Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád? A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Semmi sem az, aminek látszik
Kiderült, hogy az egyetemen semmi sem az, aminek elsőre látszik. Kínzó precízen ügyeltek rá, hogy főként a szülők, és a külvilág, mindenben az elfogadó, elsősorban a hallgatóságot tökéletesen egyenrangú félként, és partnerként kezelő légkör valósulhasson meg. Ugyanakkor muszáj felhívni arra a figyelmet, hogy ez csupán a felszínen burjánzott, és terjedt jótékonyan, mint azok a gyomnövények, és kisebb-nagyobb dudvás tarackok, melyeket képtelenség egyszerű kapával, vagy ásóval kiirtani.
A hallgatóság tagjait egy-egy híres-neves, megbecsültség dicsfényében sütkérező egyetem csupán csak az állami finanszírozás, ha tetszik a szükséges és jótékony statisztika fenntarthatósága miatt igyekezett megnyerni magának, míg – adott esetben -, azok, akik sajnos csak önfinanszírozók, vagy más néven költségtérítéses képzésre jogosultak olyanná lettek, akár a hontalanok, vagy csupán csak a megtűrt idegenek ideig-óráig.
A tekintélyes professzorok, adjunktusok, docensek, vagy csupán az egyszerű tanársegédek voltak a társadalmi piramisrendszer hűséges tartópillérei, míg a hallgatóság általában minden esetben a szolgalelkű alattvaló, rabszolga, akiket kedvükre kizsigerelhettek, terrorizálhattak, és a hatékonyabb kreditpontszerzés és persze egyéb kiváltságokért szó szerint, akár még az öngyilkosságba is kergethettek a pedagógiai szakemberek.
Mint minden jobb, és patinásabb egyetemen, itt is megvoltak találhatóak széles választék gyanánt az olyan személyiségek, akik vagy megengedhették maguknak a szabad véleménynyilvánítás alapvető jogát, és vállalták azt, tudva, hogy a vizsgák, és szigorlati beszámolók alkalmával bizony-bizony soha ebben az életben nem mennek át, míg azok, akik türelmet erőltetve magukra fogcsikorgatón, meghunyászkodva, illedelmesen meghúzták magukat, és nem nyilvánítottak egyéni véleményt, néminemű szimpátia fejében számíthattak rá, hogy a vizsgákon nyert ügyük lehet, és átmehetnek.
Az egyetem berkein belül a tulajdonképpen vett, megszerzett elméleti-gyakorlati tudás nem sokat nyomott a latba. Még ha akadtak egyes fotografikus memóriával megáldott emberi agyasok, vagy komputer-agyúak, akik szó szerint képesek voltak pontról-pontra haladva elismételni egy-egy zsémbeskedő, házsártos docens, vagy professzor összes szavát, még akkor se biztos, hogy az illető pedagógus az egyetemes tudásra hivatkozva átengedi.
Több hallgató is jelezte azokat a sajátságos visszaéléseket, melyeket egy-egy barátságtalan, és szándékosan arrogáns docens irányukban elkövetett, s míg a diákönkormányzat tagjai egyszerűen lusta közönyösséggel széttárták, és jelképesen mosták pilátusi kezeiket, mindenre egyetlen mondatos válasz érkezett:
– Ki fogjuk vizsgálni az ügyet! – Persze aztán később sem történt az égadta világon semmi egy-egy megtörtént esettel kapcsolatosan.
Vegyünk egy húszas éveiben járó, valóságos bombázó, álomgyönyörű hölgyet, akinek mondjuk feltett szándéka, hogy nyelvtörténet szigorlaton elsőre, kapásból szeretne átmenni, tegyük fel hármas alával. Ugyanakkor adott, egy borzasztóan konok, makacs, pöffeszkedően egoista, nyálas meztelencsigaképű adjunktus, aki már jócskán beette magát a Nyelvtudományi Tanszék megbecsült emberkéi közé, akárcsak a termesz, vagy egy kisstílű svábbogár, és az illető hölgy bárhogyan is gürcöl, példálózik, vagy éppen harcol saját bebizonyítható igazságáért, az illető tanárnak sosincs mersze, sem akarata átengedni őt! Hogy nézne az ki?!
