Horror

Az Alku
4.5 (2)

Az Alku - Novella Blog

Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.

Az Alku

– Csendet kérek, jóemberek! – emelte fel a hangját a Vén. – Szólni kívánok!
A mulatozó falusiak néhány percen belül elcsendesedtek, a táncoló fiatalok leugrottak az asztalokról, hogy meghallgassák az ünnepi beszédet. Mire a zenészek elpakolták hangszereiket, a gyülekezet apraja-nagyja a hatalmas máglyarakáshoz vonult, amelyet egyelőre még nem gyújtottak meg.
– Bocsássátok meg, hogy megszakítom a mulatságot, de mint azt ti is tudjátok, Beltane nem csupán rólunk szól! – Az öregember széttárt karokkal megállt a máglya előtt, és megvárta, amíg az utolsó gyermek is elcsendesedik, a népek pedig körülállják őt.
– Eljött az idő, hogy köszönetet mondjunk istenünknek, és hogy teljesítsük az ősi Alku ránk eső részét! Cserébe az Ős jóindulatáért, védelméért és az eljövendő termésért áldozatot mutatunk be, ahogyan apáink, s az ő apáik. Akik nincsenek tisztában vele, azoknak elmondom: különleges ünnep a mai, hiszen a Körforgás szerint újabb dekádhoz érkeztünk. Felajánlásaink megerősítik az egyezséget, az éjszaka pedig megpecsételi azt, hogy fiaink és leányaink újabb bőséges, gyümölcsöző Kör tagjaivá válhassanak!
A falusiak éljenezni kezdtek, levegőbe emelték korsóikat, azonban voltak néhányan, akiknek sötét árnyék suhant át az arcán és szorosan magukhoz ölelték gyermekeiket.
– Áldozzunk hát állataink legjavából, a jövőnk érdekében! – A Vén megsimogatta dús, ősz szakállát és a népet kezdte fürkészni.
Egy kislány megrángatta apja mellényét, és az öregember felé intett.
– Apus! Most kezdődik, ugye? Szerintem téged keres!
Az erős, szálas termetű férfi büszkén kihúzta magát, és a kezében szorongatott zsákocskával kilépett az emberek közül, egyenesen a máglyarakás elé.
– Tízévenként új megbízottat választunk, aki a Kör lejártáig elkészíti és tökéletesíti az Ős képmását. Brand, mutasd hát meg, mit alkottál!
Brand széthúzta a zsák száját, és egy nagyjából dinnye méretű bálványt emelt ki belőle, amely guggoló szarvas alakot ábrázolt. Az alak szorosan átkulcsolta térdét, szemeit vörös festék emelte ki. A bálvány mesteri faragómunka volt, jórészt fából, azonban arany és ezüstberakásokkal is díszítették.
– Kiváló munkát végeztél gyermekem – Az öreg felemelte a szobrot, mire a nép felzúgott és ismét éljenezni kezdtek.
A Vén megfordult, a bálványt a máglya előtti kis emelvényre helyezte, és megköszörülte a torkát.
– Most pedig, hozzátok az állatokat!
Brand szomszédai és barátai vállveregetésétől rogyadozva visszatért a kislányához, miközben az első kecskét a máglya elé vezették.
– Gyere csak, Sara! Ezt már nem kell végignézned.
A kislány méltatlankodni kezdett, de Brand visszavezette őt a főtéren lévő asztalokhoz, és leültette. Az idősebbek és a suhancok elég áldozatot láttak már, ők szintén otthagyták a főteret, s inkább visszatértek a mulatozáshoz.
– Apus! – Sara felmászott az asztalra, nem törődve vele, hogy a szoknyája beleakad a tányérokba és poharakba, és mindent felborít, ami csak az újtába kerül. – Miért mondta a bácsi, hogy ez az ünnep különleges? És mi az az egyezség? Sosem beszéltél róla.
– Eltelt egy dekád, és ez nagy dolog. Neked ugye ez az első! – Brand megsimogatta a kislány fejét és elmosolyodott.
