Új kezdet - 1. rész - Novella Blog

Új kezdet – 1. rész

A kapa olyan erővel suhant át a levegőn, mintha hadakozna az egyre erősödő széllel. Egyelőre nyerésre állt, de a vihar már nagyon közeledett. János mindenképpen be akarta még fejezni a tavaszi virágágyás felkapálását. Az enyhe tél, és a kora tavaszi melegebb idő miatt a gazok, mint apró indák meredeztek már most hosszan, és egyre sűrűbben az elhagyatott földben. Ideje volt hát a rendrakásnak, és az ágyás felkészítésének a tavaszi lakók fogadására.
Már a magok is megvoltak, csak arra vártak, hogy János kiültesse őket a kertbe. Azonban aznap is vihar közelgett, és az előrejelzés szerint még napokig lehetett éjjeli fagy, ráadásul a hidegfront is egyfolytában betört, hiába próbált meg az idő enyhülni. Nagyon úgy tűnt, hogy az égiek sem akarták még ezt a virágültetést.
Az idő egyre hűvösebb lett, János mégis izzadt az egy szál pólóban, úgy igyekezett befejezni az eltervezett munkát. Már nem volt sok hátra, mikor érezte a tarkóján az első esőcseppeket. Kellemesen hűvösen szúrkálgatta a bőrét az egyre nagyobb szemű csapadék. Szinte semmi nem volt már a korábban még túlburjánzott gazokból, de a mennyei áldás bármelyik pillanatban özönvízzé változhatott. Jánost az nem zavarta volna, hogy elázik, már így is izzadtság és eső szaga terjengett körülötte, és jobban már aligha lehetett volna vizes. A nagyobb baj ilyenkor, hogy a földből is pillanatok alatt sár lesz, ha pedig még az ember is benne dagonyázik, akkor elkészül a ház melletti mocsár. Amit jobb volt elkerülni, így János még nagyobb sebességre kapcsolt.
Pár perc múlva egy rövid sprintfutást produkálva bemenekült a fedett terasz alá. Az eső már a szokásos dézsából ömlött, alig lehetett látni öt méternél távolabb az óriási vízfüggönyön át. Elégedetten lihegett, majd mikor lelassult a szívverése, sóhajtott egyet. Sikerült, a kapálás megvolt. Jöhetett az ásás, és utána közvetlenül az ültetés. De arra még várnia kellett, még most előbb a zivatart kellett átvészelni, majd várni a melegebb időt. Nézte még egy darabig a lehulló esőt, mely olyan erősen verte a betonlapokból álló szűk járdát, mintha az égiek konkrétan haragudnának erre a házra és lakójára.
” – Még jó, hogy nem vagyok vallásos” – gondolta János, majd megfordult, hogy bemenjen a házba, és vegyen egy forró fürdőt. Ahogy azonban szembe került az ajtóval, szédülés lett rajta úrrá, úgy érezte, menten elesik. Búgócsigaként forgott körülötte a veranda, a biztonságot nyújtó ajtó egyre messzebb és messzebb került. Ha ez nem lett volna elég, imbolygás közben a mellkasába is éles fájdalom nyilallt, ami egyre erősödött. Utolsó gondolata mielőtt elvesztette az eszméletét az volt, hogy lehet mégis el kellene kezdenie templomba járni…
Kipattant a szeme. Valami nagyon nem stimmelt. Hirtelen nem emlékezett hogy került a földre, csak annyit érzékelt, hogy a hideg rázta, és alig tudott megmozdulni. Miért van a hideg kövön? Emlékeit sűrű ködfalon át látta csak, elég halványan. Próbálta kiolvasni a memóriájából, mi történt az elmúlt pár percben, de a köd minduntalan vastag fátyolként tornyosult előtte, és nem engedte a válaszokhoz közelebb. Pedig kérdése az volt bőven. Kellett egy fél perc, mire feladta, és bekapcsolt valami más a kíváncsiság mellett; az élni akarás ösztöne. Az pedig azt súgta, hogy segítséget kell hívnia, de rögtön.
