Szabadulás

Szabadulás

Sok különös ügy fémjelzi a pályafutásom, számos neves embert védtem életem során. Rengetegen szabadultak ki a várbörtönök hűvös és dohos szagú pincéinek rácsai mögül nekem köszönhetően. Neves és hírhedt hadvezérek, államférfiak közkedvelt ügyvédje voltam. Felfedhetném nevüket, de kötelez a hivatali esküm a titkok megtartására. Meg hát, nem is vagyok az a dicsekvős típus, na. És nem is róluk szeretnék most mesélni Önöknek.

Végigpásztázva életem eseményeit, a legkülönlegesebb ügyem ugyanis nem a hadifoglyok kiszabadításához fűződik.

Még suhanc koromban történt, amikor egyik éjjel, fél háromkor az ajtóm dörömbölésére és nevem riadt kiabálására ébredtem. Nagyanyám egykori barátnőjének unokahúga, Terike állt az ajtóm előtt mezítlábasan, kócos, zilált hajjal, koszos arccal, és riadt, tágra nyílt szemekkel. Gyorsan beinvitáltam, még mielőtt az ajtóm előtt esett volna össze a szerencsétlen. Leültettem, töltöttem neki egy pohár vizet az asztalon lévő agyagkancsóból, amit este, lefekvés előtt töltöttem meg az udvari kútból. Meglepően frissnek hatott még így is. Ellentétben a lánnyal, aki fáradtan, zihálva és zaklatottan próbálta elmondani jövetelének okát.

Arra kért, hogy látogassam meg a nénikéjét, és szipogva könyörgött, hogy vállaljam el a megbízását, amiről hiába nyaggattam, nem volt hajlandó elárulni egy árva mukkot sem. Látván teljes kétségbeesését, nem volt más választásom, mint igent mondani rá. Akkoriban még vajból volt a szívem, azóta engem is megkeményített az élet. Na, de nem magamról akartam beszélni itt, és most, Önöknek.

A lányt, a kedves és jóságos öreg dadusom, Évike gondjaira bíztam. Èn pedig hajnalban, az első gőzössel elrobogtam Klárika nénihez.

A vonat csodás dombok között zötyögött, a táj szépségébe és a gondolataimba merülve élveztem a körülöttem lévő nyugalmat, amiből csak a gőzös váratlan sípolása zökkentett ki, egy-egy állomásra érve.

Felidéztem emlékeimben Nagyanyámat, és a szegény sorból való, ám büszke, és szép arcú barátnőjét, Klárika nénit.

Öt-hat éves kiskölyök lehettem. Klárika, a szomszéd farmon dolgozó szakácsnő volt, és gyakran járt át Nagyanyámhoz, délutáni teázásokra. Én mindig ott szaladgáltam körülöttük, édes kekszeket csenve az asztalról. És próbáltam hallgatózni, de csak szófoszlányok jutottak el a fülemig, tábornokokról, meg egyéb nagyurakról.

Így ment ez elég hosszú ideig, mígnem egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy Klárika néni látogatásai hirtelen abbamaradtak. Átfutott a gondolataimban, hogy megkérdezem Nagyanyámat ennek okáról, de nem mertem. Ugyanis, amikor oda nem illő dolgokról kíváncsiskodtam, mindig nyaklevessel fenyegetett. Mondjuk, őszintén szólva, leginkább az elcsent kekszecskék hiányoztak akkoriban.

Már kamaszodtam, amikor egyszer fejembe ötlött, és vettem a bátorságot, hogy Klárika néni holléte felől érdeklődjek. Nagyanyám azt a szűkszavú választ adta, hogy elköltözött a környékről. Azóta sem igen hallottam felőle, bár beszélték itt-ott a faluban, hogy öregségére megzsémbesedett szegényke.