– Tanár Úr kérem! Bocsásson meg, de úgy érzem, hogy én mindenben megfeleltem az adott vizsga követelményeinek! A tanár úrnak egyszerűen nincs igaza! – talpraesett, határozott, kissé remegő lányhang kijelentés jön ki a csinos hölgy száján, és úgy tűnik máris megbánta rég, amit kimondott, mert a vele szembesülő adjunktus lárvaszerű, szemüveges arca gúnyos, torz grimaszba fordul át, amint felteszi az első-utolsó jegyet befolyásoló kérdését:
– Kedves Katalin! Biztos maga ebben?! Eléggé meggondolta a válaszát?
– Igen tanár úr! Tökéletesen biztos vagyok! – a hölgy is bekeményít rendesen, és léleklátó, kifejező smaragdzöld szeme, mely szinte mindig szexis és babonázó, ebben a jelentős percben valósággal ölni tudna.
– Hát akkor sajnálom, de ez nem lesz magának elegendő! – azzal már firkantja is alá a sötét, halálkönyvnek becézett leckekönyv hátsó rublikájába, hogy az adott nyelvtörténet szigorlaton elégtelent kapott, és a pótvizsgán kénytelen megjelenni! (Persze aztán már csupán legfeljebb gondolatban teszi hozzá, hogy nem is olyan biztos, hogy a pótvizsgán átmegy.)
– Bocsánat tanár úr… – Katalin talpraesett határozottsággal az ajtóból visszafordul, hiszen szíve mélyén érzi, hogy vele igazságtalanság történt, és nem volt fair az egész vizsga. Itt már más játékszabályok érvényesek.
Az adott docens úr kereklencsés szemüvegén át úgy néz rá, mint egy szánalmas, védtelen kis állatra, aki egyedül maradt a sűrű, sötét erdőben.
– Igen? Mit parancsol? – néz rá, mintha a kérdés már alapból sértő lenne.
– Én úgy érzem, hogy ez a vizsga nem volt igazságos… – kicsit félénkre, hebegősre sikeredett ez a mondat. Hová tűnhetett belőle a karakán vagányság és temperamentum?
A tanár még mindig szánalmasan néz rá, majd firkant valamit az egyik kikészített jegyzőkönyv apró, nyúlfarknyi négyzetébe. Leveszi szemüvegét, mely jól láthatóan jócskán megnyomta az orrnyerge körüli bőrfelületet.
– Ha gondolja a pótvizsgán majd örömmel látjuk! – veti oda könnyedén, hetykén, és az egyszerű hallgató is annyira érzi az egész helyzet groteszk, szemétkedő abszurditását, hogy egy egészséges optimistasággal megáldott embernek ez ellen igenis muszáj valamit tennie, és felemelni a szavát.
Katalin tehetetlen elkeseredettségében kicsit – érthető okokból – azonnal megfeledkezik magáról, és erősen toppant tűsarkú cipőjével, mely ez idáig engedelmesen kopogott a tanterem elhasznált, deszkás padlóján.
– Tanár úr! Bocsásson meg, de nincs igaza… – remegi, és most saját maga is érzi, hogy annyira kislányos, olyan kamaszosan mondja ki szavait, mint aki csupán csak véletlenül tévedt ennek a patinás egyetemnek a berkeibe.
– Hát nézze kedves Katalin! Erre van a pótvizsga! Ha képes bebizonyítani azt, hogy megtanulta rendesen az adott tételeket, akkor meggondolom, hogy átengedjem magát! – a docens szándékosan kompromitáltan használja a ,,magát” kifejezést mintegy jelezve, hogy ezzel is a totális provokáció, és telitalálatos sértés a célja.
Katalinnak váratlanul elerednek fájó, kétségbeesett könnyei, és újra azt kell, hogy érezze, hogy több mint bő két éves munkája veszett kárba, hiszen elégtelen lett a vizsgája, és ráadásul az adott pedagógus is inkább egy olyan irányvonalat képvisel, ahol a megszerzett tudás csupán csak igen kiváltságos esetekben mérvadó.
