaigazított másokat.
Szabadulhat-e valaha az ilyen szerencsétlen? Nehezen. Én is azt hittem, hogy hamarabb szabadulok. Próbáltam közeledni az emberibb emberiséghez. Akinek nagy tudása volt, sosem nézett rám. Akinek nagy műveltsége volt, folyton próbára tett. Ha fölfelé léptem volna, nem hitték el, hogy egyáltalán tudok írni és olvasni. Ha valamit jól csináltam, előadást tartottak a véletlenről, miközben helyzetemet eleve elrendeltnek tartották születésem okán.
Hiába mondtam, hogy nem vagyok utcaseprő, és ezzel megtagadtam gyengécske hitemet, hogy én sem vagyok más, hogy egy fajhoz tartozunk. Ők összehoztak valami kapcsolatot Spiller, a szemetes és a családom között. Hiába állítottam kétségbeesve, hogy ő csak egy agyszülemény. Ez szíven ütött. Padlót fogtam. Akkor is.
Amikor magamhoz tértem újból tiltakoztam, sztrájkoltam, de így sem kaptam más munkát az ősök, a fajtám, az előéletem miatt. Majdnem éhen haltam. Újra takarítani kezdtem. Mindenhol, mindenkor, mindenki szennye volt. Én levakartam, kisúroltam, lemostam, kifényesítettem, fertőtlenítettem.
Csináltam hétezer napig. A világ mindig egy kicsit tisztább lett. Először egy hangyányit, aztán egy diónyit, aztán egy tenyérnyit. Később már dicsekedhettem volna egy egész csillogóvá vikszolt stadionnal.
Minden percben megtisztult egy rész a lelkemből. Akkor már tudtam, hogy nem vagyok sem több, sem kevesebb. Nem vagyok több az utcaseprőnél, az udvarosnál, a kórházi takarítónál, a szobalánynál. De nem vagyok kevesebb a bejárónőnél, a housekeeper-nél, és az ablakpucoló ipari alpinistánál sem. Egy vagyok közülük. Bárkik közül lehetnék egy. Mindenkivel egy lehetek.
A hétezredik napon katartikus állapotba kerültem. A gumikesztyű, amely addigra már hozzánőtt a kezemhez, magától lemállott rólam. A fejemből lassan-lassan kiszóródik az a tudás, amely eddig magában foglalta hat emelet szemeteskukáinak tartalmi elemzését. Az agyam lassan megtelik valódi értelemmel. Még nincs vége.