Zsebes, a zokni lopó manó

Zsebes, a zokni lopó manó

Egy bámulatos, csillagos éjszakán egy árvaházban, gyermekek sokasága már javában aludt. De alvás előtt minden gyerkőc kikészítette a ruháját holnapra. Ez volt a szabály az árvaház házirendjében. Az éjszaka a házban csendes, hallani lehetett a gyermekek édesded szuszogását. De a sötétség leple alatt, mintha valami meg akarta volna zavarni a gyermekek nyugalmát. Besurrant az ajtón keresztül, mint egy árnyék. Most is így tett, mint minden éjjel. A holdvilág bevilágított a hatalmas hálóterembe. Óvatosan araszolgatott előre, ez a kurtán-furcsán esetlen, gonosz manó. Kissé hosszúkás orra, picit rémisztő arca, elálló hosszú füleivel, fekete hózentrógeres nadrágjában, fehér pólójában, és igazán fura felemás, lyukas zoknijában. Jobb lábán volt zokni, a bal lábán nem. A fején fehér-fekete csíkos manósipkájában. Ez a manó nem volt túlzottan kedves, sőt nagyon gonosz. Folyton ahol járt, csak újra- meg újra, bajt okozott. Orvul, galád módon, mindig magával vitt egy- egy balos zoknit. Ezt a bajkeverő manót úgy hívták, hogy Zsebes. Most is odasettenkedett halkan, csendesen, egy gyönyörű kislány ágyához, nagyon megtetszett neki a kislány szép színes, bal lábas zoknija. Elvarázsolták Zsebest az apró zokni színei. Pedig hatalmas lábai voltak neki. Feltartotta a kezében és táncolt vele a teremben, körbe és körbe. Zsebes bűvöletbe esett, de hirtelen feleszmélt kábulatából, mert a kislány valamiért felriadt álmából. Zsebes megijedt, és mint egy tolvaj, széles vigyorral arcán, halkan, a zoknival a kezében láthatatlanná válva elsurrant, és ahogy jött, mint egy fekete titokzatos „ hívatlan vendég”el is ment. Másnap reggel a gyermekek mint mindig, készülődni kezdtek. Megrohamozták álmosan a fürdőszobát, utána jött az öltözködés művészete, vidáman kacarásztak egymáson. Még nem sejtettek semmit. Sorra kerültek a zoknik. A gyönyörű kislány keresni kezdte a bal lábas zokniját. Mellette fekvő kispajtását megkérdezte:
–Matild, nem láttad a balos zoknimat? Nem találom. Nem te vetted el?– kérdezte Jázmin. Egyszer csak a távolabbi ágyon fekvők is keresgélni kezdték az eltűnt zoknijukat. Minden kisgyermek idegesen a másikra kezdett mutogatni. Óriási veszekedés kerekedett belőle. Zsebes látta a jelenetet az ablakon keresztül, nézte, ez tetszett neki, gonoszul vigyorgott, összedörzsölte tenyerét.
– Veszekedjetek csak ! Veszekedjetek! Ezt akartam! – mondta Zsebes, igazán gonosz arccal. Zsebes hazament elégedetten, az erdőben egy házikóban lakott az árvaházzal szemben. Élvezte Zsebes ha valakik veszekedtek, elkezdett ugrálva örömtáncot járni, széles vigyorral arcán. A gyerekek nem is sejtették, ki van a lopások mögött. A kisgyerekek nem tűrhették tovább, hogy napról-napra mindig eltűnik a zoknijuk. Jázmin vakargatva buksiját, le-fel mászkálva ide-oda a teremben gondolkodott.
– De ha nem egymástól loptuk el, akkor ki vihette el? Hova a manóba tűnnek el a ballábas zoknik? Akkor ki lopta el a zoknijainkat?–mondta hangosan a többieknek értetlenül.
– Ma este utána járunk, ha törik ha szakad! – mondta Jázmin bizakodó hangon a többieknek. Összegyűltek és a kis tenyerek a levegőben pacsit adva egymásnak egyszerre csattant egy hatalmasat. És végre eljött a nagy „leleplezés” estéje. A gyerekek a nap folyamán igazán eszes tervet eszeltek ki. A tolvajra rádobnak egy lepedőt, és egy székre ültetve majd kifaggatják. Végre eljött a várva-várt pillanat. A kicsik pizsamában, akcióra készen, mindenki úgy tett mintha aludna, párna van helyettük az ágyban. Ők elhúzódva, bújva egy sötét zugban. Néma csendben vártak lecsapni. Eközben észre se vették, hiába világított be a csodálatos hold fénye a hálótermükbe, Zsebes már ott volt. Besurrant az ajtó alatt mint egy sötét árny. Már kereste az újabb balos zoknikat. A gyerkőcök nem tudták, hogy láthatatlan. Ezért ez a tervük kudarcba fulladt sajnos. Szomorúan ballagtak az ágyukhoz, befeküdtek és el is aludtak azon nyomban. Zsebesé volt a terep, ismételten dúskálhatott, a színesebbnél színesebb ballábas zoknikban. Körbeugrálva örömködött, kaján gonosz vigyorral. Másnapra virradt a reggel, a kisgyermekek álmosan és igazán szomorúan kiballagtak mosakodni, a fürdőszobába. A hálótermükben már nem is veszekedtek azon, hová tűnhetett ismét a bal lábas zoknijuk. Zsebes befelé bámult az ablakon, mérgesen vette tudomásul, hogy a gyerkőcök öltözködnek és semmi veszekedés, semmi hangos lázongás. – De miért nem veszekednek? Idegesen toporgott fel-alá mérgesen. A gyerekek a hétvége miatt közös szobájukban egy újabb tervet eszeltek ki, hogy lépre csalják a zoknitolvajt. Jázmin ismét törte okos buksiját, a többiek figyelték minden mozdulatát a gyönyörű kislánynak. Újra gondolkodott, hogyan tudnák tetten érni az alávaló tolvajt. Le és fel járkált egyszer csak:
– Megvan! – kiáltott fel kisujját a levegőbe tartva.