– Az egyezség… az egy alku. Az elődeink kötötték az Őssel, még nagyon-nagyon régen. Az áldozatért cserébe ő megvéd minket a banditáktól, és a farkasoktól… minden fenyegetéstől. Megáldja a termést is.
– Jonah azt mesélte, hogy néha ilyenkor eltűnnek a gyerekek… – suttogta Sara közelebb hajolva az apjához.
– Jonah részeges fajankó, ne foglalkozz vele. Volt az a hóvihar tavaly, a hegyekben… akkor ott nem csak a fiát, hanem az eszét is elveszítette. Ezt jegyezd meg: talán az Ős védelmezi a falut, de aki meggondolatlanul és bután viselkedik, az csakis magát okolhatja. Neked több eszed van, ugye?
A kislány hevesen bólogatni kezdett és az egyik tányér felé nyúlt, amin a süteményeket tartották.
– Azt mondta… hogy látott valamit. Valami rosszat.
Brand elmosolyodott, egészen jól leplezve, hogy mit gondol valójában.
– Kerüld el azt az ember, Sara.
Az áldozatok bemutatása után mindenki visszatért a bódék és asztalok köré, hogy folytassák az ünneplést. Szólt a zene és folyt a bor, a fiúk táncba vitték a lányokat, az öregek pedig nevetve figyelték őket és azt találgatták, milyen párok alakulnak majd a jövőben. A jókedv nem hagyott alább, s mire elfogyott az étel és az ital, leszállt az éjszaka. A Vén ekkor meggyújtotta a máglyát, amely az olajnak és illatszereknek köszönhetően azonnal lángra kapott. Vakító tűzoszlopként világította be a teret, még a környező fenyves fái közé is be lehetett látni.
A nép örvendezve táncolta körbe a recsegve-ropogva lángoló máglyát, de egy óránál tovább nem tartózkodtak a közelében. Ismerték a szabályokat.
Brand az álmos Sarát a karjában cipelve tért haza, jókedvében halkan fütyörészve. Az óriási lángoszlop szinte a fél falut beragyogta, így látta, ahogyan mindenki sietve elhagyja a teret, amelyet most már csak a bálvány csillogó szemei őriztek.
Miután lefektette Sarát, Brand a konyhába vonult, ahogyan azt minden évben tette. Amíg Jenny élt, mindig ilyenkor fogyasztottak el egy kései vacsorát, miközben megbeszélték a jövővel kapcsolatos teendőket. A férfi akaratlanul is elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy felesége mennyire szeretett táncolni, és mennyire büszke lett volna rá, ha látja, hogy őt választották a Képmás elkészítésére. Brand tudta, hogy így is évekig fognak róla beszélni, és mindenki más szemmel fog tekinteni rá és Sarára.
Ebben a pillanatban megzendült a harang.
Brand akaratlanul is összerezzent és Sara szobája felé pillantott, majd az ajtóra. Nem zárta be, ahogyan senki más sem ezen az éjjelen. Elhessegette a sötét gondolatokat. Ő mindent megtett, nemde? És annál is többet. A Képmás alkotója közelebb kerül az Őshöz, mint bárki más: a kiváló termésen kívül gazdagság, valamint hosszú élet vár rá és a családjára.
Az öreg fémharang bongása lassan elhalt az éjszakában, Brand pedig megnyugodott. A Képmás közel tökéletes mestermunka volt, úgy vélte, hogy ezt bármiféle nagyképűség nélkül kijelentheti. Minden szabad idejében a bálvánnyal dolgozott, amikor éppen nem volt dolga a kovácsműhelyben. A kőrisfát is maga vágta ki, az aranyat, az ezüstöt személyesen hozta el Irogból, ami nem kis távolságra volt. Maga keverte a festéket is, senkit sem engedett közel a műhöz, pedig akadtak bőven a szomszédok között, akik úgy gondolták, ha besegítenek, akkor részesülnek a kiváltságból. Egészen a mai napig még Sara sem vethetett rá egyetlen pillantást sem.
