Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Utazás fogadásokkal
A kilencvenes évek elején lehetett – mert világosan emlékszem rá, és mert a megtörtént dolgok sokszor olyanok, mint a tapasztalat, vagy éppen a rutin, intenzívebb szervességgel épülnek be az ember emlékezetébe – amikor Bibione olasz mediterrán városába tettünk egy rövidre szabott, afféle kicsit görbe kirándulást a szüleimmel, és újdonsült barátainkkal.
Mint minden fogadás ez is azzal kezdődött közöttünk gyerekek között, hogy vajon ki mennyi gombóc fagyit bír egyszerre megenni, és meddig bírja tovább?
A másik gyereket Zolinak hívták, és meglehető harcias, karakán kedvvel elfogadta a kihívást. Ugyan mi mást tehetett volna, amikor főként az apai szülők voltak azok, akik kissé túlzásba esett erőltetéssel, és vehemenciával mindenképp azon voltak, hogy igenis versenyezni kell.
– Drágám! Ezt talán mégsem kellene, nem gondolod?! – vetette oda mind a két feleség, persze külön-külön. – A végén még valami bajuk esik, és rosszul lesznek! – aggódtak, de a férfiak – látszólag – rájuk se hederítettek, mondván: az ég egy adta világon nem lesz semmi baj.
– Ugyan már Anyus! Ne hülyéskedj már! A fagyi gyakorlatilag megfagyott víz, és jó sok cukor! Nem lesz itt semmi gond! – erősködött a bátrabb apuka.
Mi, gyerekek, az egészből jóformán csupán annyit érthettünk, hogy két óriási nagy kristálypohárban egy valódi, afféle olaszos harcsabajusz cukrászmester máris elénk tette a legalább nyolc gombócból álló kiadósan megpakolt fagyikelyheket, melyen sötét folyóként terült végig a csokiszirup, és pirosas rubintnak tetszett a nagyobbacska koktélcseresznye, amit viszont egyikünk sem szeretett. Ehhez jött még a gofritésztából készített pálmalevelező, melyet – mint később megtudtuk -, az olaszok kanalak, evőeszközök helyett használnak, és ha végeztek a hűsítő finomsággal ezt is nyugodtan megehetik. Legalább kevesebbet kell majd mosogatniuk.
Az olasz fagyizóban kevés vendég volt, pedig valósággal tombolt a nyári kánikula. Mintha itt mégis kellemesebb lett volna a kinti hőség ellenére az idő. Bizonyára mert mindenütt hideg márvány és kövek díszítették a falakat, melyek szándékosan elszigetelték, és kirekesztették a meleget.
– Akkor figyelem, gyerkőcök! – vette át az irányítást jó apám, mert társasági emberként valósággal mindig imádott szerepelni, és a középpontban lenni. – Mindenkinek annyit kell ennie, amennyit csak bír, és ha nem bírja tovább, felteheti a kezét, és az győzött, aki nem adta fel! Minden érthető?! – kérdezett vissza egyenként bennünket. Mi kicsit tétován, ám annál kíváncsibban bólogattunk, mint a jó tanuló diákok és amikor elkiáltotta magát a két büszke apuka, hogy RAJTA! mi már valósággal faltuk is az akkor még életmentőnek bizonyuló nyalánkságokat.
Alig tíz perc elteltével Zoli sokkalta több gombócot fogyasztott el, mint én, bár engem sem kellett félteni, nagy hordós hasamban volt még bőven helye a csoki és vanília fagyinak. A probléma szinte minden esetben az lehetett, hogy minden egyes szájon át történő ételfogyasztás kétszeres levegővétellel járt, és így gyakorlatilag tripla annyi fölösleges levegőt lélegeztünk be a szájunkon át, mint akár egy hagyományos étkezés alkalmával.
Alig negyven perc elteltével már mindketten valósággal fetrengtünk a kínzó, csavarodást teremtő hasgörcstől, és bár fagyikelyheink időközben olvadásnak indultak, akárcsak az Antarktiszi jégsapkák, mi régi barátok abban egyetértettünk, hogy még nem adhatjuk fel a harcot. Csak még egy utolsó, kisebb, vízzé olvadt gombócot kellene legyűrni, hogy valamelyik versengeni vágyó apuka végre elégedett lehessen és lefújhassa a versenyt.
