Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Ujjak dallam-tánca
Az osztályban még mindig mormogó duruzsolás, ideges várakozás érződött. Különösen abban a percben, amint a kissé félénk, tétova, ám roppant vonzó, stílusosan csinos zenetanárnő belépett a terembe.
Bimbózó húszas éveiben járhatott akkoriban, és több, mint valószínű, hogy ez lehetett az első, komolyabb megbízatása, és első, igazán komoly téttel operáló mélyvízi merülése, ti., hogy olyan fiatal, hormon túltengéses tinédzserosztálynak lett ének-zene tanára, akik, bár kétségtelen, hogy nagyon is érdeklődnek a progresszív, alternatív, újhullámos zenei irányzatok iránt, ám hogy a komolyzenével kivétel nélkül hadilábon álljanak, az nem volt kérdéses.
– Szervusztok! Üdvözöllek benneteket! Bánki Petronella vagyok, és én leszek… – nagy levegőt vett, mert valamikor a Tanárképzőben úgy tanulta, hogy a határozott, komoly fellépés akár még előnyt is jelenthet, már amennyiben egy megkezdett csata, vagy ütközet vesztésre áll.
– Az új mama? – nyögte be valaki a hátsó sorból, ahol rendszerint a genyák, és a tahók tartózkodtak. Megint csak a szokásos oltári vihogás, röhögés, és morajlás támadt, és úgy tűnt, hogy a fegyelem totális elfajzásának lehetünk szemtanúi.
– Osztály, figyelem! – emelte fel kicsit markánsabban, kissé csicsergő hangját az új tanárnő. – Ki milyen zenét szeret? – valószínűleg megérezhette, hogyha egy könnyed, laza, de kíváncsiskodó kérdéssel indít, egyből feloldja majd az adott közössége gátlásait.
– Teknó, house, rock, heavy metál kisanyám! – ordították többen, és hogy szavuknak nyomatékot adjanak veszett vadállatok módján ütni-verni kezdték a padok tetejét, mintha máris dobolni lenne kedvük.
– Hát ez nagyon érdekes! Ki szereti az egyes zenei műfajok kombinálását? – kérdése valószínűleg nehezebb, talán összetettebb is volt, mint a normál intelligenciahányados, mert a bunkók mély csöndbe burkolózva úgy tettek, mintha gondolkodnának, majd szemüket egyenesen a plafonra szegezték, mintha egy titkos, létező foltot, vagy fókuszpontot keresnének, amiben átmenetileg megkapaszkodhatnak.
– Sehol semmi? – kérdezett vissza.
– Kurvára utálom, amikor egy jó gitárszolóba egyszer csak belerondít egy tetvesen cincogó szar hegedű – vágta rá kapásból az egyik fenegyerek.
– Értem! – várt néhány percet. – Még valaki?
– Inkább zenélhetnénk drága tanárnő! Már így is tizenöt perc ment el az órából – ezt egy fontoskodó, kicsit erőteljesebben kisminkelt, kirúzsozott, mellben erősen domborodó, karcsú lány mondta, akinek látszólag minden idejét vagy a szépségipar, vagy az aktuális divatirányzatok töltötték ki, és most hátrányban érezhette magát, hogy nem az ő egyedüli véleményével foglalkoznak.
– És mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy például a Metalica is előszeretettel használ hegedűkíséretet, és egyéb komolyzenei dallamokat a koncertjeikhez? – kérdezett inkább csak a levegőbe.
–Baromság az egész! Egy valódi kőkemény, zúzós rockbandában szentségtörésnek számítana, ha egyvalaki bénáskodni kezdene egy idétlen hegedűvel! – a bunkó srác beszólását látszólag hatalmas tetszésnyilvánítás fogadta, hiszen, ahogy a kijelentés elhangzott a fegyelem újfent totálisan felbomlott, és akkora hangzavar keletkezett, amit képtelenségnek tetszhetett egyszerű, kedveskedő szavakkal leszerelni.
– Mutatok valamit! – a tanárnő szinte repült máris a zongorához, és eljátszott egy Beethoven-szonátát, amit megpróbált kicsit rockosabbra venni, vélhetőleg azért, hogy a fiatalság is pontosan össze tudja kapcsolni a zene egyetemes üzenetét. A vékony, hajszálerekhez hasonlatos ujjai szinte alig érinttették meg a fehér-fekete billentyűket máris sikeresen előcsalogatta a hangszer valódi lelkét. Erre mondják azt, hogy a hangszer életre kelt vezérlő ujjai alatt.