Brand kissé elbóbiskolt, amikor hirtelen arra riadt fel, hogy megreccsen a padló. Felkapta a fejét és Sarát pillantotta meg, amint éppen belép a konyhába.
– Mi a gond, Sara? Nem tudsz aludni?
A kislány lassú léptekkel megindult az ajtó felé.
– Te is hallod, apa?
Brand halványan elmosolyodott, felállt, és magához ölelte a gyermeket.
– Mit, Mókuska?
– A dallamot… annyira furcsa.
Brand ereiben megfagyott a vér, mosolya eltűnt.
– Hogy… hogy mit mondtál?
Sara nem válaszolt, üveges szemmel meredt az ajtóra, és megpróbált kibújni az apja karjából.
A férfi erősen magához szorította a kislányt, letérdelt mellé és a szemébe nézett.
– Sara! Sara, figyelj rám, rendben? A hangomra koncentrálj, ne fogalkozz vele! Megértetted?
A kislány továbbra is az ajtót bámulta, nem is vett tudomást a környezetéről. Brand erősen megrázta, de hiába.
– Nem, nem, nem! Sara, kicsikém, ne csináld ezt velem… – a magas, izmos férfi hangja megremegett, szíve úgy vágtatott, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Megsimogatta a lányát, próbálta rávenni, hogy reagáljon, hogy verje ki a fejéből, bármit is hall, de mind hiába.
Brand szemébe könnyek szöktek a tehetetlen dühtől, azonban a harag erőt adott neki. Nem fogja Sarát is elveszíteni, őt nem!
A férfi felpattant, az ajtóhoz ugrott és kulcsra zárta, majd elállta a kislány útját. Sara mintha észre sem vette volna, hogy mi történt, továbbra is a kiutat kereste, de nem tudott eljutni az ajtóhoz.
Brandet kiverte a víz, egész testében reszketett, de nem engedte ki a lányt. Agyában villámként cikáztak a gondolatok, azonban egyik sem volt bíztató. Nem veszítheti el Sarát, ez egyértelmű. De mit fog szólni a Vén? Legkésőbb reggelre kiderül, hogy egyetlen gyermek sem hiányzik, és akkor a tanácsnak lépnie kell. Vagy ami ennél is rosszabb: mit tesz majd az Ős?
A harang másodszor is megkondult.
Brandnek elakadt a lélegzete. A harang emberemlékezet óta mindig egyetlen egyszer kondult meg, éppen azután, hogy véget ért az ünnepség és hazatértek a népek. Bár a férfi szerette volna azt hinni, hogy a Vén vagy valami suhanc kongatta meg ismét, de tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. A harang mindig az erdő mélyén szólalt meg, de hogy pontosan hol, azt senki sem tudta. Épelméjű ember nem merészkedett túl mélyen a fenyves fái közé, Beltane idején pedig még annyira sem.
A baljós hangra már többen is felfigyeltek.
Ajtók nyíltak ki, álmos férfiak és nők pillantottak ki a lobogó máglya által megvilágított utcára. Brand felismerte a Vén hangját: a férfi pánikba esve kiáltozott, botjával a házak ajtaját verte. Nyilvánvalóan az Áldozatot kereste.
Egyre többen jöttek elő a házaikból, a szomszédok, rokonok vádaskodni, veszekedni kezdtek. A Vén átkozódott, könyörgött, fel-alá járkált, ahogy csak a lába bírta.
Brand ajtaján is kopogtatni kezdtek, azonban a férfi nem nyitott ajtót senkinek.
– Brand, az Ős szerelmére, a te gyermeked az? – A Vén dörömbölni kezdett, próbálva túlharsogni a kiáltozó népséget. – Brand! Atyáink nevére, válaszolj!
– Nem veszítem el! – üvöltötte a férfi, miközben hátával nekifeszült az ajtónak. – Hordd el magad, vénember! Mondd meg az istenednek, hogy keressen mást! Hát nem veszítettem így is eleget? Nem tettem meg…