Ahogy végignéztem a boldog, mosolygó, és szemlátomást a vidámságtól majdnem kicsattanó arcokon legszívesebben ott helyben fölálltam volna, és mentem volna a mellékhelységbe okádni. Mégis anyám arcát keresve megértettem valami furcsa, ősi bölcsességet, ami talán későbbi életemben sem hagyott cserben. „Ha az ember egyszer már elkezdett valamit, azt bármi áron, de szükséges befejezni!” – alig háromnegyed órával a versengés megkezdése után Zoli pocakja akkorára nőtt, mint az érett görögdinnye, mely felvágás előtt kongani készül. Nekem is triplájára dagadt a hasam, és először éreztem magam – kövér testalkatomhoz mérten – igazán kövérnek.
– Jó! Befejeztük! – fújta le anyám a meccset, mert már pattanásig feszültek időközben némán reszkető idegei. – Imádkozzatok gyerekek, hogy nem kell veletek a kórházba rohanni! – bár akkor voltam tizenegy éves mégis úgy kezelt, mintha kisbaba lennék: babusgatón törölgetni kezdte csokifoltos arcomat, és óvni készült, akár egy elszánt anyatigris.
– Jaj, anyus! Ne hepciáskodj már! Olyan jó móka volt! Most mit kell elrontani ezt az ártatlan kis tréfát?! – apámnak megvolt sok esetben – a szokása, hogy úgy viselkedett velem, mintha egy gonoszkodó báty, és nem gondoskodó szülő volna. Kedvére szeretett ugratni egyszerre gyilkos, gyerekes, kicsinyes, vagy kisstílű vicceivel, mely rendre később minduntalan megbosszulták magukat.
– Nekem te ne adj tanácsokat drágám! Tudok én is keménykedni! Egy hónapig nem nézhetsz tévét, ha tovább folytatod! – fenyegetőzött. Apámnak sem kellett több. Méghogy egy teljes hónapig ne láthassa kedvenc krimisorozatait, vagy világháborús filmjeit a tévében, és ne nézze meg a külföldi focimeccseket, vagy a Forma 1-et. Az teljesen ki volt zárva. Csöndes méltósággal duzzogásba kezdett, míg barátaink megpróbálták jobb kedvre deríteni.
Útban hazafelé mind a két család külön-külön autóban utazott. Nekünk egy kiszuperált, ám még mindig működőképes Lada Samara jutott, mely szinte indulástól számítva megmakacsolta magát és mindig vagy lefulladt, vagy lerobbant, vagy csupán önálló életre kelt, és saját maga döntötte el, hogy márpedig az Osztrák-magyar határon túlra nem fog elindulni, mert az hosszú, és nagyon kacifántos út. Bizony megvolt vagy öt darab út melletti szerelőműhely, ahova utazásunk során szükségképpen be kellett vontatni, mert vagy az ékszíj, vagy a motor eddig ismeretlen alkatrésze ment tönkre. Úgy éreztük magunkat, mint abban a jópofa kelet-német vígjátékban, amikor egy lelkes kisember egy Trabanttal szeretett volna Nápolyba elkocsikázni az egész családdal. Mint utóbb kiderült nem is olyan szerencsétlenül.
Mi is hasonló cipőben jártunk. Az autópályából villámsebességgel elszáguldó, suhogó fákat láttunk, míg a tenger habgyöngyös végtelenségével maga volt a háboríthatatlan, kikezdhetetlen mennyország, mely a horizonttal egybeolvadt, és büszke méltósággal előttünk kanyargott.
Már javában elhagytuk a büszke olasz földet, és Ausztria felé vettük az irányt, amikor a Samara egyszerre csak ugrálni kezdett, akár egy megvadult, üregi nyúl: prüszkölt, toporzékolt, és a motor hangjai alapján úgy viselkedett, mint akinek szabályosan kínzó erőfeszítésébe kerül egyáltalán, hogy négy kerékkel tovább gördülhessen.
– A büdös életbe már megint! – kezdett szokásos, vége-hossza nincs szitkozódó beszédébe jó apám. Mert ha egyszer belekezdett akkor bizony nem volt megállás, sem visszaút.
