Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
A Jópolgár virágosládája
– Az a vén banya hagyta elgazulni a ládát!
Margit keze mérgesen sürgött-forgott a régi híd kőládája fölött, orrába a mocsár szaga fészkelt. A nyúlánk holtág ganajozásra szorult, de a polgármester nem szándékozott pénzt áldozni rá. Pedig 47 évvel ezelőtt éppen Kabay Gedeon „jópolgár” avatta föl a rajta átívelő új hidat egy országjáró körútja alkalmával. Történelmi nap volt az a falu életében, hiszen előtte pár évvel Mező és Pusztás közös névvé forrt össze, így a közöttük átívelő híd nagy jelentőséggel bírt. Az avatására kisiskolások készültek dalokkal, az asszonyok csókra tartották karonülő gyermekeiket a Jópolgárnak, a férfinép fölvette az ünnepi ingét, és még a megyei tévé is kigurította súlyos kameráit. Zene, tánc, danolászás ölelte körbe a tó fölújított környékét, vörös virágszirmokat vitt a szél, kolbász és hurka zsíros illata csábította az ünneplőket. Az összetartozás azóta nem látott szelleme lüktetett körülöttük.
Kabay Gedeon Mezeipusztát köszöntve – biztos rosszul mondták neki a nevet – megbotlott az emelvény felé tartva, de az akkor fiatal Margit továbbra is egy fényes jövőjű, fess férfiút látott benne.
Később képet tettek ki a fahíd közepére Jópolgár Gedeonról, kackiás bajsza fölötti határozott tekintete égette a hídon átkelők vállait, mindég emlékeztetve őket a helyességre.
De a Jópolgár szavát elnyomták az új kor szabados, erkölcstelen eszméi, a közösködésből senki sem kért többé, az arckép az évtizedek alatt megfakult, a mai nemtörődöm fiatalok szűkülő körét pedig nem érdekelte, miért hívják Gedeon hídjának. Csak firkálni tudták a szürkévé fakult korlátokat, és rá se néztek a képre, ami alatt ez a bizonyos betonból öntött virágláda állt. De jaj, az évek alatt erről is megfeledkeztek, pont ahogy a fiacskája feledkezett meg Margitról. Ma futtában fölhívta, hogy közölje, ebben a hónapban mégsem jönnek látogatóba Mezőpusztásra, túlságosan leköti őket a feleség ügyecskéi Szigváron. Margit megint nem láthatja unokáit, amint kerek, aprócska szájukkal mamónak hívják. Biztos centiket nőttek már a múlt tél óta.
Füstölögve gazolt tovább. Az a vén banya nem hagyott már helyet a virágládában Margit meleget bíró növényeinek. Bözsi nyilván nem értette Gedeon törekvéseit a közös teher- és jutalomviselésről. Tövestül húzta ki a hasznavehetetlen virágokat, a tóba vagy a hídra szórva halódó testüket.
Ez a Bözsi ugyanolyan magának való, mint Margitnak a menye. De legalább a vén banya nem lopta el a fiát. Meg úgy egyetlen férfi szívet sem, őkonoksága egymagában vénült meg. De a Margit menye, ő nem bírt a faluban maradni, neki a nagyvárosi zsongás kellett, és sosem töprengett anyósa magányos sorsa fölött, hogy egyetlen fia messzire költözik tőle.
Ekkor maga Bözsi tűnt föl a holtág sétányán, szikár karján bevásárlótáska lógott, az a vászonféle, amit a mitugrász képviselők osztogattak. Izzadt a súlyától és a bevásárlás emlékétől. Mindenki kapkodott, a mezői közértben nem volt egy ismerős arc sem, gyüttmentek kavalkádja volt. Ide járt már húsz éve, és még köszönni sem voltak képesek, aztán az új kasszás nem akarta elfogadni a kupont a macskatápra, magyarázott valamit az interetes akcióról, hogy rendelje meg ólány, szóval csak kiszámolta a pénzt, a tetovált fruskát bosszantva sokáig kereste az aprót, majd otthagyta a boltot.
Az lebegett szeme előtt, hogy meglocsulja a piros petúniákat és a mezei virágokat, amik Kabay úr kedvenc színét hordták, de ráfordulva a híd felé futó ösvényre, meglátta azt a tyúkot. Már tudta, nem lesz tetszetős a látvány, az ő becses ládájában motoszkált a petyhüdt kéz. Nem törődve térde figyelmeztető fájásával, egy kiszáradt mező tűzvészeként közelítette meg a dauerolt hajat.
