Szögesdrót

István hajnalban gyalog indult a közel három kilométerre lévő gyárba. Fázósan húzta össze magán kabátját a kora tavaszi csípős időben. Sokáig kotorászott a zsebében, mire megtalálta az utolsó szál cigarettáját, szája sarkába illesztette, meggyújtotta, majd mohón beleszívott, ebben a pillanatban éles fény világított az arcába.
– Állj!! Hova megy? Igazolja magát ! – kiáltott rá egy borízű hang, felsőbbrendűségét igazolva fegyvert is fogva Istvánra. A ködben egyenruhások körvonalai bontakoztak ki.
István nem ijedt meg, hiszen születése óta, majdnem húsz éve, itt élt az osztrák határ közvetlen közelében, a vasfüggöny mögött, a szögesdrót árnyékában. Megszokni azonban soha nem tudta a határőrök, rendőrök állandó jelenlétét. Gyűlölte, és torkig volt a véget nem érő zaklatásokkal. Most is tüzetesen átvizsgálták papírjait, sőt keresztkérdésekkel is vizsgáztatták, hogy valóban helyi lakos, utcákat kellett felsorolnia, és a főtéri kocsmáros kutyájának nevét is megkérdezték tőle. Csak a helyes válaszok után engedték tovább, szabadon útjára.
Az öreg portás a kotyogó kávéfőzőt akkor emelte le a rozsdás rezsóról, mikor István a gyár bejárata melletti bódéhoz ért.
– Tóni bácsi, nekem is jut? – és már be is lépett az öreghez.
– Fiam, neked mindig van! – veregette vállon a fiút, és mosolyra húzta foghíjas száját.
– Mariska nénéd már szeretne látni, anyád halála óta nem voltál nálunk. Gyere át este, finomat főz az asszony!
István arca elkomorodott, keserű íz gyűlt a szájában, az árvaság “itala”.
– Először apa, aztán anya…– és kérdezés nélkül az asztalon heverő Munkásból szolgálta ki magát. Az öreg azonban megszorította a kezét.
– Várj, ne arra gyújtsál rá! Meglepetésem van! – és kicsit arrébb tolta az asztalt, a mögötte lévő faburkolat egyik darabját kiemelte, majd benyúlt a résbe és egy kemény dobozos nyugati cigarettapaklit vett elő, majd odanyújtotta a csodálkozó fiúnak.
– Gyerünk, vegyél ki egy szálat, a többit is vidd, de jól dugd el!
– Jaj öreg! Honnan van ez neked? Nehogy bajod legyen!
– Megvannak a forrásaim – mondta kacsintva –, de inkább te vigyázz magadra! Állandóan hergelsz, uszítod a fiatalokat, meg az a furcsa zene, hosszú hajad, a beszédeid a szabad világról! Ha nem állsz be a sorba, az elvtársak majd jól seggbe rúgnak! A hajadat meg úgyis levágják, amikor bevonulsz sorkatonának!
– Az enyémet ugyan nem, katona sem leszek, hogy két évig egy laktanyában ugráltassanak! És kurvára elegem van abból, hogy megmondják mit csinálhatok, hova mehetek, milyen zenét hallgathatok! Olyanok vagyunk, mint az állatok a ketrecben, emögött a rohadt szögesdrót mellett! Nem az őskorban élünk, jövőre már ezerkilencszázhetvenet írunk. Hidd el, öreg, odaát egy másik világ van! Szabad! Menni akarok, utazni, bejárni a világot! Tengert, óceánt látni, zabálni minden úri kaját, whiskyt vedelni, ilyen ízes cigiket szívni, dollárba fürdeni!
– Bolond vagy fiam! Nem lehet elbújni ezek elől, visznek a laktanyába, mint a pinty vagy a börtönbe! És szerinted ez tenne boldoggá?
– Én nem elbújok, hanem megszökök! Oda! – és fejével a nyugati határ irányába mutatott.
– Az lehetetlen! Ha átjutsz a katonákon, a kutyákon, akkor az áram üt agyon a kerítésben! Akik megpróbálták, mind meghaltak vagy a sitten csücsülnek.
– Van más útja is… ott van a Rába! És nagy sumák vagy, mert te is valahogy beszerezted ezt a csempészárut – tapogatta meg a zsebében a cigarettapaklit.
– Na, eridj dolgozni, mert mindjárt megindulnak a többiek is! Este meg gyere! – lökötte ki Tóni bácsi a fiút a gyár portájáról.
