Őrségi fák
Őrségi fák
Tömeg és zaj, nyüzsgő a város. Erika most örült az esőnek, az emberáradatban így senki nem vette észre, hogy könnyek is áztatják az arcát. Utolsó támasza is elaludt örökre, drága Pajti, a négylábú angyal. Pedig Endre, a férje halála óta csak öreg tacskója tartotta benne a lelket, miatta kelt ki egyáltalán az ágyból.
– De Pajti sincs többé velem – mormolta maga elé Erika, ahogy fásultan belépett házuk liftjébe.
Összes sejtje tiltakozott, hogy hazamenjen a lakásba, ahol minden a veszteségeire emlékeztette.
Több, mint negyven év együtt, nem gondolták, hogy mennyire igaz lesz az életükre, jóban-rosszban és hogy elillant, mint egy pillanat. Mennyi élmény, öröm és bánat tette próbára őket. De mindennel bírtak vált vállhoz vetve, csak most nem győztek a rák ellen…
Erika sötétedésig ült a fotelban, ahol az elmúlt hónapokban a napjait töltötte Endre ágya mellett, de az most üres volt, ahogy üres volt Pajti kosara is.
– Egyedül vagyok! – zokogott fel Erika, és végigpergette magában az elmúlt hónapokat, a szörnyű diagnózist. A betegség kegyetlenül zabálta fel a reményt, pedig csodás nyugdíjas évek várhattak volna együtt rájuk… utazások, vidéken egy kis ház kerttel. És most mi maradt? Az üresség és Endre búcsúzó tekintete, utolsó halvány mosolya.
Már világosodott, mikor Erika felriadt. Furcsa álma volt. Kétségbeesetten próbálta felidézni… egy rét közepén hatalmas tölgyfa, a tövében pokrócon ülve olvas Endre a szikrázó napsütésben, aztán mond valamit.
– De mit? Nem emlékszem! – és mint egy ketrecbe zárt vad, jött-ment céltalanul a lakásban. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bőröndbe dobált néhány ruhát, magához vette a slusszkulcsot, az előszobából még visszanézve búcsút intett szívével az üres ágynak, kosárnak és elindult. Hogy hova? Maga sem tudta, csak menni akart, innen el, a gyászos lakásból, a fullasztó városból. Levegőt akart venni, egy mélyet, egy tisztát, valahol messze innen. Az autó falta a kilométereket, egyre távolodott a várostól.
Lassan három órája volt úton, nem figyelte merre, csak automatikus mozdulatokkal irányította autóját. Már rég lehajtott az autópályáról, kanyargós kis utakon járt. Őrség, olvasta a táblán és éppen egy meredekebb dombra hajtott fel, felérve a tetejére, a lenyugodni készülő nappal nézett szembe, ami elvakította. Ez a pillanat azonban visszahozta a valóságba, és most már nemcsak nézte, hanem látta is az őt körülvevő zöldellő erdőt. Lenyűgözte, mellbevágta a táj. Észrevett egy erdőszéli parkolót, félreállt és kiszállt az autóból, elkábította a tüdejébe áramló levegő. Szűk út kanyargott, elindult rajta. Minden bokrot, fát megsimogatott szemével, mohát vett a kezébe, érezte nyugtató puhaságát. Az út ütött-kopott fa sorompóhoz vezetett, mellette egy táblán Erdei-lak (eladó) Felsőszer felirattal. Erika értetlenül nézte a sorompót, hiszen kerítés nem vette körül, így könnyedén megkerülve azt, kíváncsian haladhatott tovább. Birtokot talált egy parasztházzal, olyan volt, mint amilyet elképzeltek Endrével. Ment tovább a ház mögé a kertbe, hátrébb hatalmas rét mosolygott rá.
És ott volt, pont úgy, mint álmában: a rét közepén az óriási tölgyfa, csak Endre nem ült alatta. Lassan lépegetett hozzá, először ujja hegyével érintette meg a törzsét, aztán teljesen mellé lépve homlokát, mellkasát támasztotta neki, majd két karjával megölelte. Átadta neki az összes fájdalmát, a fa összecsatlakoztatta az éggel, földdel, férjével, kutyájával. Mélyet lélegzett, emlékek, képek, érzések, az egész életük rohant át rajta. Elengedte magát, megnyílt a szíve, a lelke megnyugodott, gyógyulni kezdett, energiát nyert az öreg, őrségi tölgyfától.
Erika a parasztház előtt a padon ülve kortyolta saját termesztésű gyógyteáját, elégedetten járt körbe szeme a birtokán, mellette a kosárban kölyök tacskó pihegett jóllakottan. Nyugodt és boldog volt. A réten a hatalmas tölgyfa vigyázó őrségben állt.
Válaszok