Willow
Willow
Kétezer-százat írunk. Már nem ismerhettem azt a földet, amiről a regék szóltak. Azt mesélték, az ég csodálatos kék színben ragyogott, éjjel pedig látni lehetett a milliónyi csillagot. A fű vibrálóan zöld, puha szőnyegként terült el, másutt erdők birtokolták a tájat. Minden színes, élettel teli volt. A vizekben hemzsegtek a különféle élőlények, a forrásokból inni lehetett. Bőven jutott étel, megtermett a földben. Mindez a múlté, a föld meghalt. Az ég szürke, haragos. A talaj meddő, homok és hamu furcsa egyvelege. A fák fogpiszkálóként merednek felfelé, várva egy jobb kor hajnalát, amely sosem jön el. A vizekből eltűnt minden, tisztítás nélkül mérgező. Az étel évek óta fogytán, egyre kevesebbet találok belőle. Az állatokat, embereket vírusok tizedelték. Az épületek romosan, kiégve állnak a szellemvárosokban.
Ha jól számoltam, lassan betöltöm a huszonkettőt. Régóta egyedül vagyok, utolsó élő rokonom harminchét holdtöltével ezelőtt hagyott itt. Korábban egy csapat tagjai voltunk, a nagyapám és én. Többször ránk támadtak, sokakat elvesztettünk. Majd útra keltünk egy álom miatt, az én látomásom okán, ami egyik éjjel tört rám. Olyan föld jelent meg előttem, ahol hosszú fűszálak nőttek, fák, amerre a szem ellát, tiszta áttetsző víz. Rengeteg gyümölcs termett, volt bőven élelem. Olyan valóságosnak tűnt, szinte megérinthettem őket. Nem tudom igaz lehet-e, de jobb, mint tétlen várni a halált. Idejét sem tudom, mikor láttam embert utoljára. Kerülöm őket, veszélyesek. A túlélésért bármire képesek, elvadította őket ez a világ.
Jön az este, menedéket kell találnom. Elhagyatott vidék ez, se közel, se távol egy rejtekhely. Megyek tovább. Beesteledik, mire megpillantok egy régi, romos faházat, kívülről benőtte a gaz. Teteje beszakadt. A kimerültségtől alig állok, felvonszolom sajgó lábaimat a lépcsőn, kifeszegetem az ajtót. Az indák szorosan fogják, rég nem járhatott itt senki. Előveszem a késemet, levágom a hosszú nyúlványokat, sikerül bejutnom. Táskámat ledobom a földre, lerogyok, a fejem még le sem ért, már alszom. Hajnalban arra kelek, nyögnek a gerendák, recsegnek a régi fatáblák. A réseken keresztül földöntúli hangon visít a szél. Így nem indulhatok el, a portól úgysem látnék semmit.
Táskámban kutatok, néhány konzerv lapul benne, a vizem is fogytán. Előveszek egy régi térképet, kopott, szélei szakadtak. Keresnem kell egy várost, hogy feltöltsem a készleteimet. Kétnapi járásra van innen egy. Miközben az útvonalat nézem, felbontok egy konzervet, az áll rajta: barack. Érdekes fémes az íze, de nem törődöm vele, gyomrom korgása minden undort legyőz, ettem már rosszabbat is.
Délre csendesedik a szél, indulnom kell. Szakadt, megviselt sálamat arcomba húzom, egészem a szememig. Alig látok ki, a levegőben még mindig tetemes mennyiségű por száll.
Végre elérem a város peremét, vacillálok belépni. Nem tudom mi vár rám. Lassan haladok előre, feszülten figyelek. Rengeteg a hely, ahonnan veszély leshet rám.
A felhőkarcolók elhagyatottan magasodtak fölém, itt maradtak hirdetni egy olyan világot, amit sosem ismerhettem. A természet visszavette jogos jussát, a szél homokot hordott az utcákra, néhol buckákat alakítva.
Pár sarokkal arrébb egy étteremre bukkanok. Egyes betűk leestek, a többi rozsdásan, megkopva lóg.
Az ajtó félig nyitva, benézek rajta. A por itt is mindent beterít, a szanaszét heverő székeket, a felborult asztalokat. A pulthoz lépek, átkutatom a szekrényeket. Vizet kéne találnom, de minden üres, rég kifosztották. A konyha felé indulok, átnézek mindent, benézek a szekrények alá, nem találok semmit. Zajt hallok. Megdermedek, talán csak a szél. Oldalra nézek, szemem sarkából mozgást látok, visszanézek. Egy férfi áll előttem, szája előtt kendő, szeme feketén villan felém. A kijárat felé fordulok, a kiutat is elvágták előlem. A félelem ragadós keze gerincem köré csavarodik, agyam vadul jár, a kiutat keresi.
– Eltévedtél? – kérdezi a szemben álló férfi.
Nem válaszolok, nincs is időm, nekem rontanak, megragadnak. Kezemet próbálom kiszabadítani a szorításból, lábammal erősen rugdosok.
