Végzet

5 (5)

Végzet

Körülöttem csak a sötétség, és hiába feszítem az izmaimat, meg sem tudok moccanni. Nem is annyira fizikailag, mint inkább lelkileg érzem magam csapdában. Szeretnék kitörni innen, de nem tudom, hogyan, és ez a reménytelenség, ami miatt egész testem merev és görcsös.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok keserítették meg a kert legfiatalabb lakójának életét. Sanyi, aki fél éves kora ellenére faja egyik kiemelkedő példánya volt látszólag ok nélkül volt depressziós. Hiszen 29 centiméteres hosszával, és vörösesbarna színével kiemelkedett a kert többi földigilisztája közül. Ennek ellenére, vagy pont ezért, többre vágyott, mint társai. Igazából hasonló gondokkal küzdött, mint bármelyikünk. Ki akart törni a szürke hétköznapokból, egy jobb élet reményében.

Hallott már arról, hogy létezik egy szebb világ fent, a föld felszínén, tele erdőkkel, mezőkkel, tavakkal, folyókkal, de látni még nem látta. Esős időben ugyan néha kibújt a földből, de hosszabb út megtételéhez nem volt bátorsága. Legmesszebbre talán akkor jutott, amikor a kert végében lévő csapig araszolt. Tudta, hogy egyedül többre nem lesz képes. Reménytelennek tűnő helyzetében talán még imádkozott is volna, de se térde nem volt, amire leereszkedhetett, se keze, amit összetehetett.

Egy szép napon, mikor már a teljes összeomlás szélén állt, csoda történt. Augusztus 28-a volt, a nap korán kelt fel, Sanyi még félálomban kucorgott üregében, amikor megremegett a föld. A földrengés oka H. Ervin nyugdíjas építészmérnök volt, akit lelkes horgásznak ismertek a környéken. Ma is azért ásta fel a fél kertet, felesége legnagyobb bánatára, hogy gilisztákat gyűjtsön kedvenc hobbijához, a horgászathoz. bizakodó, amikor megmozdult a föld, először megijedt, de arra gondolt, hogy bármi is történjen, egy biztos, ez a nap más lesz, mint a többi. H. Úr a kifordított földet kémlelve, egyből felfigyelt Sanyira, előkelő méretei miatt. Lehajolt, két ujjal megfogta, és betette egy fémdobozba, ahol már volt néhány társa. A dobozt lezárta, és indult is a legközelebbi horgásztóhoz.

Sanyi a dobozban rögtön tudta, hogy nincs egyedül, hallotta a többi giliszta elégedetlen morgolódását és nemtetszését. Csak Ő volt bizakodó, érezte, hogy elindul egy jobb élet felé, a kerten kívül egy szebb világba. A tó gyönyörű volt. Felszínén tavirózsák pihentek, partját nyílfű és gyékény díszítette. A környéket frissen nyírt fű illata járta át. Tökéletes helyszínnek tűnt bármelyik élőlény számára, ha új életet akarna kezdeni. H. Úr ebből a sok gyönyörűségből nem sokat érzékelt, ami őt igazán érdekelte, az mind a víz alatt bújt meg. Kisétált a stégre kipakolta felszereléseit: etetőkosarat, kapásjelzőt, bottartót és persze a csalikat.

A fémdoboz teteje kinyílt. Sanyi a hirtelen világosságtól semmit sem látott. Olyan izgatott volt, hogy teljes bőrfelületén kapkodta a levegőt. Kezdte megszokni a napfényt, és szép lassan meglátta azt a helyet, ahová mindig vágyott. Öt pár szíve úgy dobogott, hogy szinte megmozdult a fémdoboz. Fel kell fedeznem mindent gondolta, és elkezdett a doboz széle felé mászni. Ebben a pillanatban H. Úr lassan és gyengéden megfogta. Még egyszer megcsodálta ritka nagy méretét, és gyors mozdulattal a horogra szúrta. Sanyi nem értette, mi történik vele. Fájdalmat nem érzett, pedig két helyen is átszúrta a horog. Félni sem félt, azt gondolta, egy ilyen szép nap nem végződhet rosszul. A damil végén repülve azonban már rossz érzése támadt, és amikor a vízbe csapódott, végképp szertefoszlottak álmai. Az ólomsúly visszafordíthatatlanul húzta a mélybe. Egy bizonyos fokig eltűrte szervezete a vizet, de tudta, nincs jó helyen. Teste görcsbe rándult izmait feszítve próbált szabadulni.
A nagy küzdelemben nem vette észre a mögé úszó pontyot. A hal kitátotta száját, és beszippantotta. Sanyi a hal szájában vergődve haláltusáját vívta. Utoljára egy ismerős érzés kerítette hatalmába. Körülöttem a sötétség, és hiába feszítem az izmaimat, meg sem tudok moccanni.