Gondolataimból a vonatom éles fütyülése zökkentett ki. A lépcsőről lelépve a déli nap sugarai fogadtak. A peronon néhány gyermek szaladgált, az asszonyok pedig próbálták kordában tartani őket. Őket, és néhány, utasokat váró férfit leszámítva, csendes volt az állomás.

Engem egy kissé morcos vénember várt, aki a bajusza alatt morogva csikarta ki fogai közül a szót: kövessem.

Ezen kívül egy árva mukk sem hagyta el a száját útközben. Szigorúan két lépéssel előttem haladt, ha közelebb vittem hozzá a járásom, azonnal megszaporázta lépteit. Körülbelül félórányi gyaloglás után érkeztünk meg célunkhoz. A vénember morogva búcsút intett a kapuban, majd magamra hagyott.

Körülnéztem. Egy aprócska, ám takaros, fehér falú ház állt előttem, zöldre festett ablakkeretekkel. A kapu nyikorogva engedett beljebb. Kis kockakövek mutatták az irányt hátra, a lugas felé. A kertben rózsabokrok sora színesedett. Körbenézve egy tornácot pillantottam meg, egy kis paddal és egy hintaszékkel. A lépcsőn pedig egy tarka, fehér tappancsos macska szundított. Lépteim zajára nyújtózott egyet, majd mit sem törődve velem, békésen aludt tovább.

A bámészkodásomból egy halk, kedves hang riasztott:
-Miklóskám, Isten hozott!

Fejemet a hang felé fordítva észrevettem az ajtóban álló Klárika nénit. Takaros, barna színű ruhát viselt fehér köténnyel, deresedő haját kontyba fogva, halvány mosollyal pillantott rám. Arca ugyanolyan szép volt, mint kölyökkoromban. Ezen a szépségen még ráncai sem halványítottak. Egyedül szemei fényének kopottsága árulkodott életének viseltségéről.

– Foglalj helyet! – mondta, és a padra mutatott. Teát hozott, és aprósüteményt. Pontosan ugyanolyant, amilyent élvezettel csentem el gyerekkoromban a tálcáról. Beleharapva megmagyarázhatatlan érzések töltöttek el. Nagyanyám illata, és a farmunk tehénbőgései egyszerre csaptak érzékeimbe.

Ismét Klárika kedves hangjára riadtam, aki belefogott megbízásának előterjesztésébe.

– Béla kiszabadítására kérnélek. Börtönben van, idestova 30 éve.
– Értem, Klárika. Mesélje el, kérem, mi történt?
– Vágyott egy nehezen elérhető, ritka kincs után. Éveket töltött a megszerzésének kidolgozásával. Minden estéjét ezzel töltötte. Terveket szőtt, elképzelte, gondolatban meg is cselekedte. Naplót vezetett róla. Áthúzta, kitépte a lapokat. Sosem volt elégedett, tökéletességre törekedett. Aztán egy nap, késő este rászánta magát, és az éj leple alatt megszerezte. Boldog volt. Szorította, őrizte. De nem hitt benne, hogy magánál tarthatja, ezért egy csendes hajnalon feladta magát. Azóta börtönben él. Sötétségben. Magányban, szótlanul. Már rég lemondott a szabadulásáról.

Elhallgatott, maga elé meredve ült percekig. Tele voltam kérdésekkel, de nem mertem feltenni őket. Éppúgy féltem, mint kölyökkoromban, Nagyanyám nyaklevesétől.

Végül Klárika törte meg a csendet, alig hallható, ám elszánt hangon:
– Miklósom, szabadítsd ki onnan, te vagy az utolsó reményem!
– Ígérem, mindent megteszek. De árulja el kérem, hol találom?
– Az otthonában. A saját gondolatainak és érzéseinek a börtönében.

Már csak egy kérdésem maradt.
– Egyet áruljon még el nekem Klárika néni: mit rabolt el Béla bácsi?
Maga elé meredt, majd hosszas csend után, a már megszokott, szelíd hangján így felelt:

– A szívemet.