Szabó Amira: Léleklenyomat

0 (0)

Léleklenyomat

„A remény a reménytelenség első leszármazottja.”
Szabó Amira

I.

Apránként körvonalazódnak az előttem úszkáló, homályos foltok, ahogyan nyitogatni kezdem a jószerével összefagyott szemhéjam. A fenyvesre búskomor kalapként nehezedik a köd a horizont reszkető karjaiban. Mindenekelőtt a távol kékségében elvesző felhők, majd a fejem felett nyújtózó fák reszkető, kopasz ágai között kalandozik a tekintetem, mígnem a saját – novemberi jégcsapokra emlékeztető – ujjaim lidérces látványán akad meg.

A meztelen talpam alatt keservesen ropogó, havas avar hangjától összerezzennek a testemben – feszített húrként – húzódó idegszálak, amikor felegyenesedek a földről. Kétségbeesésem okán magam sem döbbenek rá a tényre, miszerint pillanatok kérdése csupán, és halálra fagyok.

Ösztönösen indulok el az erdei ösvényen, egyenesen az ismeretlen felé anélkül, hogy elmerengenék a legfontosabb kérdésen: hol vagyok? A csapás a didergő csipkebogyóbokrok között a legkevésbé sem ismerős, én mégis olyan határozott léptekkel követem az utat, mintha üldözőbe vettek volna.

Úgy hiszem, fellélegezhetnék, ha bármi sejtésem lenne arról, miként keveredtem az erdő kellős közepére, egy belső hang azonban kísértetiesen suttogja a fülembe – már-már gúnyolódva a nyomoromon –, hogy emlékezni bizony nem szabad, így hát egy szusszanásnyi időre sem állok meg, mi több, azon kapom magam, hogy egyre gyorsabban szedem a lábam, noha a környezet nem változik. Újra és újra elhaladok ugyanazok a fák mellet, mintha csak körbe-körbe támolyognék egy kitaposott nyomvonalon, sorban ismételgetve a következő kérdéseket: Hogyan kerültem ide? Miért nem emlékszem?

Az egyik percben azonban – amikor már olyannyira szúr a tüdőm, hogy sípolva kapkodok a levegő után – utolér az útját vesztett szerencse. Egy aprócska, ütött-kopott kunyhó ablakából félénken pislákoló mécsesek hada néz farkasszemet velem.

Kiéheztetett korcs mintájára iramodok a roskatag faépület irányába, elképzelve egy finom pokróc érzését a bőrömön, ami feltételezem, olyan szürkére színeződött már, hogy előbb hisznek valamiféle tűzrevaló szörnyetegnek, mintsem embernek.

Villanófényként bukkan elő a fejemben az első emlék, ahogyan megkopogtatom a rozoga ajtót. Sok-sok ijedt embert látok, akik úgy nyüzsögnek, akár kaptárban a méhek, ezzel együtt pedig egy nyugtalanító érzés is burjánzani kezd az éhségtől korgó gyomromban: kiszolgáltatottságból eredő félelem.

El kell futnod innen! – suttogja ismét a belső hang a fülem tövében. – Lehetséges, hogy SS őrök tanyáznak itt! Megölhetnek, vagy ami ennél is rosszabb, életben hagyhatnak!

Olyannyira megijeszt ez a gondolat, hogy egy másodpercre azt érzem, a földbe gyökeredzik a lábam, amikor pedig elég erőt gyűjtök, hogy elszaladjak, kiakad a kilincs nyelve, ezzel együtt pedig felcsendül a zsanérok csüggedt nyikorgása.

Ismerős mosoly bukkan elő a sötétből. Galambősz haj és a dohány füstjétől elsárgult, pöndörödő bajusz. Gondterhelt, de büszke ráncok között gubbasztó, könnyektől csillogó, rozsdavörös szempár.

Biztosan láttam ezt a tapétát korábban, a szőnyegbe száradt sárfoltok képe pedig mind a mai napig élénken él a fejemben. Ecetes, émelygős illat csapja meg az orrom, ami a második felvillanó emléket idézi elő. Egy szó, mint száz, addig meddig töprengek, mígnem az emlék utat tör magának a fejemben: ez bizony az otthonom.

– Uram Teremtőm, van igazság ezen a világon!

Érdes kacaj lengi át a verandát, miközben szorosan magához ölel. Csaknem összeroskadok a lábaim alatt a küszöbön, közben visszafojtott levegővel méregetve az egereket itató férfit.