– Ki tudja miből van ez? – rövid akkordváltás, majd következhetett a rockos változat jó nagy adag improvizációs készséggel. – Na, de ez már azért csak ismerős egyeseknek, vagy nem?!
Az egész osztály zajos tapassal jutalmazta a kreatív tanárnő szerény erőfeszítéseit.
–Szerintem ez rohadtul Heavy metál lehetett meg valami zeneszerző! – nyögték be többen is.
– Igen ez bizony így van! Tudná esetleg valaki, hogy hogy hívják a zeneszerzőt? – próbálta felcsigázni az érdeklődést változó eredménnyel.
– Kurvára nem izgat szerintem senkit kisanyám! Inkább nyomassunk még bár rockos számot! – ordították a lelkes hangadók a hátsó sorokban.
– Jól van! – a fiatal tanárnő csak most kezdett el igazán belemelegedni. Rájött arra, és hamar felismerte a tényt, hogyha tanítani szeretne, tehát gyökeres változásokat elérni, akkor azt bizony a zene megreformálásával is el lehet kezdeni. No, nem gyökeresen, de pár zenei akkordot megváltoztatva.
Következett Schubert Pisztráng, de ez sem volt a jól megszokott zenei szólam, sokkal inkább hasonlított a főként nyolcvanas-kilencvenes évek örökzöld slágereire, és persze kicsit keményebb, provokatív stílusban tálalva. Vajon mit szóltak volna hozzá volt oktatói, és tanárai, ha vizsgaanyagként egy ilyen darabot ennyire újító szellemiséggel improvizált volna le a vizsgabizottság előtt? Talán még a diplomáját is fenntartásokkal vehette volna át, hiszen a bürokrácia kicsit mindig konzervatívabban, vaskalaposabban működik, mint az átlag módszerek.
– Ez az kisanyám! Ne hagyd abba! Nincs valakinél gitár?
Az osztály egyszerre izgatott lett, és sokkalta kíváncsiskodóbb, és felélénkültebb, mint a kezdeti időkben, amikor még nem zenélt a tanárnő.
Egy kis idő múltán az egész közösség szinte egy emberként lélegzett, és létezett, és mindenkit magával ragadott az a szűnni nem akaró, szívből jövő vágy, lelkesedés, rajongó áhítat, ami a zene varázsát adta hozzá az unalmas, jelentéktelennek tetsző hétköznapokhoz.
Mivel sajnos semelyik osztályterem nem hangszigetelt, vagy legalábbis csupáncsak a magán oktatási intézményeknek lehet elegendő pénze hozzá, hogy valódi zeneszobákat hozhassanak létre, nem meglepő, ha a negyvenöt perces óra huszadik percénél az osztály osztályfőnöke lépett kissé meghökkenten a terembe.
– Hát itt meg mi folyik?! – ostorként csattant szúrós, kicsit reszelős hangja.
Az osztály egy csapásra kezes báránnyá változott, hiszen jól tudták, ha Béla bácsi kokikat kezd el a fejekre osztogatni, akkor senkinek sem lesz kegyelem.
– Kedves kollegina! Remekül játszik! Hadd gratuláljak! Ha bármire vonatkozóan segítségre lenne szüksége, engem mindig megtalál! – ajánlotta fel lovagias szolgálatait az idősebb úriember, majd még utoljára végignézett az egész közösségen, és visszatért a másik terembe, hogy a megkezdett óráját folytathassa.
– Na már megint belépett az öreg! Miért kell valakinek állandóan kinyírnia a hangulatot?! – panaszkodtak.
A fiatal tanárnőt ez látszólag cseppet sem zavarta, sőt! Megerősítette talpraesett, és határozott fellépésében, hogy továbbra is a zene egyetemes nyelvén szólhasson a fiatalokhoz.
Az óra a jelzőcsengő berregésével ért véget már a harminckilencedik percnél. Innentől kezdve a legtöbb tanár valósággal magatehetetlen abban a kérdésben, hogy még bármit is megtaníthatnak a fiataloknak, hacsak nincsenek büntetésben. Igen ám! De nincs olyan tinédzser, aki büntetésből szeretne még kétszer negyvenöt percet egyhuzamban ülve koncentráltan figyelni.