– Legyen eszed, fiam! – az öreg hangját elnyomta tömeg kiáltozása, de így is érezhető volt, hogy lassan pánikba esik. – Tudom, hogy ez nem egyszerű, de…
Harmadszor is megkondult a harang, ezúttal azonban valahogy más volt.
A zengő, kísérteties csengés mintha mindenhol egyszerre szólalt volna fel. Elállt a szél, az állatok, még a madarak is elhallgattak, csakúgy, mint a falusiak. Süket csend követte a harang hangját, olyan sűrű, akár a köd.
Brandet kiverte a víz, és hirtelen szörnyű előérzet fogta el. A félelem jeges ujjai kúsztak végig a gerincén, arra késztetve, hogy hagyjon itt mindent és mindenkit, s addig fusson, amíg bírja erővel.
– MENEKÜLJETEK! – üvöltötte odakint a Vén pániktól elvékonyodott hangon.
Nem kellett kétszer mondania.
Brand hallotta, ahogy a falusiak ajtókat csapkodnak, házaik menedékébe húzódnak, és magukra zárják az ajtókat, vagy menekülőre fogják. Sikoltások, átkozódás, lábak dobogása visszhangzott a fák között, miközben az öregember az utcán imádkozott az Ős bocsánatáért.
Brand a földre rogyott, szorosan megához ölelte Sarát, de nem kellett attól tartania, hogy rátörik az ajtót.
Valódi pánik akkor lett úrrá a népeken, amikor a föld alig érezhetően, ütemesen remegni kezdett. A fenyves süket csendjét ágak ropogása, a fa recsegése verte fel.
Az emberek eszeveszetten üvöltöztek, egymást taposták, hogy minél távolabb kerüljenek a zajok forrásától, de nem volt esélyük. A rejtélyes dübörgés egyre hangosabbá vált, azután egy pillanatra abbamaradt.
Brand ekkor hallotta meg az első halálsikolyt, amelybe az egész teste beleremegett. Olyan ember sikolya volt, aki felfoghatatlan dologgal került szembe, magával a leírhatatlan borzalommal. A férfi ösztönösen érezte, hogy bármi is érkezett a falujukba, az nem fog nem fog kímélni senkit és semmit.
Brand eltakarta Sara fülét és homlokon csókolta, hogy megnyugtassa, azonban erre nem volt szükség: a kislány mosolygott.
Odakint teljes volt a káosz. Állatok, férfiak és nők, gyermekek hangjai keveredtek… de az, ami rájuk tört, néma maradt, akár a kövek.
Brand nem tudta, meddig tartott a mészárlás: teljesen elvesztette az időérzékét. A félelem és a bűntudat olyan súllyal nehezedett rá, hogy mozdulni sem tudott. Tudta, hogy ez az ő hibája, hogy a szomszédai, barátai most azért szenvednek, mert ő képtelen volt meghozni az áldozatot.
Rövidesen az utolsó sikoly is elhalt, a csend pedig visszatért, minden eddiginél vészterhesebben nehezedve a falura.
Halk kattanással elfordult az ajtó zárja. A férfi önkéntelenül is felkiáltott a rémülettől, és Sarát a karjában tartva elkúszott az ajtótól.
– Sara!
A hangot hallva Brand szíve kihagyott egy ütemet. Sara felkapta a fejét és az ajtóra pillantott, oda szeretett volna menni, de az apja erősen fogta.
– Anyu? – kérdezte halkan.
– Sara, kicsikém, gyere hozzám!
Brand szemébe könnyek szöktek, pedig a kísérteties női hangtól lúdbőrzött a háta. Jennyt hallotta odakintről.
Maga felé fordította Sarát és mélyen a szemébe nézett, nem hagyta, hogy a kislány válaszoljon.
– Kincsem… anyu elment, emlékszel? – reszketegen felsóhajtott. – Nem jön vissza… sajnos többé már nem.
– Apu, miért sírsz?
Brand nagyot nyelt és megrázta a fejét, hogy eltüntesse a könnyeket, de nem ment vele sokra.