– Drága életem! Ne idegeskedj! Nyugodj meg! Vegyél egy nagy levegőt! – a legtöbb esetben, amikor édesanyám ennyire fesztelenül, boldogan, és szemlátomást vidáman állt hozzá egy-egy rizikósabb szituációhoz, az csupán még jobban növelte apám korántsem kellemes atombomba indulatait.
– Anyus! Ne hergelj fel, mert most nagyon mérges vagyok! – vérben forgó szemekkel leállt a tragaccsal az autópálya pihenő övezetében, és szokásához híven máris rágyújtott egy méregerős cigarettára. Nem igazán sikerült megfejtenem, hogy vajon miért dohányoznak annyit az emberek?! Talán ettől majd azt remélhetik, hogy egyszerre megoldódik minden gondjuk és bajuk? Ki tudja ezt eldönteni?
Apám füstölgött még bőséges negyven percet, amikor utazóbarátaink hirtelen mellettünk termettek, és persze, mint jóbarátok máris felajánlották, hogy elvontatnak bennünket a legközelebbi autósműhelyig, ahol persze megint majd a piszkos anyagiak miatt főhet szegény anyám feje.
– Nocsak szomszéd! Kellene egy fuvar, mi?! – lelkendezett vigyorgó, szakállas arccal Józsi bácsi, aki szintén félvállas eleganciával vett minden problémásabb helyzetet, nem annyira idegbeteg módon, mint apám.
– Józsikám! Már te is kezded?! Hát nem elég nekem, hogy az asszony állandóan mondja, és mondja a magáét?! – apám annyira föl volt izgulva, hogy később azért volt annyira rosszul, és a vérnyomása is föl-le száguldozott, mert utóbb kiderült, hogy aznap több mint három csomag büdös, és irritáló cigarettát elszívott egyhuzamban. Azt a fajta vulkánkitörésszerű, notórius idegességet annyira véresen komolyan vette, hogy kisebbfajta nyári kalandunk után is még beletelt másfél évbe, mire meg tudott nyugodni.
– Ne izgulj szomszéd! Mindjárt kötök a verdátokra egy kötelet, és sec perc alatt elvontatom az egész pereputtyot! – Józsi bácsi annyira segítőkész volt, ami a mostani magyar autósoknál szinte ritkaságszámba megy. Afféle gáláns lovag, aki nem hagyhat bajban egy teljes családot. Jó erős, hajóvontató kötélféleséget kötött matuzsálem autója végéhez, ahol a vonóhorog kis akasztójának kellett volna lennie, és megkezdődött a Sopronig tartó, tartósan berendezkedett vontatás.
Utólag szinte mindannyian hiányoltuk a CB-rádiót, mely főként a kamionosoknál divat. Akár még kedvükre is bátran elbeszélgethettünk volna, de ehelyett egy örökkévalóságig hallgathattuk apám ideges, feszült, és már-már totálisan kibírhatatlan sirámait, és fohászait egy megnevezhetetlen égi hatalomhoz, hogy így próbára tesz bennünket, és játszadozik velünk.
Amint átértünk a határon, azonnal meg kellett állni egy Macdonalds-os gyorsétterem mellett, mert a gyerekmenühöz ajándék nagyméretű játékokat osztogattak, és ha már úgy esett, hogy szegény autónk majd szétesik, de azért még gurul, hát a legkevesebb, hogy apám, mint jó házigazda az egész bagázst meghívja egy gyorséttermi menüre.
Mi gyerekek az egészből csak a felnőttek zaklatott kimerüléseit érzékeltük, azt, hogy megváltozott a fesztelen, és vidám hangulat. Igyekeztük úgy elfogyasztani a minihamburgerből, és nyeszlett sült krumpliból álló ebédünket, hogy a ketchupfoltok ne maradhassanak meg tartósan nyári, hófehér ingeinken. Anyám különösen érzékeny volt az eleganciára és az öltözködésre. Egy szem fiacskáját csak nem fogja úgy a Macdonaldsba vinni, hogy előtte tisztességesen fel ne öltöztesse a legújabb, akkori bermudanadrágos, hófehér inges nyári divat szerint. Később sem kedveltem különösképpen, ha bazári majmot csinálnak belőlem, de tűrtem engedelmesen, mert hatalmas csoki jégkrém is járt ám az ebédhez. Az ejtőzés közben a két családfő, mint folyton tanakodó indián törzsfőnökök húzódtak a kocsik motorháza mellé, és felnyitván a motorházat azon próbáltak tanakodni, hogy vajon mi a fene lehet a motor baja.
