Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Veréb csevej
– Jé! Ilyent még nem láttam hosszú életem során – így morfondírozott magában Szili bácsi.
A kert végében magasló szilvafa szomszédos ágain két veréb ült. Az egyik láthatólag gyengébb volt, talán sérült is. Látszott rajta, hogy a bal szárnya eltörhetett, mert csak lógott a törzse mellett. A másik veréb a szájából próbálta etetni a sérült madarat, hiszen az nem tudott repülni, hogy élelmet szerezzen magának. Szili bácsi elmélázott ezen. Eddig azt hitte, hogy ilyent csak az emberek tesznek egymással. És lám, nyolcvan éves korára kellett rácsodálkoznia erre a tényre. Fiatalabb korában nem érdekelte a madarak élete és a természet szépsége sem, de mióta tolókocsiba kényszerült, szívesen figyelte az ég madarait és a kert növényeit a körtefa árnyékából. Naphosszat gondolkodott a semmibe révedve. Aki látta, nem tudta eldönteni, hogy a jelenben járnak-e a gondolatai vagy a távoli múltban kalandoznak-e éppen.
Küzdelmes gyermekkora volt a háború után születetteknek. Szili bácsi szülei próbálták újra felépíteni az országot és értelmes jövőt kreálni maguknak és az utódaiknak. Az újjáépítés során azonban a gyermekek nevelése háttérbe szorult. Olykor koloncként lógtak anyáikon a purdéik. Munkahelyük és otthoni teendőik minden energiájukat kiszipolyozták, a gyereknevelésre már nem jutott idejük. Az utca és a szomszéd gyerekek felnevelték egymást.
– Óh, az a pöttyös labda! Milyen magasra tudott felpattanni! De kár, hogy már az első nap a busz elé gurult, ami kilapította – villant fel emlékezetében az a szomorú nap, amit máig nem tudott elfelejteni. Utána napokig könyörgött az anyukájának, hogy vegyen neki egy másikat, de sajnos nem futotta rá a családi költségvetésből.
Mégis imádta az édesanyját, mert gyengédséget, szeretetet gyermekkorában csak tőle kapott. Az esti simogatások, a jó éjt puszik és olykor egy rövidke mese elmondása melengette gyermekszívét. Milyen régen volt már ez. De akármilyen régen is történt, mégis elevenen élt benne az emlék. Még édesanyja kötényének mintájára is emlékezett. Egy sor meggy, egy sor szilva, egy sor alma. Majd ugyanezek kétszer ismételve. Sokszor számolgatták együtt a kötényen a gyümölcsöket. Így tanult meg számolni a kis Szilike.
Huss! Hatalmas lendülettel röppent fel az erősebb veréb a szilvafáról, magára hagyva beteg társát. Talán kötődnek egymáshoz ezek a kis madarak? Lehet, hogy rokonok? – így filozofált magában az öreg. – Na, majd kiderül, meglátjuk, ha visszajön hozzá.
Szeretett a gyümölcsfák árnyékában üldögélni az öreg. A fák sűrű levelei védték az erős napsütéstől és pontosan annyi meleget engedtek át, amennyi jólesett a gyenge testének. A kellemes időben egy kicsit elszunyókált, majd csakhamar hangos madárcsicsergésre riadt fel. A két veréb ismét ott ült a szilvafa ágán, ahol az imént, és egymással beszélgettek. Úgy tűnt, mintha a sérült madár megköszönné az eleséget, amivel a másik madár megetette, és kicsit erőre is kapott tőle. Vidáman próbálgatta felemelni a törött szárnyacskáját. Könnybe lábadt szemmel figyelte az öreg a verebek diskurzusát. Mintha értette volna a szavaikat. Ha madárnyelven nem is tudott, de a szituációból leszűrte, hogy a beteg madár hálás volt segítőjének.
Aztán ismét lehunyta szemét és arra gondolt, hogy hányszor segített ő is a nélkülözőknek. Valahogy mindig a látókörébe kerültek az elesett, szegény emberek. Soha nem bírt elmenni mellettük segítség nélkül. Mosolyogva aludt el ismét.
– Papa! Kérlek dobd vissza a labdám! – kiabált harsányan az unoka, amikor az ölébe dobta a labdáját.
De a papa meg sem rezzent. Hiába rángatta pici kezecskéjével a ráncos, eres kezeket, semmi reakciót nem kapott válaszul. Sírva futott anyjához, hogy ébressze fel a papát, mert az nem akar játszani vele úgy, mint máskor szokott. Nem tudhatta, hogy a papa néhány perccel ezelőtt egy szebb világba szenderült, ahol édesanyja kötényéhez bújva mosolyogva alussza örök álmát.
