Találkozások
Találkozások
Selymes, késő nyári este volt. A magányosan üldögélő férfit elbűvölte, ahogy lámpafénybe borul a pesti korzó. A kávéház teraszán alig volt vendég. Hétköznap volt, átlagos szerda este. Akinek kedve, ideje és pénze volt rá, már az esti mulatók, varieték felé vette az irányt. A férfi azonban elviselhetetlennek tartotta a túlfűtött hedonizmus e pokolbéli barlangjait. Fojtogatta a sűrű dohányfüstből, szeszgőzből, női parfümből, pomádéból álló, mindent átitató illatfelhő. Undorodott a táncokból áradó fülledt erotikától. Esetlen volt a társas helyzetekben, nem volt érzéke a könnyed csevegéshez, a szellemes replikákhoz, kétértelmű célzásokhoz. És legfőképp, hiányzott belőle a humorérzék legkisebb szikrája is. Keserű, magányos kamaszkora óta csak komoly témákról volt hajlandó beszélgetni, művészetről, politikáról, történelemről, az emberiség nagy sorskérdéseiről. Ugyanakkor a legkisebb mértékben sem érdekelték az egyes emberek. Nem érdekelte mások véleménye, még akkor sem, ha egyetértettek vele. Elfogadta mások hűségét, de mélyen le is nézte azokat az embereket, akik alávetették magukat az akaratának. Anyja korai halála óta nem volt igazán bensőséges kapcsolata senkivel. Rövid ideig tartó viszonyai általában kimerültek a formális, meglehetősen régimódi és szertartásos tevékenységekben (opera, esetleg színház, unalomba fulladó vacsorák, néha rövid séták), valamint a ritka és örömtelen közösülésekben.
Különc, és az élvezetektől látványosan ódzkodó természetét még látványosabbá tette rezzenéstelen tekintete. Nagyon ritkán pislogott, hideg kék szemei, mintha örökké ellenségeket kerestek volna és ez valami riasztó, mélységes embertelenséget kölcsönzött az arckifejezésének.
Ahogy Eva – az egyetlen nő, aki iránt a szerelemhez legalábbis hasonlító érzés fűzte – írta neki az utolsó levelében: „Adolf, magában van valami különös üresség. Valami sötét, hideg, végtelen éjszaka.(Ewige nacht)”
A fiatal pincér óvatosan közelebb lépett és tökéletes németséggel megkérdezte a vendéget, mit óhajt. A férfi erős osztrák akcentussal válaszolva akkurátusan, mintha előadást, vagy szónoklatot tartana, édes aprósüteményt és fekete teát kért. A pincér biccentett, majd távozott.
A férfi egy rövid ideig elmélázva nézte az aranyfényben úszó díszes kandelábereket. Festő lévén azonnal képben gondolkodott, és lelki szemei előtt már látta is a vásznat, pontosan keretezve az esti csendéletet, amely ebből az ihletett pillanatból születhetne. A kritikusai persze újra ugyanazt a nótát fújnák. Hogy giccs, hogy nincs meg benne a művészi nagyság és mélység, hogy felszínes, hogy nem több színezett fotográfiánál. Őt azonban mindez nem érdekelte. Főleg, mert vevője annál inkább akadt. Igaz nem a bécsi vagy berlini sznob újságírók, hanem a korosodó, gazdag gyárosok, vagy bankárok feleségei körében, akik pontosan ilyesfajta képekkel aggatták tele újabb és újabb vidéki kastélyaik, tóparti nyaralóik szalonjait.
Hirtelen taxi dudája bődült a szemben lévő kapualj előtt. Az ihletett pillanat tovaszállt, a férfi pedig dühösen pillantott ódivatú zsebórájára. Akit várt, most már nyilvánvalóan elkésett. Nem is kicsit. Lassan tizenöt perc is eltelt a megbeszélt időponthoz képest, ami a férfi szemében az arcátlanságig menő hanyagsággal volt egyenlő, noha más esetben ő maga is rendkívül pontatlan tudott lenni. Persze, gondolta, mit is várjon az ember egy emigráns orosz költőtől, aki képes volt a teljes életét egy eleve vesztes ügynek szentelni?