– A következő órára mindenki gyűjtsön zeneszámokat változatos műfajokban, ha kérhetem! – egy kis kedvcsináló házi feladat, mielőtt végleg kirohannának az ajtón.
– Meglesz kisanyám! Még valamit? – kérdezett vissza egy magas, langaléta, fülbevalós, hajzselés srác, aki azt képzelte magáról, hogy híres sztár.
– Igen, ami azt illeti lenne! Nem tudom hogy hívnak, de amíg az órán vagy, szeretném kérni, hogy szólíts tanárnőnek!
– O.K. baby! Rendicsek! – azzal vigyorogva kilépett az ajtón.
Egy kissé mackósabb, teltkarcsú emberke maradt egyedül a teremben. Gondosan, precízen elpakolta füzeteit, tolltartóját. Igencsak meglátszott rajta, hogy valami miatt kerüli az osztálytársait. Lehet, hogy történhetett vele valami, ami miatt így viselkedik.
A pufók fiú odablattyogott a zongorához – és bár ez szigorúan tilos -, helyet foglalt, és játszani kezdett. Kezdetben igaz csak a szamárindulót pötyögte kedvenc ujjgyakorlataként, majd amikor úgy érezte, hogy vaskos, pufók ujjai készen állnak, lábaival mozgatni kezdte a pedálokat, és eddig ismeretlen, mégis ismerős, fülbemászó dallamokat csalogatott ki a zongora húrjaiból.
A fiatal tanárnő nagy érdeklődéssel, kíváncsisággal foglalt helyet a középső padsor egyik székén, és figyelmesen hallgatta. Úgy érezhette, ha behunyta a szemét sokkal intenzívebben, sokkal érettebben képes egész belső énjét átadni a zene hatalmának.
Mikor a közel tizenöt perces zenei dallam után a fiú hirtelen abbahagyta a játékát, és óvatosan, alázattal felállt a helyéről a fiatal tanárnő szinte azonnal érezte, hogy kivételes zenei hallása, és tehetsége van ennek a fiatalembernek.
– Bocsáss meg! Hadd gratuláljak! – nyújtotta finom, vékony ujjait feléje. – Fantasztikusan játszottál! Mondd csak? Ki írta ezt a darabot?
A fiatal, pufók fiú jó hosszú ideig toporogva hezitált, mire elfogadta a kinyújtott baráti jobbot és óvatosan megrázta, csak gyöngéden nehogy kárt tegyen vaskos mancsával benne. Félénkségében, megilletődöttségében szokásává lett, hogy a leváratlanabb helyzetekben is képes volt elbőgni magát, vagy elpirulni, mint esetünkben.
– Hát… sajnos a zeneszerző nevére nem emlékszem, de valahogy megragadt bennem ez a dallam… – volt bizonytalankodó válasza, majd épp indulni készült, amikor a fiatal tanárnő ismét megállította:
– Egy pillanatot tudnál még várni? Hogy is hívnak?
– Ö… hát… Szabolcs… – nyögte ki bátortalanul, mint aki hibát követett el.
– Nos, kedves Szabolcs! Csak így tovább, és ha bármiben segíthetek ne habozz szólni! Rendben?! – mosolygott rá őszintén, angyalian, közvetlenül.
Szabolcs úgy érezhette, hogy ténylegesen megüthette a főnyereményt, hiszen sajnos a tinédzser lányok többségénél egyáltalán nem volt népszerű. Barátai nem voltak, vagy ha mégis akadt egy-kettő akkor azok is jobbára csupáncsak azért voltak vele, hogy a megírt házi feladatokért cserébe kihasználják. Szinte új emberré változott át, még ha másodpercekre is ettől a babonázó, mennyország-mosolytól, melyhez igazi, két ragyogó őzike szempár is társult.
Úgy ment ki az osztályteremből leszegett, bűnbánó fejjel mint aki látszólag mélyen gondolataiba merül, ám valójában – maga sem tudta elhinni, hiszen még sohasem fordulhatott elő vele ilyesmi eddigi sanyargatott életében -, de igazán, és ártatlanul szerelmes lett.
