Éjszakai látogatók

4 (1)

Éjszakai látogatók

Késő este van, már az ágyban fekszem, és azon gondolkozom, hogy mit is láttam ma délben. Valami fényes dolog volt a házunk fölött az égen, ami nem csinált semmit, csak úgy ott volt. Egyenletes fénnyel világított, ami nem is volt túl feltűnő a verőfényes napsütésben. Ami miatt mégis észrevettem, az… nem is tudom mi volt, mintha valami odavonzotta volna a tekintetemet.
Ez nem az első észlelés volt, néhány napja már láttam, de akkor nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget, csak egy fényfolt volt, ami bármi lehetett. De a mai, valahogy más volt.
Mivel nem találok megoldást arra, hogy vajon mit láttam, lassan kezdek elszenderedni. A szemeim csukva, miközben a gondolataim közé olyan dolgok is keverednek, ami már az álom jelei. Mindjárt elalszom.
Egy hangos csattanásra ébredek. Olyan, mintha álom lett volna, de annyira valóságos, hogy kinyitom a szemem. Világos van. Az nem lehet, hogy már reggel van, hiszen alig aludtam néhány percet. Ám a fény mást mond. Felülök az ágyon, és körbenézek. Ez a fény nem olyan, mint ami az ablakon világít be, ez valahogy más, nagyon más. Mintha a falakból áradna és a mennyezetből, de az nem lehetséges.
Felállok az ágyról, és az ablakhoz lépek. Kint is világos van, a kertem fényárban fürdik, ám a távolban teljes a sötétség. Mi a fene ez? Úgy döntök, hogy kimegyek a kertbe, és megnézem mi lehet a ház fölött, ami ilyen fényt áraszt magából, de nem bírok mozdulni. Mi ez? A bénultság miatt kezdek pánikba esni, mert nem értem. Lépnék előre, de nem mozdul a lábam. Felemelném a kezem, de az sem mozdul. Elfordítom a fejem, és az engedelmeskedik az akaratomnak, de aztán rájövök, hogy kár volt, inkább maradt volna a nyakam mozdulatlan.
Amit a szobámban látok, az ismét rémülettel tölt el. Egy kis szürke lény áll az ágyam mellett, ahol eddig feküdtem, és aki lassan közelebb lép hozzám, majd megáll előttem.
– Ne félj, nem fogunk bántani! – mondja nekem egészen földöntúli hangon.
– Ezek szerint nem vagy egyedül? – kérdezek vissza, bár ebben a pillanatban nem vagyok benne biztos, hogy nem álmodom az egészet.
– Nem, itt vannak a társaim is.
Ahogy ezt kimondja, az egyik hosszú és valószerűtlenül vékony karjával mögém mutat. Még jó, hogy a többit nem látom.
– Mit akartok velem csinálni?
– Szükségünk van néhány részedre.
– Micsoda? Csak nem a vesémet akarjátok kivenni?
– Dehogy. Nem ilyen méretekben van rád szükségünk, csak néhány sejtről van szó.
– Akkor jó, ez ellen nincs kifogásom.
– Szóval nem is félsz?
– Miért kellene? Az imént mondtad, hogy nem fogtok bántani.
– Így is van. Felkészültél?
– Mire? – kérdezek vissza csodálkozva. – Ha sejteket akartok kivenni belőlem, akkor inkább nektek kell felkészülni nem?
– Mi készen állunk, de velünk kell jönnöd, hogy elvégezzük a beavatkozást.
– Jól van, de mint biztosan tudod, le vagyok bénulva.
– Persze, hogy tudom, de nem is kell a lábaidat használni, mi viszünk téged.
Már nyitnám is a szám, hogy további részleteket tudjak meg, de erre nem kerül sor, mert a fény most még jobban körbevesz, mintha valami sűrű szósz lenne, de egy idő után kitisztul, és ismét látok magam körül mindent. Pontosabban fogalmazva látok dolgokat, amiről fogalmam sincs, hogy mi lehet.
– Hol vagyunk?
– A bázisunkon.
– Bázis? De hol?
– Ezt nem mondhatom meg.
– Aha, szóval titkos.
A kicsi nem válaszol, csak fogja a kezem és vezet valahova. Nem megyünk messzire, csak egy másik helyiségbe, ahol nincs semmi, csak egy asztal vagy talán ágy, ami ránézésre fémből van.
– Feküdj fel erre! – mondja nekem a kisember. – De előbb vedd le a ruhádat!
– Mindent?
– Igen, ez kell a beavatkozáshoz.
– Jól van, de ugye nem fog fájni? Nem bírom a fájdalmakat.
– Talán csak egy picit, mint egy csípés, de ki fogod bírni.
Mivel elhiszem neki, amit mond, levetkőzök és felfekszem az ágyra. Vagy asztalra. A kicsi most otthagy engem egyedül, én meg csak várok, hogy visszajöjjön, de hiába. Jön helyette egy másik, aki már nem kicsi, legalább olyan magas, mint én, majd szó nélkül hozzálát a tevékenységhez.
Először egy hosszú, tűszerű valamit vesz a kezébe, ami emlékeztet az injekciós fecskendőre, csak épp ennek a végén nincs dugattyú. Az eszközt felemeli, miközben láthatóan arra készül, hogy belémdöfje. Egy szurit simán elviselek, de ez ijesztően hosszú, és nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán túlélném-e.
– Várj! – mondom neki, és az egyik kezem fel is emelem, ami egyértelmű jelzés arra, hogy állj meg.
A magas, vézna fickó meg is áll, sőt ledermed, majd elfordul tőlem, és a saját nyelvén valamit beszél, mire a másik, a kicsi, ismét előkerül, és mintha vitatkoznának valamin. Aztán a kicsi odalép hozzám, és így szól:
– Ugye nem fogsz ellenkezni? Mert akkor tényleg le kell bénítani téged.
– Dehogy fogok. Ha nem fáj, akkor szívesen segítek nektek.
– Miért?
– Mert megállapodtunk.
– Na jó, de miért segítesz?
– Miért? Hiszen te mondtad, hogy nektek ezek a sejtek, amit kivesztek belőlem, létfontosságú a fajotok fennmaradása szempontjából.
– Ez igaz, de mégis miért segítesz nekünk?
– Hát… Nem értelek.
– Jó, figyelj. Eddig bárkit hoztunk fel a hajóra, és vettünk ki belőle sejteket, mindenki ellenkezett, rúgkapált, csípett, harapott, és ezért egy ideje mindenkit lebénítunk, hogy ez ne forduljon elő. És most itt vagy te, aki szinte önszántából segít. Miért? Ezt nem értem.
– Nem tudom. Nekem ez természetes, hogyha segítség kell valakinek és én képes vagyok rá, hogy segítsek, akkor gondolkodás nélkül megteszem.
– És a többi ember miért nem?
– Nem tudom. Talán félnek, hogy megeszitek őket, vagy… mittudomén. Lehet, hogy nekik is el kéne magyarázni, hogy mi a célja a dolognak, és akkor segítőkészebbek lennének.
– Ebben lehet valami.
– Ugye? Figyelj csak, ti tudtok gyógyítani is?
– Mire gondolsz?
– Bármire. Nekem például van egy gyerekkori sérülésem a bokámban, ami rossz idő esetén fájni szokott. Ezt meg tudod gyógyítani?
A kicsi nem válaszol, csak megfogja a bokámat, majd felnéz a magasra, és csak biccent neki. Erre a másik is megfogja a bokámat ott, ahol eddig a kicsi keze volt, majd morgó hangot hallat, és ezzel egyidőben a bokámban forróságot érzek. Már épp arra készülök, hogy rászóljak, amikor az égető érzés elmarad, és utána… nem érzek semmit. Mintha semmi sem változott volna, de a kicsi mégis azt állítja.
– Már kész is van.
– Tényleg? Már nem fog fájni?
– Nem.
– Akkor megvan a megoldás. Ha sejtekre van szükségetek, akkor annak, aki ad nektek, fel kell ajánlani cserébe a gyógyítást. Az embereknek mindenféle baja szokott lenni, de ha meg tudjátok őket gyógyítani, akkor önként és örömmel fognak jönni, és adnak nektek sejteket.
– Ez biztos?
– Egészen biztos.
– Ezt mi eddig miért nem tudtuk?
– Mert nem ismertek minket. Csak idejöttök, és elveszitek ami kell, és ez nem jó, itt másképp működnek a dolgok.
A kicsi és a magas most egymás közt beszélget azon az ismeretlen nyelven, így nem tudom miről van szó, de gyanítom, hogy az új infót tárgyalják meg. Csaknem egy perc is eltelik, amikor befejezik a csevegést, és a kicsi megint hozzám szól.
– Szóval te tudsz nekünk hozni olyan embereket, akik önként vállalják a dolgot?
– Azt nem. De…
– Hisz az előbb mondtad, hogy igen.
– Nem tudok idehozni nektek senkit, de toborzok néhányat, viszont a szállítást nektek kell megoldani.
– Így már elfogadható. Minden héten kell ötven ember.
– Megoldom, de kell egy kis idő.
– Mennyi?
– Nem tudom, még sosem csináltam ilyet. Kigondolom és megbeszéljük, ez így rendben van?
– Jól van, de az idő sürget, cselekedni kell. Most elmehetsz, de két nap múlva megint megkeresünk téged.