” – Elkezdhetne kiabálni” – gondolta. De azt túlságosan lutrinak érezte, így a ház és a telefon mellett döntött.
Lassan megpróbált felállni. Ki sem tudta magát nyomni félig sem, így gyorsan új terv után kellett néznie. Akkor talán négykézláb. Második próbának a lábát húzta volna maga alá. Azonban ez a kísérlet is gyorsan kudarcba fulladt. Maradt hát a kúszás. Óvatosan elindult, mindig csak egy végtagot mozdítva, mintha hegyet mászna, csak vízszintesen. Először csak nagyon lassan, és így sikerült is pár centimétert haladni előre. Ez már egy jó kezdet, gondolta. Majd egyre gyorsítani próbált, de érezte hogy menten elfárad, a karjai és a lábai egymást túlharsogva ellenkeztek. Maradt a lassú, de biztos tempó. Még jó, hogy a telefonját a nappaliban, a teraszajtó mellé rakta egy kis polcra, hogy meghallja, ha hívják a kerti munka közben. Mire megtette a körülbelül két méteres távolságot az ajtóig, majd negyed óra eltelt. És most következett a neheze, valahogy ki kellett nyitni az ajtót a kilinccsel. Számított a viharra, ami továbbra is tombolt mögötte és fölötte, úgyhogy inkább becsukta az ajtót mielőtt kiment a kertbe. Bár ne tette volna.
Egyik kezével az ajtófélfába kapaszkodva próbált meg felnyúlni a másikkal, azonban gyorsan vissza is hanyatlott fekvő helyzetbe. Muszáj volt tovább próbálkoznia, ez volt az egyetlen esélye, hogy segítséghez jusson időben. A második próbálkozásra már magasabbra jutott, ennek megfelelően nagyobb is volt az esés. Ekkor újra fellángolt a mellkasában a kibírhatatlanság határán táncoló fájdalom. Most vette csak észre, hogy ott lappangott mióta nekilódult, csak eddig észre sem vette az igyekezettől és a mérsékelt mennyiségű adrenalintól.
Összegörnyedt magzat pózba a hirtelen jött nyilallástól. Kellett pár perc, mire enyhült kicsit, és újra meg tudta próbálni a kilincset elérni. Egyre fáradtabbnak és elkeseredettebbnek érezte magát. A virágültetés legalább fényévnyi távolságba került tőle, már szinte úgy érezte, hónapok teltek el a kerti munka óta. És ez kicsit erőt adott itt ebben a reménytelen helyzetben. Oroszlánként kezdett üvölteni, és még egy utolsó, elkeseredett támadást indítani az utálatos kilincs ellen. Alig voltak már pár centire az ujjai, mikor hirtelen elkezdett zsibbadni az egész karja. Még hangosabb üvöltés kíséretében egy ujjal elérte a célt. Ügyetlenül kalimpált, míg végre engedett, kinyílt az ajtó, és János bezuhant rajta keresztül a nappaliba.
Kész, vége, végtelen kimerültség lett rajta úrrá. Úgy érezte megmozdulni sem tud. Pedig valahogy le kellett még szednie a telefont, és beszélnie is. Ugyan nem volt messze a polc, de az a pár centi is kilométereknek tűnt, hegynek felfelé. Megpróbált megint lassú mozgással haladni a cél felé, ez már egyszer bevált, de valahogy annyi ereje sem maradt, hogy egy centit mozdítson a kezén. A mellkasában most már felrobbani készült a szíve, a fájdalom iszonytató, egyre elviselhetetlenebb lett. Elkezdett a világ is elsötétülni.
Hirtelen hangokat hallott valahol a távolban, ami lehetett a Tejút másik végében is, annyira halk volt, és annyira messziről hallatszott. Még vissza tudta egy kicsit szorítani a benne szétáradó sötétséget, így ahogy elfordította a szemét, egy homályos lencsén át egy alakot vélt kibontakozni a bizonytalan háttérből, és lassan betöltötte az egész látóterét.