István a szövőgépek szerelése közben folyton az iroda ajtaját figyelte, várta mikor bukkan fel Piroska formás alakja. Olajos kezével éppen izzadt haját túrta félre arcából, amikor valaki megütögette a hátát, megfordulva a lánnyal találta szembe magát. Csak nézték egymást, némán. Felesleges is lett volna bármit mondani, a gépek hangját túlordítani lehetetlen, és különben sem tartozott volna másra. A tekintük úgyis beszélt helyettük. István szíve majdnem kiugrott a mellkasából, elveszett Piroska kék szemében. A lány a zsebéből kendőt vett elő, megnyálazta egyik sarkát, és István arcán lévő olajfoltot kezdte dörzsölni. A fiú elkapta a kecses kezet, belecsókolt a tenyerébe. Piroska arca vérvörös lett, kezét elkapva a raktár irányába futott el. István egy darabig értetlenül állt lefagyva, aztán a lány után rohant. Mire utolérte, Piroska már a falnak dőlve zokogott.
– Mi történt? – fordította maga felé a lányt.
– István vége van! Érted? Vége! Apám gyűlöl téged!
– De engem nem érdekel az apád! Szeretlek! – és próbálta magához húzni a minden porcikájában remegő lányt. Ő azonban ellökve a fiút határozottan az ajtóhoz indult.
– Hagyjál István, hagyjál! Vége! – és az összetört, elképedt fiút otthagyta. Piroska szíve, lelke ebben a pillanatban millió szilánkra hullott, de nem tehetett mást… István érdekében.
István a műszak végéig szinte kábultan dolgozott. Piroska volt az egyetlen, aki még szülei halála óta az élethez kötötte. Szerelme adta a melegséget, az erőt.
– Ha ő sincs, mi lesz velem?! – és nagyon mohó nikotinéhség kerítette hatalmába, alig várta, hogy megszólaljon a műszak végét jelző sziréna.
A visító hangot meghallva megkönnyebbülve indult az öltöző felé, de az igazgató titkárnője állta az útját.
– Az igazgató elvtárs várja az irodájába. Most. Induljon!
“Mi jön még ma és mit akar az a barom?” – gondolta magában István, de más lehetősége nem lévén, indult a határozott, terebélyes asszonyság után.
Az igazgató tekintélyt parancsoló íróasztala mögött ülve elmélyülten iratokat tanulmányozott. A fiúnak a kezével mutatta, hogy üljön le, de továbbra sem szólt, csak szemlélte a papírokat. István egyre kényelmetlenebbül érezte magát, idegesen fészkelődött. Az igazgató végre lerakta a paksamétát és méltóztatta hüllőszerű tekintetét ráemelni a fiúra. Bár ez elég vészjósló volt, undorral és lenézéssel “fűszerezve”.
– Kovács kartárs, önre komoly panaszok érkeztek! Milyen nyugati gondolatokkal szennyezi a kollégái tudatát?!
– Én csupán… – próbált István szóhoz jutni.
– Nem vagyok kíváncsi a hazugságaira! – legyintett az igazgató – Jó lesz, ha igazodik a normáinkhoz! És ez a hosszú haj?! Majd a katonaságba rendbe szedik! Végeztünk!
István erősen türtőztette magát, hogy ne küldje el a fenébe és hajítsa ki az ablakon ezt az öntelt mitugrászt, inkább a kijárat felé indult. Az azonban meglepő gyorsasággal utolérte, mellkasán a munkaruhát megragadva magához rántotta, és közvetlen közelről a fiú képébe sziszegte.
– Piroskát, a lányomat, hagyd békén, te kurafi, mert keservesen megbánod! Nem vagy hozzávaló! – és az igazgató elvtárs lávaszerű arca merő gyűlölet lett, az ajtó felé lökte a fiút.
Istvánt mérhetetlen kétségbeeés, düh kerítette hatalmába. Egy embereset oda köpött az igazgató elé, mielőtt kilépett az ajtón, és azt a vörös fejjel ordító elvtársra csapta.
– Takarodj! Keservesen meg fogod ezt bánni!
Ebben pillanatban eldőlt, hogy ennyi volt, visszavonhatatlanul. Innen szökni fog. Oda, túl a szögesdróton.
Mariska néni már másodszor szedte tele az ízes levessel István tányérját, a fiú mohón lapátolta, aztán a kenyér héjával jól kitörölte az utolsó cseppet is. Az öreg a sarokban a hokedlin ülve tömögette pipáját, és gondterhelten hümmögött, mióta a fiú elmesélte neki az igazgatónál történteket. Nénje folyamatosan csak jajgatott, hogy most mi lesz Istvánnal és sűrűn vetette a kereszteket.
A fiú odatelepedett Tóni bácsi mellé, elővette a zsebéből a csempészcigarettát, rágyújtott, így már ketten eregették a kis konyhában a füstöt.