– Nagyapa! – ringatom könnyes arcát a tenyerembe. – Nagyapa, itthon vagyok! – ismételgetem.

II.

        Citromos-fűszeres mentatea és az ázott falécek dohos illatkavalkádja szűrődik a szomszédos főzőfülkéből, csintalanul csiklandozva az orrom. Forró vízben áztatott rongyokkal a lábamon, pokrócba csavarva fekszek a pamlagon, akár egy bebábozódott hernyó, olyan áhítattal fürkészve az engem körül ölelő világot, mintha soha korábban nem láttam volna petróleumlámpát vagy cserépkandallót.

– Nagyon sietek! – kiáltja Nagyapa. – Biztosíthatlak arról, hogy ilyen finomat még soha nem ittál. Ennyi éhezés után egyetlen falat sem csúszik le az ember torkán, jól mondom?

– Olyan érzés kavarog a gyomromban, mintha lúgos szappannal suvickolták volna ki – helyeslem.

– De egy forró mentateára már biztosan hosszú ideje fáj a fogad, igaz-e? Nézzük csak azokat a sebeket – méregeti a csúfos foltokat a lábamon. – Kamillával és teafaolajjal áztatott borogatás kell ide! Meglátod, hamarosan már a helyüket sem látod ezeknek a rémes sérüléseknek – csóválja a fejét, arcán huncut mosollyal, miközben én nagyokat kortyolok a teából.

Bizsergetve szalad végig a felfrissült vér a testemen, ahogyan nyelem a kortyokat.

– Tífusz pusztított – jegyzem meg ijedten. – Nem szabadna ilyen közel jönnöd hozzám, elkaphatod!

– Ha tudnád, mennyi-mennyi olyan beteg került már a kezeim közé, akik mindenféle veszélyes kórsággal tébláboltak az élet és halál kapujának küszöbén és nocsak-nocsak, olyan kicsattanó formában vagyok, mint soha korábban – kacag ízesen. – Szembeszélnek köpnék, ha azt szeretném, hogy bátor ember váljék belőled, miközben én magam a legkevésbé viselkedem bátor emberként. Engedd, hogy a veled töltött idő lehessen az utolsó léleklenyomatom.

Legalább olyan mély ráncok rajzolódnak a szemöldökeim közé, mint amilyen mélyeket az idő varázsolt Nagyapa homlokára.

– Léleklenyomat? – kérdezem.

– Így hívom, amikor egy saját gondolattal vagy tulajdonsággal vértezel fel egy hozzád közelálló személyt. Egy falat önmagunkból, amelyet vírusként kezdünk terjeszteni. Mi értelme lenne az életemnek, ha csupán a halálom napjáig tudnék adni valamit az emberiség számára? Amikor a lelkem lenyomatot képez másokban, akik ezt az elültetett gondolatot szintén jóra használják és továbbadják, újabb és újabb lenyomatokat hagyva, az eszméim azután is életben maradnak, hogy a fizikai létezésem folyamata véget ér. Abban hiszek, hogy a halál pillanatában a lelkünk is eltávozik. Minél több lenyomatot képezünk belőle, annál több fog megmaradni önmagunkból másokban.

– Megijeszt, hogy úgy hiszed, a velem töltött idő lesz az utolsó léleklenyomatod – jegyzem meg gombóccal a torkomban. – Éppen csak véget ért a háború. Nem is tudom, hol kezdjem a felsorolást arról, mi mindent kell bepótolnunk.

– Ugyan kérlek – ül kedves mosoly az arcára. – Hiszen én már csak a lehetőségért is nagy hálával tartozom, hogy még egyszer, utoljára láthattalak és segíthettem neked. Nagy örömmel töltene el, ha a bátorságom képezne lenyomatot benned, hogy később legyen valaki, akinek ezt a bátorságot te is tovább tudod adni.

– Nem értem, hogy miről beszélsz – emelem fel zavarodottan a hangom, de Nagyapa továbbra is csak somolyog.

– Semmi gond nincsen azzal – bólint markánsan. – Érteni fogod, ha értened kell… – feleli, finoman cirógatva a vállam, miközben én egy lövés fülsértő morajára leszek figyelmes.

III.