Hirtelen elszánt viharos dühkitöréssel feltépi maga előtt a szánalmas, ütött-kopott tantermi ajtót, majd recsegő-ropogó hanggal be is vágja maga mögött, amint sikertelen vizsgájáról távozik.
,,Az egész világ egy számító, alattomos pöcegödör!” – gondolja, és teljesen igaza is van.
– Na? Hogy ment drágám? – kérdezik egyre többen csoporttársai, és néhány vizsgázó szintén.
– Mit láttok az arcomon?! Szerintetek boldog és elégedett vagyok?! – ebben a pillanatban az egész világ, és benne az összes ember ellenségnek számít, akik egymást is eltiporják, ahelyett, hogy segítenék egymást.
– Szóval akkor mi se számítsunk méltányos bánásmódra! – jelenti ki szinte a kis egybegyűlt társaságnak a saját keserű következtetéseit egy hölgy, aki tűntetően kicsit megpróbálja formablúzát úgy összehúzni önmagán, hogy formás dekoltázsa ne mutasson sokkal többet annál, amennyi még megengedett.
– Kapják be a rohadékok! Itt már nem a tudás számít! – megkeseredett harag, indulat, és bosszúszomj lesz úrrá Katalinon, amit talán már nem is akar igazán kezelni, helyette inkább hagyja, hogy szabadon magával ragadja, bekebelezze sérülékeny lelkét.
– Figyelj csajszi! Tényleg őszintén sajnálom! – vigasztalják egyszerre többen is, hiszen látják, hogy máris sírva fakadt, tehát gyámolításra, vigasztalásra szorul.
– Ti is tudjátok, hogy az ember hiába tanulja, magolja be az egész kurva-idióta könyvet, ha a tanárnak nem szimpatikus egy fabatkát sem ér az egész! – törölgeti egzotikus arcáról nagy krokodilkönnyeit azzal a tiszta zsebkendővel, amit egy fiatalembertől kapott.
– Nem baj csajszi! Meglásd a pótvizsgán úgy átmész, mint a huzat, és ez a szánalmas, pitiáner kis geci meg főhet a saját lekvárjában! – mondta megint egy másik hölgyemény.
Katalin megszégyenülten kullogott el megtört csendben az épület folyosójáról, mint akit egyszerre aláztak meg, és forráztak le. Mintha mindenét elvették volna.
Aztán, ahogy lenni szokott hamar eljött a kíméletlen pótvizsgák ideje, amikor a hallgatóknak szinte megint csak vajmi kevés esélyük van arra, hogy átmehessenek az adott pedagógus szimpátiafüggvényétől függően.
Katalint – mint eddig vagy egy milliószor -, most is jóformán a teljes hétvégét éjjeleit-nappalait is átizzadja, átmagolja, csakhogy végre már átmehessenek ezen az átkozott, gyűlöletes vizsgán, próbakő megmérettetésen, amin jobb elsőre túl lenni.
Most is, mint mindig, megpróbálja előnyösen vegyíteni a trendi, stílusos eleganciát az alázatos visszafogottsággal, mert valahol úgy hallotta, ha a hallgató alázatot mutat, és fejét állandóan lehajtja, akkor ezt a legtöbb tanár a tartós, és egyértelmű behódolás jeleként értelmezi.
– Jó napot tanár úr! – nyit be újra egy tanterembe, és hasában megint feltámad a lappangó hányinger, és hascsikarásérzet.
– Üdvözlöm kedves Katalin! – válaszolja egykedvű kimértséggel a docens tanárember. – Húzzon egy tételt! Tizenöt perc áll rendelkezésére, majd jöhet a szóbeli beszámoló! – máris a hivatalos papírok között kutat, és azonnal elkéri a felelőtől az átkozott leckekönyvét.