– János, mi van veled? Még jó, hogy meghallottunk.
Hát persze. Csak a kiabálással kellett volna kezdeni. Megjött a segítség, átjöttek a szomszédok! És azzal a sötétség teljesen elhatalmasodott rajta.

***

– Hol van a fiam?! Azonnal vigyenek a fiamhoz! – óbégatott Teri néni.
– Kérem, hölgyem, értem, hogy feldúlt, de meg kell értse, nem tudom útbaigazítani, amíg nem tudom az úr nevét. – A recepciós nővér percek óta próbálta megtudni a páciens nevét az előtte fröcsögve kiabáló hölgytől.
– Dehát elmondtam már magának százszor! Csak itt direkt szívózik velem. De mindjárt hívom a felettesét, aki majd jól fenékbe billenti, hogy szépen fejezzem ki magam.
– Erre semmi szükség. Elkérhetném akkor még egyszer a nevet? És máris mondom, hol fekszik éppen.
Teri néni lassan megenyhülni látszott, a kezdeti sokk és adrenalin kezdett kiürülni a szervezetéből. Épp a délutáni kötögetést kezdte el, mikor csörgött a telefon. Szitkozódott egyet, mikor már végre pihenhetne kicsit az egész délelőttös főzőcskézés után. Nagy nehezen kikászálódott a fotelből, és a telefonhoz ment. Ódzkodott attól, hogy mobiltelefont szerezzen be, az neki túl fényes, nehezen kezelhető, felesleges újdonság volt. Hasonlóan mint kortársainál, az újdonságok már csak bosszantották. Úgyhogy János sokszori unszolása ellenére maradt a régi, tekerős, jól bevált vonalas készüléknél. Néha ugyan recsegett, vagy semmit nem lehetett érteni Teri néni monológjából, de ő továbbra is ragaszkodott hozzá. Folyton azzal nyaggatta a fia, hogy mi lesz ha elesik, vagy baj történik, jobb lenne, ha az otthonka zsebében lenne telefon. Teri néni azonban nem tartotta magát még öregnek, habár nyugdíjas volt, még igen jól tartotta magát. Az unokával is elbírt akár egyedül is, ha kellett, persze csak pár órára. Aztán persze jólesett egy kis szundikálás.
Ahogy odaért a telefonhoz, rossz érzése támadt. Ez egy nem várt hívás, és valahogy a levegőben érezte, hogy rossz hír fogadja rövidesen. Ahogy felvette, máris tudta. A kórházi recepciós hangját alig hallotta, pontosan tudta mit fog mondani. Rettegett ettől a hívástól, már oly régóta. Jánosnak világéletében voltak szívproblémái, de mindig azzal nyugtatták őket, hogy csak egy minimális elváltozás. Folyamatosan figyelik majd, és nem lesz nagy baj, ha nem erőlteti túl magát. De Teri néni már a kezdetektől tudta, hogy ebből egyszer nagyobb baj lesz. Ismerte a fiát, nem igazán vigyázott magára. Még amit vele megosztott, az sem árulkodott valami óvatos hozzáállásról. Ki tudja miket művelt egyébként a valóságban.
Azon kapta magát, hogy taxit hív, felkap egy esernyőt, és már szalad is le a lépcsőn. Odakint toporgott a bejárati ajtó előtti eresz alatt, esernyővel a kézben. Ömlött az eső. Még ha a taxis a lába előtt parkol le, akkor is csurom víz lesz. Persze a sofőr nem vesződött azzal hogy közelebb jöjjön, megállt vagy tíz méterre Teri nénitől, mert ott kényelmesebb volt megvárni. Így János édesanyja csurom vizesen érkezett be a kórház recepciójára.
A recepciós hölgy eligazította a kardiológiára, ami a második emeleten volt. Ott találta a liftet ahol mutatták, hirtelen az osztály előtt is termett. Meg sem várta, hogy a nővér végigmondja az udvarias “miben segíthetek” kérdést, máris elhadarta hogy kihez jött.
