Egy fiatal lány, alig lehet több tizenhét évesnél, és gyönyörű. Vajon mit keres ilyenkor a temetőben, ilyen lenge öltözékben? Már csak néhány lépés választ el tőle, amikor felém fordul. Megigéz a szépsége, szinte a földbe gyökerezik a lábam, és csak bámulom őt. Ekkor lecsusszan a kőről, és felém fordul.
Hatalmasat sóhajtok. Az angyalszárnyak. Idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, folyamatos vesszőfutás az idővel, és a teendőkkel. Elfelejtettem, de semmi vész, leakasztom a sajátomat, amit benn tartok a szekrényben, megfelelő alkalmakra tartogatva. A glóriát pedig levesszük anyuka fejéről.
Na jó, most már elég! Végére járok ennek a dolognak. Épp be akartam csapni a kocsi ajtaját, ahonnan mégsem vettem ki a fegyvert, mikor meghallottam, hogy az emeleti ablakból beszédfoszlányok szűrődnek ki. A kocsiajtó csapódását a lábfejem akadályozta meg, ami immár másodjára kap fájdalmas ütést. De legalább a reflexeim rendben vannak! Hallgatózni kezdtem!
Végre ott vagyok. Felnézek az égre, és amit látok, attól lemerevedek, néhány percig csak állok ott, miközben a döbbenet lebénít. Az égen, egy hatalmas űrhajót látok, ami látszólag mozdulatlanul lebeg a város fölött, és aminek a méretei minden képzeletet felülmúlnak. A nagy objektum körül még több, kisebb űrhajó van, amik statikusan a nagyhoz igazodnak, mintha azt védenék. Ezen kívül a formáció körül több tucatnyi kicsi égi jármű szeli keresztül-kasul a teret, és az eget.
Volt egyszer egy kislány… egy naiv, egy makulátlan… egy tiszta szívű… egy ártatlan, jóhiszemű… …volt egyszer valaki, aki elhitette vele, hogy szereti… hogy komolyan, de valóban… hogy örökké tart… …volt egy szerelem, egy bizalom…
Ó, Cloudiusz miért hagytad el e házat? Tán nem voltam jó anya? Én ostoba bolond. Azt hittem áldás voltál, angyali. Kit a küszöbön hagytak árván, mosolyogtam báván, míg a sors száját tátván, fintorgott.
Az orvosok nem sok jóval biztatták a lányt. Hetek teltek el, semmi javulás nem mutatkozott. Emily munkahelyén egyszer csak megjelent egy gyönyörű fehér nyuszi. Fogalma sem volt, hogy került az épületbe, de megnyugtatta a lányt. Másnap újból megjelent hívatlan vendége, de most az ölébe helyezkedett.
– Tudod, Horatius, hogy minek van még hasonlatos színe az égaljához? Ennek a vörösbornak, amit kifejezetten a tiszteletedre hozattam elő pincémből! Kiváló évjárat, az itáliai szőlő legjavából. Igyunk egy kupával!
Huba szeme előtt megjelent a padlásuk képe. Hirtelen megértette gyermekkora legfájóbb tilalmát. A sonka a pénzkeresőé. Hiába volt apja a leghitványabb ember a családban, valamije volt, ami a többieknek nem. És ez a valami most az övé. A sztrájkjog. Igen, ő sztrájkolhat, de az asszonyok mire mennének vele? Nem sütnék meg a saját kenyerüket? Nem takarítanák be a télire való burgonyát?
Sosem gondolta volna, hogy ennyire fogja élvezni a küzdelmet egy másik közelharcossal, egy csapatként. Sőt… Egyáltalán nem számított arra sem, hogy a harc valaha bármilyen jó érzéssel fogja őt eltölteni. Csak egy szükséges dolognak érezte ahhoz, hogy megszerezzék a vacsorájukat, vagy megvédjék magukat.