Fiatalabb korában, még a tízes évek elején még ő is idealista volt. Rajongott a germán miszticizmusért és – mint akkoriban mindenki – a sors által kiválasztott, ösztönös zseninek látta magát, aki különös keveréke az elefántcsonttoronyba húzódó géniusznak, a haragvó ószövetségi prófétának és a lánglelkű vátesznek. Telve volt a feszültséggel, mely szinte elektromos áramként járta át a kort, amelyben akkor élt. Aztán mégsem következett be a nagy világégés. A békekonferencia, a híres 1914-es császártalálkozó újra csendes, unalmas kontinenssé tette az öreg Európát. Nem volt már szükség zsenikre, csak ravasz pénzhajhászokra és jókezű iparosokra. Európa eltette a fegyvereket, és csendes jókedéllyel szemlélte a világot. Az azóta eltelt huszonöt évben a gyarmatok végtelen forrásaivá váltak a jólétnek. A kölcsönös koncesszió elve alapján többé nem voltak komolyabb összetűzések a nagyhatalmak között. Immár nem egymás ellenében, hanem egymással összefogva szipolyozták ki a világ többi részén élő népeket, akik mindezek ellenére hálás majomszeretettel csüngtek új uraikon, mert azok vasutat, áramot és más egyéb csodákat vittek e barbár tájakra, és ez még úgyis elvarázsolta a szerencsétlen őslakosokat, hogy ők maguk szinte semennyit nem kaptak ezek áldásaiból.
Azok az európaiak, legyenek németek, angolok, oroszok, vagy éppenséggel magyarok, akik nem fértek a bőrükbe, akik a veszélyt keresték, akik mindenáron valami homályos, eszkatologikus boldogságot ígérő eszme oltárán akarták feláldozni az életüket, elmehettek a folyton kiújuló, soha véget nem érő amerikai polgárháborúba meghalni.
Ő maga is eljátszott az ötlettel, bár igazán soha nem gondolta komolyan, inkább csak kétségbeesett póz volt, a későre nyúlt kamaszkor utolsó megnyilvánulása. Túl sok költő túl sok versét olvasta akkoriban, akik túl sokat papoltak barikádokról, szabadságról, forradalomról. De aztán a sokadik próbálkozása után felvették az akadémiára, hivatásos művész lett, akiről gyorsan kiderült, hogy ugyan nem zseni, de jó kezű mesterember. Magára ölthette azt a pózt, amely a legkényelmesebb volt, mert megóvta attól, hogy be kelljen tagozódni a polgári létbe, ami egyértelmű lett volna a vereség beismerésével.
Egy alacsony férfi ballagott át, furcsán kacsázó járással az úton. Kopott zakót és nyakig gombolt fehér inget viselt. Mélyen homlokába húzott munkássapkája árnyékba rejtette a tekintetét, egész addig, amíg az asztal közvetlen közelébe ért. Megállt és a festőre nézett. Hosszú percig szótlanul méregették egymást, majd a jövevény megszólalt:
– Jó estét! – mondta németül, de nagyon erős orosz akcentussal.
– Ön késett! – vágta rá a festő, s közben olyanformán dőlt hanyatt a székben, mint egy uralkodó, aki a színe elé járuló alattvalót fogadja.
– Ez a város olyan, mint egy labirintus – válaszolta a költő, s leült az asztal túloldalára.
Kopott “forradalmár-sapkáját” hanyagul az asztalra dobta, majd előhúzott egy pipát a zsebéből.
– Megengedi?
– Csak tessék.
Egy darabig csendben figyelték, ahogy felizzik a dohány. Néhány perc múlva a pipafüst édes illata lengte be a teraszt. A költő látható élvezettel pöfékelt.
– Mióta tartózkodik Budapesten? – törte meg a csendet a festő, akit feszélyezett az orosz némasága.
A költő egy darabig nem válaszolt. Olykor végigsimította ritkás bajszát és közben egyfolytában a másikat méregette. Tipikus ázsiai metszésű szem, gondolta a festő, sötét és kifürkészhetetlen.
– Miért akarja tudni? – szólalt meg az orosz.
– Nem szükséges tudnom, voltaképpen nem is érdekel.
– Néhány hete. Korábban Bécsben is voltam egy ideig. Úgy tudom az a maga kedvenc városa.
– A szülőhazám fővárosa. Egy császárváros, amelyik különb uralkodót érdemelne.
– Látja, ez az én egykori hazámról is elmondható. De Alekszej cár még sokáig az aranytrónusában marad, akármennyi nyavalyája is van.