– Szerintem egyértelműen a karburátor lehet a ludas? – vette át a szót Józsi bácsi, aki akkoriban már vagy tizenöt éve vezetett kamiont, tehát bizonyos szakértelmet képviselt a járművek terén. Ám, ha vitatkozni akart apámmal rossz lóra tett, mert apám azonnal megvétózta korábbi véleményét és helyette a saját állításait hozta rivaldafénybe:
– Hát… Józsikám, azelőtt karosszérialakatos voltam, és ha már a motor akkor az ékszíj, vagy még rosszabb! – csóválta meg tökéletesen megizzadt homlokát.
– Te mi lenne, ha hoznám a szerszámaimat, és szétkapnánk ezt a fránya motort? Lehet, hogy be tudnánk indítani?!
– Szerintem jobb volna, ha ezt a szakemberekre bíznánk! És különben is! Ha az asszony rajtakap, hogy szerelni készülök akkora patáliát fog csapni, hogy megnézhetjük magunkat! – apámnak mint mindig, most is működésbe lépett a logikája. Ha anyám felfedezi az olajfoltot a vadonatúj zakós nadrágján, melyet az olaszoknál vettünk, úgy kitér a hitéből, hogy sodrófával fog nekiesni, és ugyebár ezt semmi esetre sem hagyhatja.
– …És ha én kapnám szét?! – ajánlkozott továbbra is egy mentőövvel Józsi bácsi.
– Figyelj! Ha annyira akarod, és ha már végképp nem lehet meggyőzni beszélgess erről az asszonnyal! – tette egymás előtt keresztbe a kezeit apám, és ravaszkás mosollyal bámulni kezdett a Macdonalds irányába, ahol a két feleség éppen szokásos traccspartit rendezett, miközben mi gyerekek játszottunk, és próbáltuk elfoglalni magunkat.
Anyám, amint végighallgatta Jóska bácsi briliánsnak ígérkező, zsenilás tervét akkor, hogy pillanatokon belül szétkapja az egész motort, és jobb lesz mint új korába a hathatós észérvek miatt anyám nem emelt kifogást, de a lelkére kötötte a lelkes barátunknak, hogyha ezután is baja lesz a kocsinknak akkor a szerelési költségek fele őt terheli!
– Miért nem bízol bennem legalább egy kicsit? – próbálta kedvesen érdeklődni anyám szúrós tekintetéhez.
– Tudod Józsika én egyvalakiben bízom csak igazán! Saját magamban! Itt a pont! Meddig fog tartani?
– Oh! Csak egy bő óra az egész! Addig hűsölhettek, fagyizhattok vagy, amit akartok! – máris visszasomfordált Toyotája csomagtartójához, és az összes innen-onnan összegyűjtögetett szerszámaival máris szabályosan nekiesett Lada szamaránk nyitott motorházához. Alig negyven percen belül úgy szétszedte a teljes motort, hogy mi csak annyit láttunk belőle, hogy szó szerint ki van belezve az autónk, amit kezdtünk családtagként kezelni.
Kora délután kerekedett, amikor nem sokkal háromnegyed három után ismét útra kelhettünk persze vonóhorgos vontatással, mert Józsi bácsi sem kockáztathatta meg, ha az autópályán robbanjunk le, különben mit mondott volna a rendőröknek.
Nagy nehézségek árán este hat órára értünk Tatabányára onnét már csak egy köpésnyire volt Budaörs, ahol akkoriban laktunk. Apámat én még így nem láttam hálálkodni. Úgy gazsulált, és köszönte meg az őszinte, szívből jövő segítséget, mintha Józsi bácsi az életünket mentette volna meg, holott csak azt tette, amit valójában logikusnak gondolt.
Elbúcsúztunk barátainktól, és hosszasan integettünk utánuk miközben hullafáradtan, és elcsigázottan elkezdtük üresbe téve tolni Szamaránkat a főútvonal mellett. Még szerencse, hogy abban az időben nem járőröztek olyan gyakorisággal a fakabátok, mint manapság.