        Úgy pattan ki a szemem, mintha egy dézsa jeges vízzel öntöttek volna nyakon, ahogyan az egyik rabtársam cibálni kezdi a vállam.

A testemet kíméletlenül mardosó, csípős fuvallat lengi át a barakk fájdalmakkal és félelmekkel átitatott, düledező tartógerendáit. Köhögnek, sírnak és imádkoznak, a második durranásra azonban minden fogoly elnémul. Füleinket élesen hegyezve fürkésszük, vajon mi következik ezután.

– Nem tudom, mit álmodhattál, de le sem lehetett volna vakarni a vigyort az arcodról – csóválja huncut mosollyal a fejét.

– Magam sem hiszem el, hogy sikerült elszenderegnem – jegyzem meg ásítozva. – Hetek óta nem fordult elő…

– Már ellenőriznek – sóhajtozik, közben a kezét nyújtva, hogy kisegítsen az engem ölelő holttestek közül.

– Akkor kezdd el masszírozni az arcod és az orrod, hogy legyen rajtad némi szín – felelem határozottan, közben félkörívben forgatva a fejem. – Olyan szürke vagy, mint a krematórium füstje.

– Lenne bármi értelme? – Közömbösen vonja meg a vállát. – Lőjenek csak agyon.

– Lehelj már életet magadba, te ostoba! – összeszorított fogakkal köpködöm elé a szavakat, egyenesen az éhségtől opálos szemeibe meredve.

– Már bánom, hogy az „életre ítéltek” táborába kerültem – fogalmazza meg rendkívül költőien. – Ebből a tragédiából pedig a halál az egyetlen kiút, így hát büszkén vállalom az ostobaságom. Inkább lőjenek agyon, vagy akasszanak fel, minthogy még egy napot ezeknek a patkányoknak dolgozzam.

– Tartozol magadnak annyival, hogy nem engeded el az élet utolsó indáját, ameddig az el nem szakad – ingatom hitetlenkedve a fejem.

– Nézd csak – mutat a barakk ajtajából a fellegekben úszó, fekete füstfelhőkre. – Minden, amiért értelme lett volna kapaszkodni a reménybe, most itt hömpölyög a halálszagú levegőben – szeretné ordítani, de a hang elakad valahol a torkában, így nem férkőzik ki több reszkető nyöszörgésnél a száján.

– Ha úgy is gondolod, hogy magadon már nem érdemes segíteni, legalább nekem tedd meg azt a szívességet, hogy emberalakot öltesz!

– Csak a Jóistenen áll, vagy bukik, hogy tífuszban vagy éhínségben halunk-e meg, de felesleges lenne bármibe is kapaszkodni, amikor jól tudjuk, hogy ugyanabban a hullaégető árokban fogjuk végezni, egymás meztelen nyakába hajítva – méreget hunyorogva, közben úgy a mellkasomra szegezve a mutatóujját, mintha csak egy fegyvert szorongatna a kezében. – Te tényleg azt hiszed, hogy ezen a ponton még el tudsz érni valamit a szónoklatoddal?

– Léleklenyomatot biztosan hagyok – felelem. – Ha már meghalok, akkor legalább tegyem mindezt úgy, hogy a lelkem egy falatját átadom valakinek. Ha éppen ez a valaki lesz az, aki nem engedi el idő előtt azt a bizonyos indát és túléli a poklot, már nem is haltam meg igazán.

– Ébredj fel végre – kacag keserűen. – Ez itt nem a fejedben élő fantáziavilág.

– Te pedig kezdd csak el masszírozni az orrod, hogy áramoljon bele egy kis vér. Egészségesnek kell kinézned, hogy munkát kapj, ne pedig golyót abba az üres fejedbe. Talán egy nap éppen te leszel az, aki kiszabadul innen és ekkor majd másnak kell átadnod az üzenetet, hogy kapaszkodjon abba az átkozott indába. Ha pillanatnyilag úgy érzed, a reménytelenségből nem következhet más, csak tragédia, legalább annyi célod legyen, hogy másokban léleklenyomatot hagysz. Ezáltal maradhatsz ember az embertelenségben és mondd, mi mást szeretnénk, ha nem azt, hogy bebizonyítsuk mindazoknak, akik szörnyetegnek hisznek, hogy mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk?

– Mégis ki hordta össze neked ezt a sok sületlenséget?

– Valaki, aki most szintén itt hömpölyög a halálszagú levegőben…