Arra ébredek, hogy reggel van, a fény mindent eláraszt, ami eszembe juttatja az álmomat. Milyen különös álom volt, mint a valóság. Aztán eszembe jut a bokám. Reggelenként kissé merev szokott lenni, de most nem érzem. Kicsit megmozgatom, majd ráállok, és járkálok. Olyan, mint újkorában. Ezek szerint mégsem álmodtam?
Jár az agyam, miként szólítsam meg az embereket, akik hajlandóak lennének néhány sejtért cserébe meggyógyulni. Hülyének néznek, és ez a legkevesebb. Valahogy el kell indulni, ezért kiötlöm, hogy adok fel hirdetést, és majd meglátjuk.
Másnap reggel fel is adom a hirdetésemet, aztán csak várok, de semmi. Estére már három érdeklődő jelentkezik, akikkel megbeszélem a részleteket, és hogy holnap estére jöjjenek el hozzám, mert innen fogunk indulni.
Másnap beindul a dolog, sorban érkeznek a jelentkezések, így estére, amikor a látogatóm eljön, már vagy tizenegyen téblábolunk a kertemben.
Éjfél körül jár az idő, amikor a fény megjelenik. A társaság morajlása elhalkul, mindenki az égre emeli a tekintetét, és csendes ámulattal nézik, ahogy a fényből kibontakozik a kerek forma, majd a kicsik sorban előtűnnek.
Úgy tűnik, most gyorsított eljárással dolgoznak, mert nincs kíséret, nincs protokoll, csak annyit látok, hogy az emberek szépen sorban semmivé foszlanak, majd a fény is szertefoszlik.
Leülök a verandára, és csak nézek magam elé. A lelki szemeim előtt megjelenik az asztal, amint épp fekszik valaki, amikor a hórihorgas alak a hosszú tűvel megszúrja az illetőt.
Megborzongok, mert az este hideg és párás. Bemegyek a konyhába, és készítek magamnak egy forró teát, az majd felmelegít. Amikor a bögrével a kezemben ismét a verandára lépek, meglátom az embereket, akik a terasz előtti téren a fűben fekszenek.
Leteszem a bögrét, és odamegyek én is. A hozzám legközelebb eső férfi vállát megrázom. Mintha csak aludna, de nem reagál. Aztán a következőhöz lépek, akit szintén megpróbálok felébreszteni, de semmi. Sorban mindenkit megpiszkálok, ám csak az utolsónál érek el változást. Egy fiatal nő az, aki a hátán fekszik. Amikor megfogom a karját, és megrángatom, azonnal kinyílik a szeme, és csak néz rám.
– Hogy van? – kérdezem tőle.
– Jól – válaszolja, és felül.
– Keljen fel, mert hideg a fű.
A nő feltápászkodik, majd mintha valami eufórikus álomból ébredne, körülnéz, ám közben egyfolytában mosolyog.
– Jól van? – kérdezem tőle ismét.
A nő megáll, felém fordul, majd odalép hozzám, és a jobbkezével végigsimít az arcomon.
– Jóóóól. És már látok is.
– Ezek szerint eddig nem látott?
– Ahogy mondja. Öt éves korom óta vak vagyok. …vagyis voltam. Ez annyira csodálatos.
– Ennek igazán örülök. Segíthetne felkelteni a többieket is, mielőtt felfáznak.
Nem várom meg hogy válaszoljon, továbbra is ébresztem azokat, akik még alszanak. A próbálkozásomat siker koronázza, így alig tíz perccel később, már mindenki magához tért.
Csak nézek körbe, és hallgatom az élményeiket, kinek mi baja volt, aminek már nyoma sincs. A legjobb az, hogy mindenki örül, és láthatóan boldog.
Mielőtt hazaindulnak ezek az emberek, akinek még a nevét sem tudom, mindenki odalép hozzám, megköszöni amit tettem értük, majd megölelnek, és távoznak, hogy soha többet ne is találkozzunk.

