Szerelembe esve
Szerelembe esve
Dorottya dühösen készülődött dolgozni a forró, vasárnapi délutánon. Gyűlölte anyja kifőzdéjét a város melletti tó strandján. Irritálta a zsírszag, a büfé előtt kígyózó embertömeg, sőt, a húga, Zita is, aki szintén besegített hétvégenként a munkába, és ilyenkor kihívóan kedves volt minden pasival.
Dorottya szívesebben maradt volna otthon a hűvös, klimatizált lakásában, a mappával és a számítógépével, hogy készüljön a másnapi előadására. Imádta a cégnél a munkáját, rabja volt, és a hétfői nap különösen fontos, hiszen ez egyben bemutatkozás is az új vezérigazgató számára. Ehelyett mehetett kolbászt, lángost sütni…végtelenül méltatlannak, megalázónak érezte diplomáival a zsebében. Nehezen akarta magának bevallani, de féltékeny is volt Zitára, aki csodás alakját fürdőruhába bújtatva dolgozott mellette, míg ő kissé vaskos kezeit, lábait ebben a melegben is hosszú pólóval és nadrággal rejtegette.
Ellenérzésein felülkerekedett anyja iránti szeretetet és kötelességtudata, indult a kifőzdébe segíteni.
Dorottyáról dőlt az izzadság, próbált minél gyorsabban dolgozni, de a sor csak nem akart fogyni. Zita azonban nem izgatta magát, kényelmes tempóban szolgálta ki a vendégeket, sőt volt ideje a szokásos flörtökre is. Most is a munka helyett az ajtóban beszélgetett egy férfival. Dorottya egy idő után ingerülten rohant oda húgához, hogy véget vessen a csevegésnek, és munkára parancsolja Zitát. Legnagyobb meglepetésére azonban a férfi “támadt” neki udvarias, de határozott hangon.
– Ne haragudjon kisasszony, de az unokaöcsém több, mint egy órája áll itt a sorban, de ön mindig csak felnőtteket szolgál ki, őt észre sem vette!
Dorottya gerincén furcsa, vibráló érzés futott végig, ahogy belenézett a férfi barna szemeibe, sőt az érces hang is hatott érzékeire. De csak másodperceket engedélyezett magának, hogy gyengüljön, türelmetlen és udvariatlan énje kerekedett felül.
– A helyi közértben vett volna húsz deka párizsit és kiflit, akkor nem kellene itt a melegben a sorban állni! – és már futott is vissza a pulthoz, otthagyva az elképedt férfit.
Zita azonban készített egy lángost és a cég ajándékaként adta át, sűrű bocsánatkérés mellett a férfinak és unokaöccsének. Dorottya dolgozott, mint egy robot, csak arra koncentrált, hogy minél előbb bezárjanak, az egész incidenst elfelejtette.
Este hullafáradtan, zsírszagúan ért haza. Hosszú ideig állt a zuhany alatt, dörzsölte a haját, bőrét, hogy megszabaduljon az egész napi konyhabűztől. Pizsamát vett, teát főzött, és még egyszer átnézte, ellenőrizte a másnapi előadását.
Reggel frissen ébredt, izgatottan készülődött. Csinos nyári kosztümbe bújt, kivételesen egy tűhegyes cipőt választott. Elegánsnak, határozottnak akart tűnni, jó benyomást kell tenni az új vezérigazgatóra!
Zsuzsa, a közvetlen főnöke már izgatottan várta, hogy egyeztessenek a feladatokról, de először a büfébe indultak, hogy a kávéból energiát merítsenek. Dorottya a pult mellett állva lelkesen magyarázott Zsuzsának, nagy lendületében hátra lépett, magassarkú cipőjével valakire erőteljesen rátaposott, sőt, neki is ütközött. Az a valaki fájdalmasan jajdult fel, a lány pedig kétségbeesetten fordult meg. Legnagyobb megdöbbenésére a tegnapi igéző szemű idegen állt előtte.
Zsuzsa szemrehányóan nézett Dorottyára, kissé zavartan mondta:
– Bemutatom a vezérigazgató urat!
Dorottya megkövült, megnémult és szerette volna, ha a föld megnyílik alatta, és csak remélni merte, hogy az elegáns kosztüm miatt nem ismeri meg benne a tegnapi, mérges, büfés lányt a férfi. De az vészjósló tekintettel nézett rá.
– Üdvözlöm! Ma rám lép, ellök, tegnap kioktat. Csodálatos! – és bemutatkozás, kézfogás nélkül otthagyta őket.
Este ismét hullafáradtan ért haza. A találkozás a vezérigazgatóval, az előadása siralmas volt, erőtlen, határozatlan válaszokat adott a kérdésekre is. Teljesen megsemmisült. Zsuzsa ugyan egész nap próbálta orvosolni a szerencsétlenkedéseit, oldani a feszültséget, Dorottya pedig csak sodródott az árral, de hibát hibára halmozott, így a helyzet teljesen menthetetlennek tűnt. Zsuzsa megkérte, hogy pihenjen pár napot, hátha az idő segít, Dorottya hallani sem akart erről, de érdekes módon másnapra magas láza lett, két hétre ágynak esett.