– A haditerv a következő:–Mindenki az ágyában lesben vár a megfelelő pillanatra. Olyan nincs, hogy a tolvaj ne hibázzon!
– mondta okosan beszélve Jázmin a többieknek. A többiek boldogan tapsolva ujjongtak. A nap hátralévő részében mindent úgy csináltak, ahogy szoktak. Eljött az ígéretesnek látszó este. Minden a megbeszélt tervek szerint haladt. Lefeküdtek, és úgy tettek, mintha szunyókálnának. Zsebes, mint minden éjjel ugyanúgy tett. Besurrant és elvett egy bal lábas zoknit. Nem sejtett semmit, és a kezében tartva önfeledten táncolva, körbejárta a hálótermet. Jázmin látta a fura „ jelenséget”, hogy a zokni körbe-körbe táncikálva lógott a levegőben. Jázmin halkan odasúgott a többieknek, akiknél már ott volt a fehér lepedő. Jázmin így szólt nagyon halkan:
– Egy..Kettő…Három…Most!. A többi kis gyerkőc odarohant, rádobta a láthatatlan tolvajra a lepedőt, Zsebes annyira bűvöletbe esett, hogy ezúttal óvatlan volt. Akkor eszmélt fel, amikor a láthatatlansága megszűnt hirtelen.
– Mi történt? Mi ez rajtam?– kérdezte idegesen Zsebes. Minden olyan valóságosnak tűnt Zsebes számára. A gyermekek közös erővel ráültették egy székre a tolvajt, leleplezve lehúzták róla a lepedőt. Egy kissé csúnyácska, felemás azaz fél lábas zoknijú manó ült a széken, szégyenszemre megsemmisülve, láthatóvá válva.
– Ki vagy Te?- kérdezte kémlelő arccal Jázmin. Körbejárta a széket a kislány, végignézte a manót.
– Ti láttok engem?– kérdezte a manó –Hogy lehet ez?
– Te manó! Igen látunk. Tudjuk, hogy Te vagy a tolvaj! Látjuk most már miért tetszenek a ballábas zoknik! – jelentette ki a szép kislány. Zsebes belátta, hogy hiába próbál valótlant állítani, véglegesen lelepleződött.
– Mit akartok Tőlem?– kérdezte Zsebes a gyerekektől.
– Szeretnénk ha visszaadnád a bal lábas zoknijainkat – kérte Jázmin Zsebest.
– Hát jó! Már úgysem tudok mit tenni! Gyertek velem, a házamban vannak a zoknik.– válaszolta megadóan Zsebes a gyerekeknek. Az esetlen Manó a holdvilág segítségével a gyerekekkel együtt Zsebes házához értek. Nyílt az ajtó, a kisgyermekek bementek a házba. Ott álltak a házban és megnyugodva vették tudomásul, hogy megvan az összes eltűntnek hitt zokni. Egyszerre csak Zsebes lehuppant az ágyára, és búskomorrá vált, lehajtotta a fejét, valóban elszontyolodott. Jázmin észrevette. Odament hozzá és így szólt:
– Mi a baj manó? Miért lettél ilyen hirtelen szomorú? –kérdezte a kislány együtt érzően. Zsebes arcán legördült egy érző könnycsepp. Jázmin látta, hogy a manó könnyezik. A manó lemutatott a bal lábára, a kislány már mindent értett. A gyermekek visszakapták zoknijukat, megköszönték és gyorsan visszamentek az árvaházba, és villámgyorsan lefeküdtek aludni. Másnap a napi megszokott dolgaikat megcsinálták, Jázmin összehívta kispajtásait, és elmondta nekik mit szeretne. Matild úgy tett, ahogyan Jázmin meghagyta. Odaadta az összes bal lábas zoknijukat, szép színesek voltak, a nevelő nénit erre kérte kedvesen:
– Kedves nevelő néni, legyen olyan szíves, ezekből a zoknikból egy nagyobb zoknit varázsolni! – kérte angyalian nézve Matild a nevelőnénit. A gyerekek izgatottan várták a manó meglepetését, váratlanul a nevelő néni megjelent a gyerekek szobájában az újrakötött nagy zoknival.
– Köszönjük szépen! – mondták egyszerre a kisgyerekek. Együtt rohantak villámgyorsan a manó házához. Bekopogtak az ajtón, kis idő múlva Zsebes ajtót nyitott, beengedte a kis lurkókat.
– Mit szeretnétek? – kérdezte csodálkozva Zsebes. Jázmin elől állva átnyújtotta a manó ajándékát. Zsebes nagyon megörült, hogy lett egy saját bal lábas zoknija, boldogan tapsikolt.
– Enyém? Komolyan az enyém?– kérdezte könnyes szemmel a manó.
– Igen a tiéd! –felelte Jázmin. A gyerekek közösen átölelték a manót. Zsebest furcsa érzés kerítette hatalmába ez nem volt más mint a : SZERETET