Péter szomorú sorsa
Péter szomorú sorsa
Péter tíz éve ugyanabban a pozícióban dolgozik a budapesti aluljárókban. Karbantartja és takarítja a metróalagutat. Szar meló, de neki megfelel. Albérletet nem kell fizetnie. Egy harminc négyzetméteres lyukban él, amit a nagymamájától örökölt. Lakásnak nevezi.Nem egy igényes fickó. Nem panaszkodik sem a pénzére, sem a körülményeire.
Ez az este is átlagosnak indult. A padlón elhullott patkányok hevernek. Megperzselődött szőrük alatt felhasadt a hús. Kiroppant vezetéket rágtak szét. Cserélni kell.
A levegő dohos, poshadt. A perzselt hús szaga ott lóg a csövek között.
Pétert nem zavarja.De most valami más is van itt.
A nyirkos falak között ott lapul valami. Egy pillanatra mintha mozdult volna az árnyék. Egy apró zaj. Egy remegés a föld alatt.Valami figyeli.
Péter mozdulatlanná merevedik. A szerszámokat szorosan markolja, mintha bármelyik pillanatban védekeznie kellene. A sötétség szinte rátapad a bőrére. Valami mozog odalent.
Először csak a perifériáján érzékeli – egy fekete folt az alagút szélében, mintha a sötétség egy darabja életre kelt volna. A metró fémes kattogása visszhangzik a távolban, de azon túl csend van. Gyanús, vészjósló csend.
Péter megnyalja a szája szélét. Száraz. A zseblámpa halvány fénye remegve pásztázza a falakat, a földet, a síneket… semmi. Aztán egy halk kaparászás.
Hirtelen, mintha odébb siklana az árnyék. Egy kontúr, egy alak, de túl furcsa ahhoz, hogy ember legyen. A lámpa fénye rávetül – de mintha nem verődne vissza róla. Mintha a fény elnyelődne benne.
Péter szíve egy ütemet kihagy. A dolog ott van. És figyeli. Nem mozdul, de valahogy mégis közelebb van, mint az előbb. Péter torka összeszorul. Nem tudja, miért, de biztos benne: ha az a valami eléri, többé nem látja meg a napfényt.
Valami vészjósló, ősi borzalom árad belőle. Nem emberi.
Péter hátrál egy lépést. A bakancsa alatt megreccsen egy patkánycsont. Az apró zaj mintha megtörné a csendet. Az árnyék megmozdul.
Péter hátrál, de a lábai ólomsúlyúak. A fénycsóva remeg a kezében, ahogy az árnyék egyre közelebb lopakodik. Már látja a körvonalait – valami sovány, torz testet, csontokra feszülő bőrt. A karjai túl hosszúak, a mozgása természetellenes. Aztán a lény előugrik.
Péter hátrazuhan, a zseblámpa kiesik a kezéből, a fény vadul pörög a falakon. Egy pillanatra teljes pompájában látja a teremtményt. Egy ember… vagy valaha az volt.
Bőre szürke, mocskos, mintha valami fekete mocsok vonta volna be. Arca beesett, szája torz vigyorra húzódik. Szemei vérben úsznak, pupillái tágra nyíltak, akár egy ragadozóé.
Herbál. Egy kibaszott belőtt csöves.
De ez most nem számít. A lény ráveti magát.
Péter alig tudja felemelni a karját, máris éles körmök mélyednek az alkarjába. A fájdalom forró lökésként csap végig rajta. A hajléktalan bűzlik – a rothadó hús, a mocsok, az emberi ürülék szaga összekeveredik a metró alagút dohos levegőjével.
Péter üvölt, de a sikoly elnyelődik a föld alatt. A férfi odakap a torka felé, sárgás fogai megvillannak.
Péter ököllel vág az arcába. Hallja a csont reccsenését, de a drogtól feltüzelt őrült nem érzi a fájdalmat. Újra támad. Körmei végigszántják Péter arcát – a bőr felreped, vér csordogál a szemébe. A túlélési ösztön bekapcsol.
Péter kinyúl a földre esett szerszámért. Egy csavarkulcsot markol meg, hideg fém, súlyos és biztos.
A következő pillanatban teljes erőből lesújt.
A férfi feje hátrabicsaklik. Egy pillanatra megtorpan, kábán pislog, mintha az agya épp most próbálná felfogni, mi történt. Péter nem vár. Ismét lesújt. A koponya csattan, a bőr felreped. A férfi térdre rogy, de még mindig mozog, még mindig él.
Péter zihálva felemelkedik, megveti a lábát. Az utolsó csapás ereje teljes testéből fakad.
A csavarkulcs mélyen az őrült koponyájába fúródik. Egy halk, nedves reccsenés.
A férfi ráng egyet, aztán elernyed.
Csend. Péter percekig csak áll.
Véresen, sebekkel, zihálva. Aztán lassan felemeli a fejét. A metró csendesen dübörög valahol távol, mintha mi sem történt volna. De Péter tudja, hogy ezen az éjszakán valami megváltozott.
Lehunyja a szemét. Majd meg kell magyaráznia ezt az egészet. Talán a főnökének, talán a rendőrségnek.
De most…
Most csak le kell lépnie innen.
Péter lihegve áll a mozdulatlan test felett. A csavarkulcs még mindig a férfi koponyájába fúródva áll. A föld alatti csend most más. Sűrűbb. Nyomasztóbb.
El kell tűnnie innen. Lép egyet hátra, de a bakancsa valami puhára lép.
Megtorpan. Lenéz. Egy másik test. Nem mozdul. A bőre sápadt. És ismerős. Péter szíve a torkába ugrik. Egy másik hajléktalan? Egy áldozat?
De aztán meglátja az arcát. És eláll a lélegzete.
Saját maga néz vissza rá. Ugyanaz a munkaruhás test, ugyanaz a véráztatta arc. Egy tökéletes másolat. Péter hátralép, a feje lüktetni kezd. Nem… nem lehet!
Vadul körülnéz az alagútban. A halott férfi, akivel harcolt, ott fekszik előtte, de már nem tűnik olyan torznak. Már nem tűnik hajléktalannak. Sőt, egyre inkább… egyre inkább úgy néz ki, mint egy átlagos karbantartó.
Mint Péter. A gyomra felfordul. A levegő sűrűsödni látszik, a falak mintha közelebb húzódnának.
Egyszerre sok gondolat zakatol a fejében:
Ha én itt vagyok… akkor ki az, aki a földön fekszik? Élek vagy meghaltam? Mi történik itt?
Péter egy és ugyan azon személyek voltak. Egy drogos igénytelen „csöves” akinek ha nem lett volna az örökölt lakása akkor semmi vagyona nem lenne, egy munkás aki nem tud és nem is akar kitörni ebből az élethelyzetből. A két személyisége különbözött egymástól, de mégsem annyira mint hinné bárki.
Egyik személyisége sem tudott élni a másikkal, de a másik nélkül sem.
Péter a történet elején már meghalt. Egy vezeték amiben magasfeszültség volt az ölte meg, de mielőtt az elméje végleg kialudt volna még megtréfálta egyszer.