– Mitet csinálsz a virágosládámmal? Hagyod abba rögvest!
A maga nevelte, piros petúniái fonnyadtan, összetörten feküdtek a deszkákon, nem értve az emberi kéz durvaságát. Bözsi sosem látott még ilyen aljasságot.
– Nem a te virágosládád, a közösségé! – Margit sáros kezeivel a kihalt parkra mutatott – „Te mint adsz, úgy kapsz és osztozol az örömben”, így hangzik a Jópolgár szava – aztán visszafordult a ládához.
– Mintha én nem ismörném minden szavát! A ládát én gondozom mán évek óta! – ha nem fájt volna mindene, biza eltolta volna a másik kezeit onnajt.
Ráadásul Margit csak azért ültette a saját gazait, mert néhai férje hasonlított Kabay úrra. Megházasodva már el sem járt a piros gyűlésekre, csak miután az ura tíz éve a halálba menekült, kezdett el újra érdeklődni a letűnt csillagú Kabay úr dolgai iránt.
– Nem úgy tűnik ezzel a sok gazzal! Jobb is, ha inkább én…
– Az pipacs, te sötét mezői!
A mocsári szag nyálkásan ülte meg a levegőt közöttük.
– Még hogy én sötét, te pusztási, vén banya!
Ez a harctér hirtelen ugrott elibéjük, mély levegőt véve egyszerre ordibálták:
– Csak hízelkedni jártál a gyűlésekre, nem is figyeltél oda a Kabay úr követére! Engem illöt ez a láda! – így Bözsi.
– Te meg hazatipegtél a fele gyűléssel! És csak eltávolítom a baklövéseidet a ládából! – így Margit.
Egy petúniát vágott Bözsi arcába, aki hátrálva megbotlott a híd egy laza deszkájában, a szatyor a földre zuttyant, oldala egy nagy sóhajjal fölszakadt, krumplit és macskaeledelt hányt a hídra. Bözsi rózsaszínre fakult könyvecskéje is a deszkákra zuhant. El akarta dugni becses kincsét a vizenyős szemek elől, de beállt a háta, így Margit kapott oda érte. Görcsölve nézte, amint Margit egy fitymáló mozdulattal föltépi a könyvet.
– „Ki osztozik a világon, kiemelkedik a hasztalanságból, s a nép üdvévé lesz.” – Margit hangosan kántálta a bekeretezett mondatot, a szavak visszhangoztak a holtág vizéről. Zavartan fölnézett. – Nekem is ez a kedvencem a Jópolgártól.
A ráismerés némasága ült közéjük. Elindult a szél, magával rántva a mocsaras szagokat, leszárítva az izzadság és ellenszenv nedvét, helyébe hársfavirágok illatát hozva. Margit becsukta a rongyos könyvet, kedvtelve megsimította a gerincét, majd odanyújtotta Bözsinek, akiben végre engedett a görcs.
Lehajoltak, együtt szedték a krumplit és a macskatápot a másik szatyorba.
– Nem tudtam, hogy azok pipacsok lesznek. Pedig szép virágok – majd Margit némi habozás után hozzátette: – A menyem rühelli őket.
Bözsi kapott is a szón: – A menyed egy ideig az unokaöcsém fejit tekergette. Sajnáltam a fiadat, amikor mögházasodtak.
Fölálltak, Bözsi háta nagyot roppant.
– Ezek a mai fiatalok semmirekellők. Nem értik a kitartást és az elköteleződést.
– A mi időnkben nagyobb volt az összetartás, most meg mindenki csak elköltözik, megfeledkeznek a földi gyökereikről.
– Mi még keményen dolgoztunk mindönünkért.
A két öregasszony búcsúzólag fölpillantott Kabay úr képére, majd egymás megkerülve hazamentek.
Innentől közösen gondozták a kis virágládát, egyszerre caplatva oda melegben és a gyérülő esőben. Margit menye továbbra is kerülte a falut, Bözsi macskáinak száma csak nőtt, amint a gyüttmenteké is, s a temető is egyre többet követelte a jelenlétüket.
Csak a két falurészt összekötő Gedeon vénülő hídja maradt örök az életükben, és a betonból öntött virágosláda.