– Tartsd erősen! – utasítja a társát. Elfojtom a feltörő sikolyaimat. Nem tudom, mennyien lehetnek még. Meglátok még valakit. Csuklyája egészen a fejébe van húzva, kitakarja az arcát. Kezében hosszú bot. Tarkómat erős ütés éri.
— Eresszétek el! – kiállt feléjük a botos férfi, ez az utolsó, amit hallok, mielőtt elsötétül előttem minden.
Magamhoz térek, szemem nehezen nyílik. A tűz halvány fénye nyaldossa a málladozó falat. A fejem hasogat, amint megmozdítom. Valaki megszólít.
– Csak lassan.
Rémülten ültem fel, minden forgott körülöttem. Meredten bámulom az árnyat a másik oldalon. Hátrahajtja a csuklyáját.
– Beszéled a nyelvet? – Lassan, tagoltan kérdezi.
Nem szólok. Bámulom. Kinézete furcsa, nem láttam hozzá hasonlót. Szeme mandulavágású, bőre sárgás. Velem egykorú lehet.
Az idegen a táskájához nyúl, olyan hirtelen hátrálok a falhoz, hogy a hátam nekiütődik. Visszafolytok egy kiáltást. Annyira reszketek, össze kell szorítanom a szám, hogy ne koccanjanak a fogaim.
– Semmi baj! – emeli fel a kezét. – Nem kell félned, nem bántalak.
Lassan kivesz belőle egy palackot, felém nyújtja, de nem veszem el.
– Innod kell, kiszáradtál. – mondta és letette elém a vizet.
Szemem tágra nyílik, mikor meglátom, mit húz ismét elő a táskájából. Kenyér. Az idejét sem tudom, mikor láttam ilyet. Kettétöri, az egyiket lerakja a víz mellé, a másikba beleharap.
– Ennivaló.
Szemem a falat kenyéren tartom, a látványtól is összefut a nyál a számban. Nem bírom tovább, érte nyúlok, megszagolom. Csodás illata van, beleharapok, közben szememet az idegenen tartom, aki szintén engem bámul. Még inkább összébb húzom magam.
– A nevem Tao. Téged, hogy hívnak?
Nem válaszolok, csak lassan eszem. Ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyenben részem.
Tao arcára csalódottság ül. Félresöpri szemébe lógó fekete haját. A tüzet piszkálja egy fémdarabbal.
Megszánom, mély levegőt veszek, magam is meglepődöm, milyen könnyedén jön a számra a nevem. Pedig olyan rég használtam már.
– Willow.
Tao felnéz rám, szája szélesre húzódik, szeme felragyog.
– Szóval érted amit mondok. Remek! Ismerted, akik megtámadtak?
Megrázom a fejem.
– Itt élsz a városban?
Megint fejrázás.
– Van családod? Valaki, aki vár?
– Nincs – mondtam, és betettem a számba az utolsó falatot. Megfogtam a palackot, jó nagyot kortyoltam belőle.
– Hogy tudtál egyedül, ennyi ideig életben maradni?
Megrándítom a vállam.
– És mit keresel itt? – faggat tovább.
– Úton vagyok, keresek valamit.
Tao még mindig engem néz, rettenetesen idegesített, így végül rákérdezek.
– Miért bámulsz egyfolytában?
– Ne haragudj, de a szemed. Még sosem láttam ilyen élénk kéken ragyogó szemeket, csak hallottam róla.
– Ja, az. Igen, már születésem óta ilyen.
– Vannak látomásaid?
– Néha álmodom.
– És valóra válnak?
– Előfordul.
Tao összeráncolta homlokát. Úgy látszik megkapta a válaszokat, amik foglalkoztatták, nem kérdezett többet.
– Jól van, pihenjünk! – mondta. Elnyúlt a földön, és lehunyta a szemét.
Reggel felébredtem, megdörzsöltem a szemem, Tao már szedelődzködött.
– Indulnunk kell!
Felkászálódom, vállamra vetem a holmimat. Elindulunk. Tao kinyitja a fém ajtót. Meglepődöm, egy csatornahálózatban vagyunk. Óriási betongyűrűkből kétes eredetű víz csordogál, a falakon vezetékek futnak végig. A felszínen már találkoztam ilyenekkel. Azt mesélték, ezek szállították az áramot a lakásokba. Este mindenhol lámpa égett, volt, hogy nappal is. Sosem értettem, minek napközben világítani?
Követtem Tao-t, kanyarogtunk végig egyik járatból ki, a másikba be. Aztán megtorpant egy létra előtt, olyan hirtelen, majdnem nekimentem. Nem szokott előttem járni senki. Szokatlan érzés, ismét egy valódi, húsvér ember társaságában lenni.
– Itt kell felmenni.
– Honnan tudod?
– Erről jöttem.
Elkezdett felfelé mászni, én utána. A távolból hangok szálltak felénk.
– Mássz, gyorsabban, Tao! Jön valaki! – kiálltok rá idegesen.
Ő már felért, én is egyre gyorsabban lépdelek a fokokon. Elég nyirkos, megcsúszik a lábam, visszaesek, újra nekiveselkedem.
– Ott vannak! – Hallok egy kiáltást, a hátam mögött.