Katalin tétován, de határozott lépésekkel igyekszik megközelíteni az asztalt, ahol egészen pontosan huszonnyolc, nyomtatott szöveggel ellátott szánalmas, aprócska fecni várakozik utolsó ítéletszerű sorsára. Nem akar elkapkodni semmit. Érzi saját felelősségét, hogy ezt a pót-lehetőséget már nem volna tanácsos elpuskáznia. Lehunyja szemét, és pár percig hallgatja zaklatott, kétségbeesett szívdobbanásait, melyeket már ütemességük okán egyre inkább a fülében is hall. Kinyújtja jobb kezét, jócskán beletúr a sorrendben álló, katonás cetlik kupacába és kihúz egyet:
– Hangzóváltozások az Ómagyar korban! – feleli, holott nem kérdezte senki, majd hátraarccal máris helyet foglal, hiszen tisztába van vele, hogy a tizenöt perc csupán egy halványka töredék a réteges időből, ami viszont folyamatosan telik.
Rohamos, villámsebeséggel körmölni kezd, és a végén táblázatszerűen összefirkálja az egész A/4-es hófehér papírlapot. Tudja, hogy van vesztenivalója, hiszen, ha ez a szarzsák újra megbuktatja, akkor további két és fél éven át kénytelen magával hurcolni az adott bukott tantárgyat, amíg a diplomaosztás előtt kénytelen nem lesz újabb minősítő vizsgát tenni. Azon viszont nagy valószínűséggel már egy bizottsági elnök is jelen lesz, tehát élesben fog történni az egész.
Hirtelen mogorván, dühösen, elszántan felnéz a docensre; egyetlen percig mindketten farkasszemet néznek. Már csak az a nagy kérdés, hogy ki a vadász és ki a vad ebben az elátkozott helyzetben? Végül Katalin a vizsgázó asztalhoz fárad; kihúzza maga előtt a széket, és rögtön leül, majd a tanár megkérdezése nélkül azonnal darálni kezdi a hosszú órák során szinte tökéletesen bemagolt, unalmas szöveget. Mintha egy memoritert, vagy éppen egy nem túl jelentős verset mondana el, mint iskolás korában.
A tanár eközben részletekig menően alaposan megnézi a macskakaparásszerű össze-vissza firkált lapját, és táblázatát. Időnként helyeslően bólogat, majd látszik, hogy vakarni kényszerül már kopaszodásnak indult göndör, világosbarna fürtjeit. Végül beír valamit az előtte nyitva álló jegyzőkönyvbe, és egy rutinellenőrző kérdéssel mégiscsak tesztelni kényszerül hallgatóját, hogy valóban érti-e azt, amint bemagolt.
– Hogyan jellemezné a mássalhangzók, magánhangzók viszonyát az Ómagyar korban?
Katalin súlyos sziszifuszi köveket érez mellkasán. Ezt a kérdést ki lehetett volna frappánsan kerülni, ha úgy mondta volna el a sablonszöveget, hogy ne versnek hangozzék, de kicsit értelme is legyen. Csak most ne veszítse el a fejét, csak most ne pánikoljon be totálisan, mert akkor vége lehet mindennek, amiért ezidáig megküzdött.
– Az Ómagyar Korban… – remeg a hangja, majd egy titkos suttogás a lelke mélyén folyamatosan bátorítja, ösztönzi, hogy folytassa csak nyugodtan tovább. Erre megpróbálja értelmesen, gondolkodva megfejteni a tulajdonképpeni kérdés nyitját, és mondd egy választ.
– Biztos benne?! – Jön a tanár a kérdéssel, mint újbóli szándékos elbizonytalanítás.
– Igen tanár úr! Egészen biztos vagyok! – válaszolja, és a félelem gombócaitól alig bír nyelni egy pillanatig.
– Akkor… rendben… – beír valamit a leckekönyvbe, majd átadja a megszeppent hallgatónak, akinek mázsás terhek szakadnak le lelkéről, mintha folyamatosan ez idáig gátolták volna.
– …És ha megkérhetem kedves Katalin! A jövőben szíveskedjék tartózkodni a szabad véleménynyilvánítás jogától! – már megint ez az önelégült, furcsa, különös, groteszk vigyor szája szegletében.
– Igen! Megértettem… – válaszolja, majd szedi táskáját és holmiját és amilyen gyorsan csak lehet távozik a teremből, ahol úgy érezte eddig, hogy fulladt, és haldoklott.
Odakint megint szabad levegőt szívhat, és maga elé köp, mintha valami undorító dolgot kellett volna megtennie.