– Igaz, hogy vérzékenységben szenved? – kérdezte a festő.
– Tudja az ördög. Bár szenvedne…
– Tipikusan elfajzott népség – mondta megvető hangsúllyal a festő. – Belterjes házasságok, szükségszerű genetikai leromlás. Beteg az a faj, amelynek a vezére egy ilyen beteg ember.
– Beteg az a társadalom, amelyik nem lógatja az ilyeneket lámpavasra.
Ebben láthatólag egyetértettek. A költő újra töltötte időközben kihunyt pipáját. A festő közben meglepetten vette tudomásul, hogy egyre szimpatikusabbnak látja ezt az ágrólszakadt forradalmárt. Dacára annak, hogy egy ázsiai beütésű szláv, hogy egy csavargó külsejű földönfutó. Dacára annak, hogy bolsevik.
– Mikor járt utoljára otthon?
A költő nem válaszolt azonnal. Gyanakodva méregette ezt a különös osztrákot, aki túl sok mindent akar megtudni róla. Mulatságosnak tartotta groteszk módon felnyírt frizuráját, az orrcimpái alatt sötétlő kockára nyírt bajuszt, a fennhéjázó, üres pózolást. Ez egy bohóc, de mégsem. Van valami gyilkos düh a tekintetében. Ez az ember ugyanúgy képes lenne egy perc alatt felégetni a világot, ahogy ő.
– Ha Oroszországra gondol, évekkel ezelőtt, már nem is tudom pontosan. Számomra otthon már nem létezik. Három otthonom volt valaha, mindhármat örökre magam mögött hagytam. Először Grúziát, a saját önszántamból, aztán Oroszországot, amely kivetett magából. Végül pedig a mozgalmat, aminek az életemet szenteltem. A gyáva disznók! Elárultak, hogy lehajolhassanak az üveggyöngyökért, amit a cár szórt eléjük a sárba.
Az utolsó szavaknál öklével az asztalra csapott, annyira, hogy az egyik üvegpohár felborult és kis híján le is esett.
– Az amnesztia? – kérdezte a festő. Egyre inkább rabul ejtette a képzeletét ez a titokzatos keleti.
– Amnesztia – morogta a költő. – Megszületett a cárevics, az elfajzott cár elfajzott fia, garantálva, hogy ez az átkozott vérvonal soha se szakadjon meg. Ezek a nyomorult, gyáva férgek pedig az első szóra rohannak haza hajbókolni, egy kósza ígéretért cserébe. Mert a cár, a jó atyuska megkegyelmez. Korbácshoz szokott, puha népség. A csizmám talpával taposnám el őket, akár egy bogarat.
Pár percig ismét hallgattak.
– Mondja – szólalt meg aztán a festő – miért keresett meg?
– Láttam a festményeit egy bécsi kiállításon. Aztán hallottam, hogy itt van Budapesten. Gondoltam kíváncsi vagyok az emberre, aki a Götterdammerung-ot festette.
A festő meghökkent. Még soha senki nem méltatta egyik festményét sem, kivéve azt a néhány buta, műveletlen matrónát, akikre bőven túlárazva rásózta a középszerű tájképeit. Az “istenek alkonya” volt az egyetlen, nyilvánosan kiállított mitológiai témájú műve. A wagneri operák világát idéző felkavaró képen az ősi germán mítoszok evilági és mégsem evilági díszletek között keltek életre. Egy olyan világban, ahol Wotan dárdája rakéta volt, az istenek egymással összecsapó seregeiben pedig acélsisakot viselő katonák tankokon, kezükben gépfegyverekkel robogtak a végzetük felé. A kritika darabokra szedte, a sznobok szájhúzogatva mentek el mellette, a tollászkodó dámák riadozva takargatták a szemüket. A tiszteletdíját megtagadták és a kép pedig az ígért három hónap helyett mindössze két hétig volt kiállítva. Erre itt ez az ismeretlen orosz, aki ezért a festményért akarta őt megismerni.
– No, nem mintha meg akarnám vásárolni – vigyorodott el a költő. – Láthatja rajtam, hogy egy vasam sincs. De látni akartam az embert, aki megálmodta, hogy borítaná lángba ezt a betegre hízott világot.