Ez az éjszakai esemény mindennap megismétlődik, van, amikor többen, van, hogy kevesebben jönnek össze, ám a végeredmény minden esetben ugyanaz. Boldogok és egészségesek.
Aztán egy napon, amikor a kis csoportommal várom a fényt, az nem érkezik meg. Helyette megjön az a kicsi, aki az első alkalommal is meglátogatott. Persze nem ismerem meg, mert annyira egyformák, de valahogy mégis érzem, hogy ő az.
– Mi történt? – kérdezem tőle.
– Változott a program.
– Mennyire?
– Nagyon. Már nem kell több sejtdonor, hanem más kell.
– Mi más? – kérdezem meglepetten.
– Most is sejtekre van szükségünk, de most petesejt, és ondó kell.
– De hát… Miért? Miért van szükségetek ilyesmire?
– Mert a fajunk a kihalás szélén áll. A sejtek is ezért kellettek, de most kritikusra fordult a helyzet, és szükségünk van néhány petesejtre, hogy a partenogenezis során felhalmozódott mutációkat helyre tudjuk hozni. Enélkül olyan folyamat indulhat be, ami már visszafordíthatatlan. Ezért kell nekünk a petesejt. A kérdés az, hogy meg tudod-e oldani?
– Azt hiszem. Talán. De ez nem annyira egyszerű. Hogy szerezzek neked egy női petesejtet?
– Nem a sejt kell, hanem az egész nő. Az eljárás során, a női sejteket a nőben megtermékenyítjük, majd, amikor már elég fejlett, akkor kivesszük azt belőle. Ez az, amire szükségünk van.
– Értelek. Adj néhány napot, és meglátom mit tehetek.
– Rendben, kapsz két napot.
Mire egyet pislognék, a kicsi már el is tűnt a szemem elől. Most aztán fel van adva a lecke. De vajon hol találok olyan nőket, akik vállalják a terhességet három hónapra?