– Igyekezz!
Kiálltja Tao, és a kezét nyújtja, hogy felhúzzon. Kiérünk, lecsukja a fedelet. Futásnak eredünk az elhagyatott, rozsdás kocsisorok mellett, közben folyamatosan a hátam mögé lesek, követnek-e. Mikor meglátom az előttem magasodó hidat, lecövekel a lábam.
– Mit művelsz? – értetlenkedik Tao. – Mennünk kell!
– De nem erre. A hidak veszélyesek.
– Tudom, meggyengült a szerkezetük a savas esők miatt, de nincs más mód! Érted? Nincs időm, vissza kell érnem a többiekhez – hadarja, majd karon ragad, maga után húz.
Minden porcikám ellenáll, mégis követem. Hiszen azt mondta: többiek. Akkor egy közösség tagja. Talán számomra is akadna ott hely.
A hidat a derengő köd nyúlványai szövik keresztül, a szélben hallani az illesztések panaszos nyögését.
– Nincs több időnk, Willow! – Mutat hátra, ahol négyen felénk közelítenek. Ismét rohanunk. A fém csak úgy recseg dörgő lépteink alatt. A négy ember a híd lábánál megtorpan, nem kockáztatnak, nem ostobák. Elérünk a híd feléhez, óriási részen hiányzik az aszfalt. Szédítő mélység terül el alattunk.
– Itt másznunk kell!
– Mi?
– Erről jöttem, meg lehet csinálni. Csak gyere utánam!
A híd szélén, az elkorrodálódott elemeken kapaszkodunk. Lassan haladok, Tao, viszont mintha mindig is így közlekedett volna. A fém hideg, és a lecsapódó ködtől nedves. Ő félúton jár már. Bevár. Melléérek. A vas, amin áll, nem bírja a súlyát, darabokra porlik alatta. Lecsúszik, egyik kezével sikerül megkapaszkodnia.
Én felé kiáltok:
– Add a kezed!
Megragadja a jobb karom. Tiszta erőmből húzom. Tao-nak sikerül megkapaszkodni, egy utolsó nekirugaszkodás, és ismét biztosan tartja magát. Nem szólunk egymáshoz, csak haladunk tovább. Végre átérünk. Lerogyott, hátát a híd korlátjának veti, kezeit térdére támasztja, tekintetünk összetalálkozik.
– Köszönöm, Willow.
Bólintok, elnyomok egy mosolyfélét.
Lerogyok mellé, lábaim még mindig veszettül remegnek, át kellett fognom őket, hogy ne legyen feltűnő. Kifújjuk magunkat. Tao pár perc múlva, ismét talpon van.
– Tovább kell mennünk!
Egy darabig az út mentén haladtunk, előttünk hatalmas fekete hegyek magasodtak. Felém fordul. Megtorpanok. Kezében egy fekete kendőt tart.
– Sajnos most be kell, hogy kössem a szemed.
– De miért?
– A hely ahol élünk, titkos. Nem kockáztathatjuk, hogy lelepleződjön.
– Értem – mondom, és nyelek egy nagyot.
– Nem lesz semmi gond, majd vezetlek.
Miután szememre sötétség borul, megfogja a kezem. Kanyarogva megyünk ide-oda, keresztülmászunk valamin. Fogalmam sincs, merre járhatunk. Megállunk, hallom, hogy Tao kotorászik, ás, nem tudtam pontosan meghatározni. Fém súrlódásának ismerős hangja üti meg fülem.
– Figyelj, Willow, most le fogunk mászni egy létrán. Csak csináld, amit mondok!
– Nem… nem vehetnénk le inkább ezt a kendőt? Úgysem tudom, hol vagyunk. Szívem hangos lüktetésétől, alig hallom a válaszát.
– Még nem lehet, de bízz bennem!
Kezemet odavezette a létra hideg fokához. Erősen megragadom, lábamat óvatosan ráteszem.
– Most elindulhatsz lefelé. Jövök utánad.
Elindulok. Tao visszazárja a bejáratot. Jó ideje mászunk, mikor ismét megszólal.
– Willow, mindjárt elérjük az alját, de a létra nem ér le az aljáig. Ugranod kell.
– Hogy mi? – kérdezem, miközben izzadt tenyeremet nadrágomba törlöm.
– Menni fog! Készen állsz?
– Aha.
Nyögtem, majd kissé elrugaszkodom, igyekszem a lábammal érkezni a földre, ami félig-meddig sikerült is, kezemmel tompítom az esésemet. Hallom, ahogy Tao is mellém érkezik, majd megkérdezi.
– Jól vagy?
– Jobban nem is lehetnék.
– Már csak néhány lépés.
Előre haladunk, újabb ajtó nyílik. Talpam alól eltűnik a puha föld, helyette lyukacsos, kemény padlót érezek. Tao megállított, levette a kendőt. Beletelik pár percbe, míg szemem hozzászokik a fényhez. Egy rámpán állok, onnan tekintek körbe. Nem hiszem el, amit látok. Egy egész világ terül el előttem, akárcsak álmomban.