A harmadik férfi egy közeli asztalnál ült. Egy darabig csendben nézte ezt a két különös alakot, akiket jellegtelenségük ellenére körbelengett valami sötét feszültség. Igen, mosolyodott el magában, ők pont megfelelőek lesznek. Kiitta a maradék italát, majd odasétált az asztalukhoz.
– Jó estét uraim! – szólalt meg – Kérem, bocsássanak meg a zavarásért, de óhatatlanul is hallottam, miről beszélgetnek, és meg kell mondanom, lenyűgöz a gondolatoknak az a páratlan mélysége, mellyel az urak világunk összefügéseiről értekeznek.
A két férfi meglepetten nézett fel a hívatlan vendégre. A festő dühösen kérdőre akarta vonni, de aztán a torkára forrt a szó, ahogy az őket vizsgáló éjfekete szemekbe nézett. Nyelt egyet, majd – szokásától eltérően, halkan, szinte félénken kérdezte:
– Kicsoda ön, uram?
– Nem az a lényeg, ki vagyok. A lényeg az, amit kínálok az önök számára.
– És mi lenne az? – kérdezte a költő, miközben izzadtság gördült végig az arcán, akár egy könnycsepp.
A férfi válasz helyett leült, majd egy fénytelen, fekete fémkockát tett az asztalra. A két férfi percekig nézte szótlanul. Sohasem láttak még ilyen mélységes, ilyen tökéletes sötétséget. Talán, gondolta a költő, még a galaxisok közötti végtelen, csillagtalan űrben sincs ilyen. A fekete ruhás férfi ekkor egy simára csiszolt apró kulcsot húzott elő, majd lassan a kockán lévő résbe dugta.
– Ez a kulcs, uraim, egy másik világra nyit ajtót. Egy világra, ahol önök beteljesíthetik a sorsot, amire igazán rendeltettek. Önöké a döntés, uraim.
Ezzel felállt, aprót biccentett, majd elsétált.
A festő és a költő hosszasan nézte a kockát, a helyzet képtelenségén tűnődve. Egy darabig mintha egymásra vártak volna. Végül mindketten a kulcsért nyúltak, ám Hitler egyetlen másodperccel megelőzte Sztálint. Mielőtt elfordította volna, a grúzra nézett, aki egyetértően biccentett egyet.
A pincér ezalatt leszedte a szomszéd asztalt. Miközben a tálcára pakolta a félig elfogyasztott krémes maradékát, a kiürült kávéscsészét, a csikkekkel teli hamutálat, egy pedánsan öltözött úriember sétált el a járdán egy nála láthatóan jóval fiatalabb nővel az oldalán. A fiú egész addig bámulta elrévedve a nő ringatózó csípőjét, míg a pár el nem tűnt az utcára hulló alkonyatban. Közben elcsöndesült az utca körülötte. Egyetlen autó sem ment az utcán, egyetlen villamos sem döcögött végig a körúton. Aztán egy kattanás hallatszott. Mintha valaki egy kulcsot fordított volna el egy zárban.
Hirtelen borzongás futott végig rajta. Valaki átlépett a síromon – jutott eszébe a mondás, amit még gyerekkorában hallott. Mintha a világ egy pillanatra kizökkent volna. Mintha a szíve kihagyott volna egy dobbanást.
Aztán megrázta a fejét, körbenézett és szomorúan állapította meg, mennyi munka vár még rá.
Az egyik asztalon egy gyűrött újságot hagyott valaki. A címlapon harsogó betűkkel virított a szenzációs hír: Hitler és Sztálin megnemtámadási szerződést kötött egymással, Anglia és Franciaország szerint immár elkerülhetetlenné vált a háború.
A pincér unottan legyintett egyet. A zsebébe gyűrte az újságot, gondolva, hogy jó lesz az még a cipő kisuvickolására. Tovább folytatta a munkát, egész addig, míg a főnök hajnali két óra felé végre elengedte.
Többé nem is gondolt erre az estére egészen a halála előtti utolsó pillanatig, amikor, valahol orosz földön egy lövészárok peremén feküdt, ahová a légnyomás repítette. Miközben a lábai helyén rángó véres csonkokra bámult, hirtelen eszébe jutott az a selyemfénybe burkolt késő nyári este. Az a két magának való külföldi. Az az álombéli nő a korzón, akit akár a világ végére is követett volna. És az a különös kattanás.