– Erősnek kell lenned, Mókuska, érted? Odakint… az ott nem anyu. Tudom, hogy…
– Saraaa! – a hang úgy vágta át a csendet, hogy az szinte fájt. Hízelgő volt, kérlelő és pont olyan édes, ahogyan arra Brand emlékezett.
– Anyu az! – kiáltott fel boldogan a kislány. – Anyu! Megyek!
A férfi sírva fakadt, ahogyan elhagyta az ereje. Izmai többé nem engedelmeskedtek neki és ő nem tudta, hogy ezt a bűvölet okozza, vagy pedig az átélt események. Sara kicsusszant a karjából, az ajtó pedig magától kinyílt. A kislány nevetve iramadott ki az utcára, miközben az ellenállhatatlan erő folyamatosan csalogatta.
Brand végül nem hagyta, hogy a természetfeletti nyomás fogva tartsa. Kínkeservesen kúszni kezdett a kislány után.
– Sara! Ne higgy neki! Ő nem Jenny!
A férfi elére a küszöböt, és ekkor feltárult előtte az utca. A házak romokban álltak, mindenhol téglák, cserepek és gerendák maradványai hevertek. Holttestet azonban egyetlenegyet sem látott. Sem vért, vagy állatokat. Minden és mindenki eltűnt, ami pedig itt maradt, az szinte a földdel vált egyenlővé.
A máglya úgy magasodott a pusztítás romjai felett, akár egy őrtorony lobogó lángja, fényárral borítva be az egész környéket.
– Sara!
A kislány megtorpant és hátrapillantott.
– Gyere vissza hozzám! Ne hallgass a hangra!
– Sara!
A fenyőfák közül felszólaló hátborzongató hang forrása most mintha közelebb jött volna. Brand hallotta, ahogyan a törzsek megreccsenek, és látta is, amint kétfelé hajlanak.
Amit ekkor megpillantott, az maga volt a testet öltött borzalom. A lény ott guggolt a fák között, de még így is föléjük tornyosult roppant méretével. Csontsovány testét az éjszakánál is sötétebb, fekete bőr borította, tökéletesen kirajzolva a bordáit. Hatalmas állkapcsában tűhegyes fogak sorakoztak, üres szemgödreiben nem pislákolt fény, ahogyan a Képmásánál. Koponyáját körben szarvak övezték, mintha koronát viselt volna.
Brand sikoltani szeretett volna, de zsigeri rettegés kerítette hatalmába, amely teljesen lebénította. Sara visszafordult a lény felé, mire az kinyújtotta felé valószerűtlenül hosszú, vékony karját.
– Gyere!
A csontos, karmokban végződő ujjak hívogatóan közelebb intették
Brandet elöntötte a harag, ami egy pillanatra megtörte a rémület erejét. Feltérdelt, és ráüvöltött a démonra, szíve minden keserűségével és fájdalmával.
– Miért csinálod ezt?! Miért nem választottál valaki mást? Nem veszítettem így is eleget? – egy pillanatra elcsuklott a hangja, de folytatta.
– Megtettük a magunkét! Jenny igaz hívő volt, még akkor is hozzád fohászkodott, amikor a láz végül elvitte! Tíz éven keresztül készítettem a Képmást, miért nem volt ez elég?!
Sara odaért a fákhoz, a démon pedig megragadta és berántotta az erdőbe. Brand felüvöltött. Megpróbált felállni, de lábai cserbenhagyták, és ő féltérdre rogyott. Átkozódott, zokogott, az öklét rázta a démon felé, ám a lény válaszra sem méltatta őt. Néhány pillanatig még bámulta a megtört férfit és a romokban heverő falut, azután hátat fordított neki, és eltűnt a rengeteg fái között. Döngő léptei és az ágak recsegése egy darabig még visszhangzottak, mielőtt minden elcsendesedett. Brand ott maradt a máglya előtt térdelve. Arcát kezébe temette, miközben válla rázkódott a zokogástól.