– Ó igen, már vártuk önt. A szomszédja hívta a mentőket, és be is jött vele. Még szerencse, meg tudta adni az ön számát. Van még közvetlen hozzátartozó önön kívül?
– Nincs – vágta rá. – Azaz, bocsánat van persze. A felesége és a közös gyermekük. De most egy ideje külön élnek. Kell majd nekik idő míg ideérnek.
– Az talán már késő lesz – motyogta alig hallhatóan a nővér.
– Hogy micsoda? – fakadt ki Teri néni. – Mit mondott?
– Kérem várjon itt, amíg megtalálom a doktor urat. Előbb jobb lenne, ha vele beszélne.
Azzal hirtelen eltűnt egy ajtó mögött. Nagyon rossz érzése támadt az asszonynak. Az a megjegyzés, ha tényleg az volt, aminek hallotta, akkor nagyon nagy a baj. Türelmetlenül állt át egyik lábáról a másikra és vissza. Legszívesebben megint elkezdett volna ordítani, annyira nem bírta már az egy helyben való várakozást.
– Elnézést hogy megvárakoztattam – szabadkozott a fiatal orvos aki hirtelen ott termett a semmiből. – Kérem jöjjön velem.
Elindultak a hosszú folyosón, egy vég nélkülinek tűnő útra. Útközben bemutatkozott a fiatalember, de persze az asszony egyből el is felejtette a nevét. Aztán hirtelen az orvos megállt egy ajtónál, amit egyből ki is nyitott. Bent a szobában sok műszer és cső között, állandó csipogás és vijjogás orkánjának közepén, János feküdt, mint a nyugalom szigete a káoszt kiegyensúlyozva. Szeme csukva, de a mellkasa, ha kicsit is, folyamatosan emelkedett és süllyedt. Teri néni földbegyökerezett lábbal, hitetlenkedve állt az ajtóban. Az orvos nem tessékelte beljebb. Valami gond volt, még a hangorkán és a géprengeteg kesze-kusza látványa sem tudta teljesen palástolni, hogy itt valami nagyon nagy baj van.
– Hölgyem, nem kertelek, attól tartok nagy a baj. Stabilizáltuk a fia állapotát, azonban hamarosan visszük a műtőbe. Sajnos a szíve nagyon nagy mértékben rongálódott a mai szívrohama miatt, és ha akarunk adni egy esélyt, akkor meg kell próbálnunk megoperálni. Azonban a jelen helyzetben a túlélésre és felépülésre igen csekély a garancia.
– Akkor ne műtsék meg! – hallotta Teri néni a saját hangját egy másik univerzumból.
– Ez nem ilyen egyszerű. Ha nem műtjük meg, a fia biztosan meghal. A műtéttel legalább lesz egy minimális remény. Attól függetlenül, ha aláír egy nyilatkozatot, akkor még lehet, le tudjuk állítani a folyamatot.
De Teri néni csak a fejét rázta. Ez túl sok. Nyilván nem fogja elvenni a fia egyetlen esélyét. Ez akkor is igazságtalan, és borzasztó. Fel sem tudta még fogni, mennyire összetört az élete egy pillanat alatt. Egyik percben még boldog nagymamaként azt hitte nincsen semmi gondjuk, a másikban pedig már ott állt a fia halálos ágya mellett. Nem lehet, túl fogja élni. Ebben kell hinnie. Nincs más út.
– Attól tartok fel kell tegyek néhány kérdést. Először is, javaslom, hogy búcsúzzon el tőle, lehet nem lesz több alkalom. Szeretne most elbúcsúzni?
– Mi a többi kérdés? – kérdezte Teri néni kábán. Fel sem tudta fogni, és nem is akarta ezt az elsőt. Az orvos vette a lapot.
