Rémek az éjszakában
Rémek az éjszakában
Rettenetesen félt, úgy érezte, van még valami itt vele a sötétségben. Valami várt rá, és most lassan közeledik felé abból a mélységes sötétségből, amit az erdőbe való belépéskor látott. A fejébe susognak, és jönnek érte. Besétált egy csapdába, olyan csapdába, amiről nem is tudott. Leült a földre, és remegett, de a remegést is abbahagyta nemsokára, mert most következett a dolog rosszabbik része. Messze, távol tőle, az erdő sötét mélyén zöldes fény villant, kísérteties, zöldes színű fény, a közepén fekete pacával. Az erdő mélyéről ezzel egyidőben különös kuncogás halk hangjait vitte felé a szél. Bármik is vannak az erdő mélyén, közelednek felé.
Azt nem tudta, hogy mik ezek, de azt érezte, hogy valami borzalmas dolog. A sötétség összezavarta az érzékszerveit, úgy érezte, mintha test nélkül lebegne a parttalan félelemben. Néhány órája még életvidáman sétált a napsütötte erdőben, és a jövőjét tervezgette. A faluszéli piacon még egy gyönyörű karláncot is vásárolt néhány garasért a kedvesének. Ben örömmel nézegette a láncon lógó medált, ami egy faragott tökfejet vett fénylő keretbe, most pedig már a legszörnyűbb rémekkel készül találkozóra. Talán démonok vagy ördögfattyak lehetnek, valami, ami az idők kezdete óta létezik, egészen más formában, mint az ember. Valami, amit akkor sem értenénk meg, ha elmondanák. A téboly kezdte átvenni a félelem helyét, olyan fajta, amit még sohasem érzett.
Hirtelen támadt ez a mérhetetlen sötétség az erdőben, teljesen átvéve a fény uralmát, és idáig, a téboly határáig vezette Bent. Ismét felvillant a zöldes fény. Egyértelműen közelebbről, de még így is nagyon messze, viszont a folt a közepén már kirajzolódott. Görnyedt, fekete, emberszerű alakok közeledtek felé az erdő mélyéből. Nagyon félt tőlük, és arra gondolt, a fénylő lyuk talán a pokolba vezet. A zöld fény felvillanását ismét nevetés kísérte, vad, embertelen vihogás, a legfélelmetesebb hang, amit valaha is hallott. Hallotta ütemtelen lépteiket, súrlódó hangokat, ahogy a fákat kerülgették, hogy húzták lábaikat az avarban, néha egy-egy fának ütközve.
Közeledtek felé. Még néhány fényfelvillanás, és közvetlen mellette fognak állni, meglátja ocsmány valójukat, sötét, éhes szemüket, hogy aztán a kínok kínjával haljon meg, húsával és lelkével csillapítva pokoli étvágyukat. A félelemtől már nem félt, azt túlságosan is jól ismerte már. A kárhozat ígéretétől viszont rettegett, és a fájdalomtól is, bár azt ismerte, de a különböző fokozatairól fogalma sem lehetett. A zöld fény ismét felvillant, és a pokoli, testetlen alakok már mellette álltak, és nyúlós, ám erős karjaikkal körbeölelték testét. A fájdalom felkúszott a gerincén az agyába és teljesen ellepte. A gondolat megszűnt létezni, csak a fájdalom élt, lüktetett. Visítását hörgés váltotta fel, majd csend lett, mélységes csend.
Ben némán, holtan feküdt az erdő gyepén, arcán mérhetetlen fájdalom és rettegés torzult grimasszá. Kezében egy karláncot szorongatott görcsösen, mintha a halálban is ragaszkodna hozzá. A medál közepén vigyorgó tökfej zöldes fénnyel lüktetett, és fekete füstbe burkolódzott.
Válaszok