Pofonok elől nincs menekvés

Pofonok elől nincs menekvés

Nem akarta a fogászati szűrővizsgálatot. Előbb csak émelygés, majd egyre inkább intenzív hascsikarásszerű fájdalom lett úrrá előbb a hasában, később egész lelkében. Akár a halálraítéltek a vágóhídon, amikor a guillotine lesújt…
Ki nem állhatta, ha kérkedő, és egoista apja szövegelni, és prédikálni kezdett a kemény, bátor férfiak kötelességeiről, és tökös viselkedésükről. Apja szerint egy férfinak sosem szabadna kimutatnia az érzéseit! De hát akkor a lányoknak meg miért szabad?! Ez sehogy se ment még később se a fejébe.
Minthogy azt sem tudta zaklatott gondolatai közt hova tenni, hogy őt miért kell napjában többször is nyilvánosan megszégyeníteni, és kiadósan elverni a bandavezér-fiúknak, akik elszedik rendszeresen a zsebpénzét és fölzabálják a szendvicseit, melyet anyukája gondoskodón tízóraira minden reggel rendesen bepakol.
Mióta csak megszületett, szinte mindig súlyproblémái voltak, melyet – akárhogy is küzdött ellene – sehogyan sem volt képes ledolgozni. Szüleinek azt mondták ismerőseik, és egy-két orvos, hogy ezt a gyerek majd kinövi, elvégre majd a kamaszkorban egy rakás fizikális és biológiai változáson megy keresztül, és akkor majd Milán is meg fogja tapasztalni, hogy egycsapásra meg fog nőni az önbizalma, és markánsabb, kifejezőbb lesz a testalkata.
,,Hiszi a piszi!” – gondolta magában.
A novemberi hideg szinte szikemetszőn élesen süvített pufók arcába, amint a Michelin gumiemberre hasonlító, leginkább szkafanderes, pufajkás, szürke télikabátjában átvágott a szinte még szendergő lakótelep kihalt részein. A csontvázkarú fák néma, vigyázó, és fenyegető börtönőrökre hasonlítottak, akik mintha minden mozdulatát vizslatnák, és fenyegetnék a komor reggelen.
Már megint sírni fog. Annyira bátor és erős szeretett volna lenni, mint a szuperhősfilmeken látott kedvencei, vagy az a sok képregény, amit még szinte pitiáner árakon vásárolt meg a kilencvenes évek hajnalán. Vajon Pókember, vagy Batman is fél a fogorvostól? Micsoda egy szánalmas, vagy idióta kérdés! Egy igazi hős nem fél semmitől! Sőt! Valósággal, ha az kell hozzá, egyenesen dacol a veszéllyel.
Mintha hátrafele menne. Kövérkés lábai egyszerűen valósággal lehúzták őt az aszfaltra. Sokszor a háta mögé nézett, hiszen minden esetben inkább a lakatlan, elhagyott kerülőútvonalakat választotta, mert tudhatta, hogy arrafelé vélhetőleg egyetlen szemétkedő bandatag sem fogja piszkálni, és szívatni.
Fel-felnézett a télies, szürkés, barátságtalan égre. Mintha a természet is bánatos, mélabús lett volna. Nyomott, apokaliptikus volt a hangulat.
Ahogy egyre kietlenebb helyeken fordult meg, mintha valósággal beszippantotta volna a ragadós, ragasztószerű magány. A ,,csak magadra számíthatsz” totális érzése. Már régen tudta, hogy nagyon sok mindennel egyes egyedül kellene megbirkóznia, csupán csak azt nem tudta még, hogy miként?
Közeledett egyik kedvenc vegyesboltja felé, ahol a tulajdonos mindig megengedte, hogy pár szemet vegyen a csokiparányból, és a gumicukrokból is. Most azonban vasráccsal elreteszelt, vaksötét, komor ablak bámult vissza rá. Sehol egy árva kis szösszenet biztatás, vagy remény, amitől megjönne az önbizalma, vagy a bátorsága. Ha magányos volt, gyakran gondolt arra, hogy mennyivel jobb lenne kisstílű, kis élete, ha lenne egy idősebb testvére aki megvédi minden bajtól. Aki, ha megtudja, hogy naponta milyen pokoli tortúrákat kénytelen elszenvedni egész biztosan kiadósan móresre tanította volna azokat a gennyfrátereket. S aki az évek múlásával pótszülőként segített volna lánybarátnőket találni, akik nem gonosz boszorkák, sokkal inkább kedvesek, és barátságosak.
Vastag sálját annyira nyakára kötötte, mintha szándékosan meg akarná fojtani magát, míg kötött, meleg sapkáját jócskán a szemébe húzta, mert időközben megint átsüvített a házak között az átkozott, kíméletlen novemberi metsző szél, ami rendszerint a legtöbb megfázást okozta.
Az iskolához az ember mindig hamarabb odaért, hiszen mélyen bújt meg a lakótelepi övezet között. Most is inkább jobb lett volna, ha egyből a fogorvosi rendelőhöz megy, ami szintén a telepen volt. ,,Mi a fenének kell az egész átkozott osztálynak egyszerre odamenni?” – s míg ezen gondolkodott máris feltűntek legjobb barátai: Dömper Gyuri és Fűrész Laci.
– Na, szevasztok gyerekek! Mi a pálya? – kezeltek le egymás között. – Nektek van lyukas fogatok? – kérdezte Fűrész, akinek már be kellett egyszer tömni egy tejfogat, ami nem sokkal később szerencsésen kihullott, de ki nem állhatta a fúró vinnyogó hangját.
– Én biztos, hogy nem úszom meg! – felelte őszintén, kihúzva magát Dömper Gyuri, aki alacsony növését mindig megpróbálta kihúzott tartással ellensúlyozni, hogy magasabbnak tűnjön.
A bandavezérekre sem kellett sokáig várakozni. Hirtelen lepték meg őket, akár a pusztító ragályos betegség, vagy a pestis.
– Nézzétek csak fiúk! A három idióta hülyegyerek! Ezt a mázlit! – a nagyobbik langaléta suhanc volt az, aki beillett verőlegénynek is. Háromszor bukott meg főként rossz magaviselet, és egyéb balhék miatt.
– Fogadni mernék, hogy ezek a kis pisis hülyék máris beszartak a fogorvostól! Igaz te kis buzi?! – A fiatalabbik Torló fivérrel nem volt tanácsos kekeckedni, mert pszichopata hajlamai voltak, és beszámíthatatlanul viselkedett.
– Én nem félek! – jegyezte meg mélyen sáljába burkolódzva.
– Én meg azt mondom erre, hogy kurvára hazudsz te kis geci! – Az idősebbik Torló fivér csak fenyegetni szokott, ritkán használta az ökleit. De még így is veszélyes ellenfél tudott lenni, ha akart.
– Most akkor lesz egy kis bunyó ti punnyadt pöcsök, vagy mi van?! – Dömper kicsi volt, de most valósággal olyan mérgesen nézett akár egy dühöngő bika.
– Nézzétek a kis zsebpiszkot! Hány kiló vagy? Úgy öt? – kezdtek röhögni torkuk szakadtából. – Ez a kis dugó fog minket kicsinálni! Na arra befizetek!
Több se kellett a kisnövésű Dömpernek máris meglendítette egyik lábát és úgy mogyorón rúgta az egyik bandatagot, hogy az valósággal csillagokat látott maga körül, és egyből leolvadt arcáról a mosoly.
– Tökön rúgtál te kis féreg? – kérdezte pokoli fájdalmak között a nagy langaléta suhanc. – Most kurvára agyonütlek! – már éppen készült kiadósan megagyalni a kisnövésű fiút, amikor megérkezett az osztályfőnök úr, aki nem tűrt semmi rendbontást.
– Jó reggelt gyerekek! – köszöntötte az egybegyűlt társaságot. – Ma fogorvosi vizsgálatra viszem az osztályt, és aki végzett az máris mehet egyenesen haza! Most pedig oszlopba fejlődj és induljunk el! – adta ki a feladatot, ahogy szokta, majd megindult. Kicsit furcsának tűnt fekete francia-stílusú sapkájában, de a legtöbb diák nagyon becsülte és tisztelte az öreget, mert megkövetelte a fegyelmet!
A bandatagok azonnal kipécézték maguknak a sor végén kullogó jóbarátokat; különösen Milánt.
– Nézzétek csak fiúk! Milánnak inába szállt a bátorsága! Mindjárt elbőgi magát az isten barma! – kezdték ugratni, és minél inkább közeledtek az iskolától legfeljebb három utcányira lévő orvosi rendelőhöz, annál gyilkosabb tréfákat és ugratásokat eszeltek ki, hogy Milánnak nagyon rossz hangulata kerekedjék.
Addig-addig adogatták egymásnak a gyilkos vicceket, és a fenyegetéseket, miszerint már egyetlen érzéstelenítő injekciótól is az ember bármikor feldobhatja a talpát, hogy Milánnak – bár férfiasan igyekezett tűrni a szemétkedések, ócsárlások, és kisebb pofok ütlegeit -, totálisan betelt a pohár és sírva fakadt. S jóbarátai bárhogy is próbálták megvigasztalni, bárhogy is igyekeztek elhitetni vele, hogy nem lesz semmi baj Milán annyira kivetkőzött magából, mint azok az ártatlan halálra ítéltek, akiket a vesztőhelyre kísérnek.
Alig tizenöt perc alatt komótosan ott voltak a rendelőnél, mely észrevétlen bújt meg egy lakótelepi társasház legalsó helyiségében, és ahonnét barátságtalan fertőtlenítő, és ammóniaszag áramlott.
– Gyerekek! Figyelmet kérek! A kedves doktornénik mindenkit egyenként fognak szólítani, és aki készen van az már mehet is a dolgára! Minden világos?! – kérdezett vissza a mindig pedáns, fegyelmezett osztályfőnök, peckesen hátracsapva francia-stílusú sapkáját.
Néma egyetértés volt a válasz. Milán megpróbált bátran viselkedni, ám ha valakit napjában a kelleténél több lelki bántás, és inzultus ér, mely egyszerre több lelkisebet és sérelmet is felszakít, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy mire a rendelőben mindenki felakasztotta a kabátját a fogasokra és helyet foglalt míg nem szólítják Milán jóformán a poklok poklát állta ki, és annyira tönkrementek gyermek-idegei, mintha elszakították volna kapcsolattartási lehetőségét a valósággal.
– Akkor szurit fogsz kapni te kis genyó, mint a ház, és meg is döglesz! – vetette oda az egyik bandatag, akinek kapafoga volt, és kék halszeme, amivel valósággal manipulatív módon a másik veséjébe látott azonnal.
Milánnál előbb csak szelíden, alázattal, majd amikor végképp nem bírta már teljes erejéből előtört a síró, jajveszékelő bömbölés, de úgy hogy az osztályfőnök sem tudta igazán mire vélni hirtelen gyökeresen megváltozott viselkedését, és azonnal a segítségére sietett.
– Milán! Semmi baj sincsen! Nyugodj meg! A doktornénik csak megnézik a fogaidat és utána már mehetsz is haza! Katonadolog! – nyomott kedvesen barackot a fejére, ám Milán csak nem hagyta abba, mire a legtöbb gonoszkodó, és kegyetlen bandatag és néhány osztálytársa is nevetni, halkan röhögni kezdett, hogy egy kamaszodó fiú hogy lehet ennyire tutyimutyi gyáva?
Az osztályfőnök persze nagyon is tudta, hogy azok a bizonyos bandatagok voltak már megint, akik teljes lelki traumák közé kergették a szegény fiút. Ezért egyelőre kiküldte őket levegőzni a rendelő előtti kis utcára, hogy ne zavarják a benti társaikat.
Néhány rendesebb kislány óvatosan megsimogatta Milán izzadós, zihált hátát, és mondott néhány kedves szót, ám szinte érezhető volt annak a lelki traumának a súlya, melyet naponta Milán cipelni, és tűrni volt kénytelen.
Aztán egyszer csak egy női kísérteties hang szólt ki az ajtón és hangosan kimondta a nevét. Ott helyben földbegyökerezett mindkét lába. Úgy érezte mozdulni sem bír a tartós, letaglózó rettegéstől.
Az osztályfőnök megértőn kézen fogta és bevezette a hüppögő, látszólag halálra rémült fiút a rendelőbe, ahol két doktornő döbbent, kíváncsisággal azon töprengett, hogy vajon mi történhetett ezzel a kisfiúval?