– Biztos a klíma- mondta a telefonba Zsuzsa.
– Igen, biztosan.
Szívesen megkérdezte volna, hogy az igazgató mondott-e valamit őróla, de ehhez sem volt bátorsága.
Dorottya újra “harcra késznek” érezte magát, és elhatározta, hogy első dolga az lesz, hogy bocsánatot kér a viselkedése miatt, és mindent megmagyaráz az igazgatónak. Zsuzsa kért is számára már a reggeli értekezlet előtt egy időpontot a titkárnőtől. Feszülten lépett be az igazgatói irodába, sokszor átgondolta, hogy mit fog mondani, de ahogy a férfi felállt és a kezét nyújtotta, mindent elfelejtett.
Az igazgató azonban megoldotta a helyzetet.
– Kővári Zoltán, örülök! Kezdjünk mindent tiszta lappal!
– Dobos Dorottya! És köszönöm… bocsánatot kérek!
– Hagyjuk ezt, kérem! Foglalkozzunk a munkával!
A következő hónapok elrepültek, mint egy pillanat. Dorottya boldog volt és elégedett, keményen dolgozott Zoltán mellett, de nem érzett soha fáradságot. Csodálattal figyelte a férfi tudását, kitartását, imádta amilyen mesterien bánt a beosztottjaival, követelt, de inspirált is, a legjobb teljesítményt hozta ki mindenkiből. Dorottya sokszor azon kapta magát, hogy ábrándozva hallgatja, nézi Zoltánt, milyen jó lenne megcsókolni… Az pedig kimondottan zavarta, hogy féltékeny a kolléganőkre, akik körbeugrálják a férfit. Belső énje harcot folytatott.
– Zoltán is másképp néz rám vagy csak képzelem? A megismerkedésünk egy katasztrófa volt, vagy a sors akarata? Ő szépnek lát, nem daginak! Sokszor mosolyog és sóvárogva néz rám, ha csak teheti a kezemhez ér, minden alkalmat megragad, hogy együtt lehessünk. Vagy mégsem, csak képzelem? Lehet, hogy szerelmes belém? Nem tudom! De az biztos, hogy én visszavonhatatlanul beleszerettem! – mondta magának a mosdó tükrébe, megigazítva a sminkjét.
Dorottya dacolva a késő őszi viharos széllel, próbálta felhúzni az esernyőt a zuhogó esőben. Sikertelenül. Percek alatt bőrig ázott. Egy elegáns autó áll meg mellette, Zoltán intett ki belőle, hogy szálljon be. Ő gondolkodás nélkül, hálásan ült be a férfi mellé.
– Hazavihetem?
Dorottya nagyot nyújtózva, mosolyogva ébredt a mámorító éjszaka után. Felidézte a történteket. Az autóban az első csók, boroztak, beszélgettek, aztán… most is belepirult, forróság öntötte el, hajnalra járt az idő, amikor Zoltán elbúcsúzott. Boldog volt, kimondhatatlanul boldog. Ez a csodálatos férfi őt akarja, őt kívánja, őt szereti! Ahogy Zoltán megérintette, úgy még soha senki, eltűnt minden komplexusa, szépnek, magabiztosnak érezte magát. Tervezgetett, elképzelte mennyi öröm, boldogság, kaland vár rájuk együtt. Először biztosan nagynénjéhez Spanyolországba, Nerjába utaznak el, kézenfogva sétálnak a homokos tengerparton. Ma estére pedig egy könnyű, finom vacsorát készít, de bemutatja Zitának Zoltánt. Mennyire fog csodálkozni, irigykedni a húga!
Önbizalommal, szerelemmel telt szívvel mérte magát végig a tükörben, munkába indulás előtt. Alig várta már, hogy újra lássa Zoltánt!
Késő délután szomorúan, értetlenül ült irodájában Dorottya. Az értekezlet alatt hiába kereste Zoltán tekintetét, a férfi rá sem nézett. Bűvölve nézte telefonját, hogy végre hívja, ahányszor nyílott az ajtó, azt remélte, hogy ő áll ott. De a telefon néma maradt, az ajtó nem nyílt ki. Dorottya egyre türelmetlenebb lett…legalább egy mosoly, egy biztató pillantás lett volna!
Hazafelé indulva teljesen váratlanul belebotlott szerelmébe az irodaház kijáratánál, magától érthető természetességgel, örömmel ölelte át Zoltánt, ő azonban zavartan elhúzódott.
– Dorottya, ezt nem szabad! A főnököd vagyok és… nős! – ezzel faképnél hagyta a megdöbbent lányt.
Nem emlékezett rá, hogy jött ki az épületből, hogy ért haza. Összetört, ezermillió darabra. Újra a zsírszagú, kissé dagi lány lett a kívánatos húga mellett, anyja tóparti kifőzdéjében.