***

Az öregember lerakta kiürült söröskorsóját az asztalra, és intett a közeli társaság mellett álldogáló leánynak.
– Ki is tudja fizetni? – kérdezte a lány csípősen miközben a mellette üldögélő zsoldos fogdosni kezdte a csípőjét.
Az öreg morogva tapogatni kezdte foltos, szakadt ruháját, de ő is tisztában volt vele, hogy nincs nála pénz. Vele szemben, az asztallapra könyökölve még mindig ott várakozott a fiú, akiről már meg is feledkezett. A suhanc kérdőn felvonta a szemöldökét, ám amikor nem kapott választ, elveszítette a türelmét.
– Aztán mi történt? Mi történt a kislánnyal, és Branddel?
Az idős férfi beletúrt a szakállába, és ingerülten félreütötte az üres korsóját.
– Mi történt, mi történt, az istenfáját?! Semmi. A lány eltűnt, meghalt, a fene tudja. – Idegesen vakarózni kezdett, a jobb szemhéja megremegett. – Brandnek nem maradt semmije. Nem volt miért élnie… de nem tudott meghalni. A démon még ezt is elvette tőle… a megváltás lehetőségét. Öröklétre kárhoztatta, amely…
– Aaron! – kiáltotta egy fiatal nő, aki most lépett be a fogadó ajtaján. Fejkendője lobogott a hűvös, esőillatot hozó szélben. – Apáddal már mindenhol kerestünk! Nem megmondtam, hogy ne állj szóba idegenekkel?
– Megyek már anyám! – válaszolta a fiú, és fel szeretett volna állni, azonban az öreg megragadta a karját, szemében dühös láng villant fel.
– A mese végét akartad, kölyök? Megkapod. Tanulság nélkül mit sem ér az egész, nemde?
Közelebb hajolt a rémült fiúhoz, úgy szorította a karját, akár a vas.
– Azt hisszük, tudjuk, hogy mibe egyezünk bele. Azt hisszük, a bűvös alkuk árán jobb életet vásárolhatunk magunknak. De ez nincs így. Óvakodj a fajtájuktól fiam! Olyan árat szabnak, amelyet csak a lelkeddel és az ép eszeddel tudsz megfizetni… – Az öreg köhögni kezdett, és amikor meglátta, hogy az ajtóban álló asszony a férje után kiált, ellökte magától a fiút, aki csaknem felbukott.
– Hordd el magad, kölyök! Ne feledd, amit most mondtam. Egyszer megmentheti a lelkedet.
Aaron elhátrált az öregembertől, majd az anyjához iramodott. Az asszony dühös pillantást vett a férfire, majd magához ölelte a fiát, és halkan, de mégis jól hallhatóan megszólalt:
– Kisfiam, kerüld el az ilyen embereket.
A szavak szíven ütötték az öregembert, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért. Valahol mélyen felsejlett egy emlék, de most nem akart ezzel foglalkozni. Azt akarta, hogy hagyják békén, senki se szóljon hozzá, s emiatt nem is kellett aggódnia.
Nem volt több, mint egy bolond, iszákos vándor a fogadó félreeső sarkában, akire legfeljebb a történetei miatt figyelnek fel. Kövér könnycsepp gördült le az arcán, ám senkinek sem tűnt fel. Egyedül volt, olyan egyedül, mint senki más.

Hovella Blog Hirdetései banner 1100 x 200
Kattints a csillagokra a novella értékeléséhez!
[2 értékelés alapján az átlag: 4.5]
author-avatar

A novella szerzője: Dániel Hambalkó

Hambalkó Dániel vagyok, kezdő író. Imádom a történelmet, a regényeket, a mellényeket és a retró, kézihúzós karórákat, valamint a régiségeket általában. Elsősorban fantasy-scifi műfajokban írok, de ez még változhat a jövőben. Írói "álnévként" gyakran használom a Hirvadhor nevet. A műveimben szeretek az érzelmekről, a mágiáról, az istenekről és a hatalomról írni - arról, hogyan képes a jó szándék megrontani az embert, hogyan válhat a mágia droggá, és hogy mi sarkallhat valakit arra, hogy istenné akarjon válni.

Egy gondolat a következőről: „Az Alku
4.5 (2)

  1. A történet közepe nagyon izgalmas volt, de a végén ez alábbhagyott. Amit sajnálok, mert lehetett volna ez egy tökéletes novella is. Így is jó, de nem tökéletes.
    Úgy érzem, hogy van tehetséged az íráshoz. Sok sikert kívánok neked a továbbiakhoz! Így tovább!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük