Titkok és menekülések

4 (1)

Titkok és menekülések

Tizennyolc éves korára egyszer csak abbamaradt a kellemetlen, és rendkívül megalázó vizelési kényszere. Addig – jobbára -, anyja, és nagyanyja ment el, hogy nedvességet bent tartó, extra nagy pelenkákból kiadósan bevásároljanak, mert erre biztos, ami biztos,szükség volt, hiszen a szomorkás, alapvetően magába fordulásra, elmélkedésre hajlamos kamasz fiú kicsit mindig is úgy érezhette magát szerető családja körében, mintha egy udvarias, átutazó vendég, vagy totálisan idegen lett volna, akit csak meghívtak udvariasan, de nem marasztalnak.
– Hát ti? Hova készülődtök?! – szólt az idegeskedésre, és kisebb dühkitörésekre hajlamos családfő, akinek egyik kedvenc elfoglaltsága volt, ha az anyatigris természetű anyuka, vagy a karakán nagymama nem volt otthon, előszeretettel alázta meg saját fiát, mondván, egy igazi férfinak elkél némi-nemű segítség ahhoz, hogy igazi férfi váljék majd belőle, persze csak ha itt az idő.
– Semmi baj kedves Gyula! Vennünk kell egy-két dolgot, de sietünk haza! – felelt gyorsan lánya helyett a mindig felkészült, és naprakész nagymama.
– Nem akarjátok, hogy elvigyelek autóval benneteket? Úgy sincs éppen jobb dolgom! – ajánlkozott az apa.
– A világért sem! Te csak érezd jól magad! – válaszolta a kicsit aggódó feleség, mert ha megint kitudódik, hogy pelenkát mennek vásárolni a fiúnak, akkor ütősebb, kiadósabb hazugsággal szükséges majd elaltatni a családfő minden további gyanúját, és bizalmatlanságát.
A délelőtt nagyobb részében a nagymama és lánya pelenkát válogattak, és mindannyiszor egy kotnyeleskedő, vagy éppen csak kíváncsiskodni vágyó szomszéd, vagy ismerős felbukkant a közelükben, ők kegyes hazugságként mindenkor csak annyit feleltek. hogy egy szomszédba költöző fiatal házaspárnak veszik a pelenkát, mert a kisgyerekeknek szükségük van rá.
És miután a szomszédok érdeklődő kíváncsiságait sikeresen, kölcsönös cinkosság, és rafinéria mellett leszerelték, nyugodtan, és gondtalan kedvvel vásárolhattak.
– Anya! Egyszerűen már torkig vagyok ezzel az egésszel! Mikor lesz ennek végre?! – fakadt ki az egyik bevásárlóközpontban a kimerült, de mindig nett és nagyon csinos anyuka. – Miért nem képes Ákos abbahagyni az állandó ágybavizelést? Csak nincs valami komolyabb, egészségügyi baja?
– Ugyan már édes lányom! Ne beszélj butaságokat, az egyáltalán nem illik tehozzád! Ákoska ezt az egészet – meglásd -, kifogja szépen nőni, és elfelejti a vele történt gonosz dolgokat. Aztán pszichológushoz vittétek-e őt?!
– Még csak az kéne! Képzeld csak, ha a mindig vitatkozásra kész apja megtudná egy szép napon, hogy a fiacskája egy érzelmi idióta? Hát én mondom mérgében kirúgná a ház oldalát.
– De édes lányom! Te is tudod, hogy az embernek sosem szabadna szégyellnie segítséget kérni! Legfeljebb el kellene hitetnünk a férjeddel, hogy Ákoskát magánórákra, vagy valami hasonlókra hordjuk! Már különben is szó volt róla, hogy gondjai vannak a matekkal, meg a fizikával. Vagy nem?!
– De, de! Ami igaz, az igaz! Ez nem is hangzik olyan rosszul – helyeselt az anyuka. – Én azért a biztonság kedvéért ezzel is óvatosan hozakodnék elő.
– Teljesen te döntesz édes lányom! De ennek a dolognak muszáj a végére járni, vagy így, vagy úgy, mert a fejedre nő, ha nem vigyázol! – kardoskodott az idős özvegyasszony.
Mire hazaértek, a családfő elvitte valahova a kamaszfiút. Üzenetet hagyott a hűtőszekrény fehér ajtaján, miszerint délután fognak hazajönni.
– Már megint hova vihette?! Állandóan hurcolássza, mintha az segítene! – jegyezte meg aggódva az anyuka, majd hozzálátott az ebéd elkészítésének. Bár valósággal ki nem állhatta az örökös konyhai pepecseléseket, néhány egyszerűbb ételt muszáj volt megtanulnia elkészíteni, ha egyfajta viszonylagos, átmeneti békét szeretett volna fenntartani családon belül.
Az apa és kamasz fia kora délután érkeztek vissza. A fiún jócskán látszott, hogy rendkívül megviselhette valami. Haragos volt, és duzzogó, és elhúzódott akkor, amikor fülig érő bájvigyorral a büszke apja magához akarta ölelni.
– Ti meg? Merre jártatok? Miért ilyen mérges a fiúnk?! – lepődött meg az anyuka, aki otthoni ruhát viselt, és készen volt az ebéddel. – Éhesek vagytok? Készítettem finom ebédet!
– Nem, kösz! Én nem kérek semmit! De Zoli biztos megéhezett! – jelentette ki az apa, majd tüntetően elvonult a nappaliba, hogy tévézzen.
– Gyere kincsem! Biztosan nagyon éhes vagy! Mi történt veled mesélj? – a kész ételt berakta a mikrosütőbe, hogy rendesen átmelegítse.
A kamaszfiúnak gyorsan be kellett rohannia a fürdőszobába, és kicserélnie a pelenkáját, amit a ruha alatt elrejtve viselt, mert a délelőtti kínos kalandok után nem lett volna ildomos, ha bárki észreveszi, hogy megint bevizelt. Így is, ha apja észreveszi a kis bakit a kocsi anyósülésén, nyomós hazugságot kell kitalálniuk közösen az anyjával, nehogy rajtuk csattanjon az indulat keserű ostora.
A kamaszfiú amilyen gyorsan csak lehet tiszta pelenkát vett fel, és igyekezett észrevétlen megszabadulni az elhasznált másiktól. Visszament a kis étkezősarokba, ahol időközben anyja megterített neki, és kiszedte az ételt.
– Na? Mesélj csak életem? Mi történt?
– Apa már megint úgy viselkedett… – jegyezte meg mérgesen, morcosan. Evett egy kis ételt.
– Kincsem! Te is tudod, hogy apád nagyon nehezen mutatja ki az érzéseit, ezért muszáj, hogy sokkal toleránsabbak, megértőbbek legyünk vele szemben. Meg tudod ezt érteni?
– Akkor sincsen semmi joga rá, hogy állandóan megalázzon, és komplett hülyegyerekként kezeljen.
– Ebben teljesen igazad van! Azért az én kedvemért megpróbálsz rendesen viselkedni?
A kamasz srác szomorkásan bólintott.
– …És mit csináltatok?
– Már megint arra a lepusztult, ócska helyre vitt, ahol gyerekeskedett! Megmutatta hol nyírták ki a fehér bárányt.
– Oh! – lepődött meg az asszony. – Arra a helyre én is jól emlékszem! Ne izgasd magad! Ezt velem is gyakorta megcsinálta. – mosolyodott el kellemesen, régi emlékei fölött nosztalgiázva.
– Szerintem… apa az utóbbi időben… furcsán viselkedik… – jegyezte meg titokzatosan a fiú.
– Ezt hogy érted? Megváltozott a viselkedése?!
– Hát… olyan mint volt, mégis… néha olyan… golyóssá válik…
– Ezt hogy kell érteni?
– Nem is tudom… Csak azt mondom, mintha egy totálisan idegen ember nézve vissza rám! Szerintem történt vele valami.
– Szerintem azért változhatott meg, mert a Jóska meghalt! Te is tudod, hogy nagyon közeli barátok voltak!
– Igen! Erre már én is gondoltam! De azért ez akkor is nagyon… furcsa.
– Semmi baj szívem! Te csak csinálj mindent úgy, ahogy máskor! Apáddal pedig majd elbeszélgetek én! Most edd meg az ebédet, aztán csinálhatsz amit csak akarsz!
A kamaszfiú engedelmesen belapátolta az aznapi ételt, majd beviharzott a szobájába, hogy végre szent magányában kipróbálhassa a vadiújnak számító, számítógépes játékát. Itt legalább nem zavarta a kutya se. Az igazság persze az volt, hogy jó lett volna néhány haverral jókat bolondozni, meg marhulni, de az utóbbi időben hozzászokott a tartós egyedülléthez.
A családfőt könnyű volt fülön csípni, hiszen jobbára ki sem mozdult otthonról, és sokat dohányzott. Rendszerint a nappali melletti kisebb egérlyukszerű kiskonyhában. A feleség ide hívta be, és támadó hangnemben azonnal leteremtette:
– Mondd csak édes uram! Miért kellett neked össze-vissza hurcolászni a fiunkat?! – rakta fenyegetőn csípőre a kezét az asszony. – Olyan szomorúnak, és letörtnek tűnt, amikor beszélgettünk. Miért kell neked mindig árral szemben úsznod?
– Most meg mit pattogsz asszony?! Elvittem a srácot, és megmutattam neki, hogy milyen volt a gyerekkorom! Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ez miért akkora bűn! Jó! Igaz! Lehet, hogy sokszor nyers, és kemény vagyok vele, mert azt akarom, hogy ne maradjon egész életében egy elkényeztetett anyámasszony katonája. Anyuci kedvence!
– Te is tudod, hogy mennyire sebezhető, és érzékeny! Azért hívják ezt kamaszkornak, mert még nem felnőtt, de már nem is gyerek, akinek folyamatosan fogni kell a kezét! Most még jobban szüksége lenne a támogatásunkra! Ezt te is jól tudod!
– Egy nagy francot! Tudod mire van szüksége? Egy hatalmas seggberúgásra, meg néhány kőkemény pofonra, hogy megértse végre az élet nem rózsaszín habostorta! Én az ő korában már kőkeményen dolgoztam az alkoholista öregem helyett is! Eltartottam az anyámat, meg azt a hülye öcsémet! És akkor jössz te, és azt képzeled, hogy kioktathatsz! – förmedt haragra.
– Hé! Nyugodj meg drágám! Csak beszélgetünk! Nagyon jól ismerem a kis családodat, de nem gondolod, hogy a fiad már egy teljesen más generáció, új problémákkal?
– Egy nagy büdös fenét! Egy elkényeztetett, hisztis kölyök, akinek fegyelemre és tökönrúgásra van szüksége! Én ha tehetném azonnal kiraknám az életbe, hogy na kisöreg! Lássuk csak! Hogy vagy képes megállni a saját lábadon?!
– Ha a Szabadság-híd lábánál történt esetre gondolsz, pontosan értem mire gondolsz! Az egy rohadtul meggondolatlan, és kicsinyes lépés volt a részedről!
– Szerintem azt tettem, amit bármelyik normálisabb apa tett volna a fiával, hogy végre az életben férfi legyen! Vagy talán te is azt akarod, hogy a te kis madárfiókád még negyvenévesen is a nyakunkon legyen, és mi tartsuk el azt a hájas valagát?!
– Látom, hogy veled képtelenség beszélgetni! Inkább hagyjuk abba, mielőtt én is totálisan idegbeteg leszek! Csak annyit szeretnék elmondani, hogy egyáltalán nem ismered a fiadat, és a nagyobb probléma az, hogy egy fikarcnyit sem teszel annak érdekében, hogy ez megváltozzék.
A családfő morcosan, sértődötten nyitotta ki kedvenc újságját, és máris a sportrovatba mélyedt, hogy a továbbiakban már senkivel se kelljen szóba állnia.
Egy baljóslatú, október végi hajnali éjjelen az apa, aki nem volt hajlandó igazából megismerni a saját fiát, kétoldali szívinfarktust kapott. Amikor családtagjai végső búcsút vettek tőle, a kamaszfiú másnap észrevette, hogy már fölösleges a nagyméretű, extra pelenka. A továbbiakban felnőtt életében soha többet nem voltak vizelettartási problémái.