– Ez egy hajszállal könnyebb. A fia nem rendelkezett arról, hogy ne használhatnánk egyes szerveit a halála után transzplantációs célra. Itt főleg a vesékre gondolok. De ön még dönthet úgy, hogy ezt nem engedélyezi. Persze ezzel is jár némi adminisztráció. Szóval, szeretne-e fellebbezni az ellen, hogy halála esetén a fia testét, illetve szerveit felhasználjuk más emberek megsegítésére?
– Hogy? Tessék? Maga meg miről beszél? Szét akarják darabolni a fiamat?
– A boncolást így is, úgy is el kell végezzük. Ebből ön semmit nem fog látni, ha később meg akarja tekinteni a holttestet. A transzplantációval más embereken tud segíteni.
– De a fiam nem halt meg! – emelte fel a hangját az asszony.
Nagyon frusztrálta, hogy a doktor már halottként tekintett a gyermekére. Pedig fel fog épülni. Erős volt, fiatal, alig töltötte be a negyvenet. A lányát is látnia kellett még, akármennyire nem voltak jóban a feleségével. Hülyeségeket beszél ez az ember, gondolta magában.
– Jó, szamárságokat beszél. Nem írok alá semmit, és a fiam fel fog épülni. Most pedig hadd maradjak vele kettesben.
– 10 percen belül itt lesz a beteghordó – de az asszony már rácsapta az ajtót.
Ahogy leült a fia mellé, és megfogta a kezét, amin mindenféle műszer lógott, eleredtek a könnyei. Alig bírt megszólalni az elején. Tudta viszont hogy nincs sok ideje, így megpróbálta összeszedni magát és a gondolatait. Elmesélte, milyen volt János kiskorában, hogy ment óvodába, majd iskolába, Hogy vált belőle érett férfi, aki végül saját lábra állva családot alapított.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy minden logikával, anyai bizakodással szembe menve, búcsúzkodni kezd. Gyorsan észbe kapott, és úgy folytatta, mintha ez az elköszönés csak a műtétre vonatkozna. Utána majd újra találkoznak, és jót nevetnek az egészen. Nincs más lehetőség. János onnantól majd figyel magára, és nem lesz semmi gond. Minden folytatódhat tovább, még lehet a feleségével is kibékülnek. Mire befejezte, újra elkezdtek szaporodni a könnyei.
Hirtelen kivágódott az ajtó, és a beteghordó Jánost kereste. Teri néni elállt az útból, ahogy egy nővér rohant be, és elkezdte lecsatolni a gépeket. Egyszeriben szokatlan csend telepedett a szobára. Eddigre már a hordár kioldotta az ágy kerekének fékjeit, és elkezdte irányba állítani az ágyat. Majd egy szempillantás alatt eltűntek az ajtó mögött.
Teri néni kibotorkált, alig bírt állni. Úgy érezte, menten összeesik, lehet el is ájul. A nővér, aki a gépeket tolta a helyükre, odasietett hozzá, és a recepciónál lévő székekhez kísérte az asszonyt. Amint leültette, hozott neki egy pohár vizet, majd elmondta, hogy ott várhat, vagy ha jobban van elmehet egy kávéért, esetleg sétálhat kicsit az udvaron. Teri néni ragaszkodott, hogy ott várakozik, habár a nővér gyengéden közölte vele, hogy a fia még órákig a műtőben lesz.
És a percek teltek, majd órákká sűrűsödtek. Már bőven bent voltak az éjszakában, mikor megjelent az orvos, aki korábban beszélt Teri nénivel. Nem kellett semmit kérdeznie, érezte és látta is a férfi ábrázatán mit fog mondani. Nem volt csoda, mégis volt másik lehetőség, és ő elvesztette egyetlen fiát. Könnyekben tört ki, és az orvos is látta, hogy a szavaknak semmi értelme nem lenne. Úgyhogy leült az asszony mellé, és átölelte. Azért annyit a fülébe súgott halkan, hogy a fia még az élete végén is segíteni fog másokon. Legyen rá nagyon büszke.