– Öreg, szökni akarok! Segíts! – és a háttérből már nemcsak Mariska néni jajgatása, hanem az edények csörömpölése is hallatszott. Tóni bácsi továbbra is hümmögött, és a homlokát is törölgette.
– Ennél az elvtársnál nagyobb görényt nem hordott a hátán a föld, biztos lehetsz benne, hogy bosszút fog állni! Úgyhogy jól figyelj rám! Meghúzod magad, olyan leszel mint a ma született kezes bárány! Vársz, csak vársz! Aztán amikor jön egy óriási vihar, akkor menekülj!
– Megbolondultál Öreg? Viharban a Rábán?
– Ki beszél a Rábáról? A szögesdróton át – István tátott szájjal értetlenül nézett Tóni bácsira, aki először mosolyogta el magát az este folyamán, cinkosan kacsintva.
És szegről végre mindent elmondott Istvánnak… a szögesdrót titkáról.
Vészjósló fekete felhők hömpölyögtek az égen, mély morajlás hallatszott, a távolban fényes villámok cikáztak, a szél egyre haragosabban harapott bele a fákba. István tudta, itt az idő, nincs egyetlen pillanat sem arra, hogy megtorpanjon, hezitáljon. Indulni kell! Most!
Berohant a házba, az ágy alól előrángatta a hónapok óta összepakolt hátizsákját, amiben egy váltás ruha, konzervek, kulacs víz és egy rozsdás drótvágó lapult.
Dacolva a széllel, esővel sietett a szögesdrót mellé, a legközelebbi árokhoz. Beugrott, lapult az alján, várta, hogy a vihar-tánc a legdühösebb legyen. Már közvetlen közelében csapkodtak a villámok, zuhogott a nyakába az eső, és szinte teljesen be is sötétedett.
Kivárta. Két villámlás között kiugrott, a sárban csúszva megközelítette a szögesdrótot. Előszedte a vágót, és félelemmel telt szívvel próbálta meg az első szálat elvágni. Biztosan igaza van az öregnek, és kikapcsolták a vihar idejére az áramot, vagy perceken belül halott lesz?! Nagy nehezen sikerült, akkor még egyet, még egyet… nem csapta agyon az áram. Még élt! Hálás volt az Öregnek az információkért. Akkora rés már volt, amin átfért, sietnie kellett, hallotta a közeledő kutyák csaholását, ugatását, a határőrök csizmáinak cuppanását a sárban, látta a pásztázó lámpákat. Átbújt, de a hideg fém mélyen felkarcolta a lábát, a vér csorgott a földre, a fájdalom egyre lüktetőbbé vált. De húzta-vonta magát előre. A szabadság felé. Ereje a végét járta. Lövések fütyültek mellette. Az egyik azonban talált, a kezét lőtték meg. Onnan is ömlött a vér. Már csak vánszorgott. Földre rogyott. Valami halvány fényt látott az erdő belsejében a távolból. Egy utolsó lendületet vett, de mélységbe zuhant. A fény azonban mintha közeledne… eddig jutott gondolataiban, aztán eszméletlenül esett össze.
Az osztrák határőrök vérbe-sárba “fagyva”találtak rá…
Miami óceán partján lengedezett a szél, bele-beletúrt István a hajába. Andalogva sétált vissza a parti házához. A hűtőből párás üvegű sört vett elő, lepattintotta a tetejét, bekapcsolta a tévét, kényelembe helyezte magát. A tv-ben a világhíradó ment, éppen azt mutatták, ahogy az osztrák és magyar külügyminiszter átvágják a szögesdrótot. “Határnyitás” olvasta a képernyőn, többen tapsoltak.
Azt a szögesdrótot, amit ő is… Mikor? Rég, túl rég. Ott volt újra, érezte a fájdalmat, az esőt, a szelet, menekült a sárban.
Kiült a teraszra, nézte a medencében tükröződő holdat, csillagokat. Mindene megvolt. Vagy mégsem? Megsajdult a mellkasa, az egyedüllét, honvágy hidege járta át.
István gyerekkori barátja mellett állt, ennyi év után, újra magyar földön. Sütött rájuk a nap, a szél a Rába, az erdő, a mező illatát hozta. A régi határsáv helyén, az emlékként kiállított szögesdrót darabot nézték.
– Megkerültem a világot szabadon. Megvehettem bármit, de mégis szegény maradtam és boldogtalan, mert mindig ide vágytam vissza!
Csak most értette meg… ebben a pillanatban a szögesdrót a szívéről is lepattant. Szabadon volt otthon gazdag.