Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Ne bolygasd a múltat!
A hozzám hasonló, halloweeni lázban égő embereket leginkább egy vicsorgó, veszett kutyával incselkedő serdülőhöz lehetne hasonlítani. Ott ékeskedik a jókora kerítés, de valahogyan mégiscsak a veszély farkát rángatja a csibész kisgyerek, tudja, hogy még melyik az a távolság, ahonnan még időben vissza tudja rántani a karját. Ismeri a határt, de valahogyan mégis szereti egyre kintebb, s kintebb tolni azt, mígnem egyszer olyannyira közel merészkedik, hogy elég egy minden energiával felvértezett harapás a gondterhelt kutya részéről, s a veszéllyel való cicázásban ezúttal ő maga lesz az egér. Talán ilyenek vagyunk mi is, Halloween-fanatikusok. Ne értsetek félre, egyszerűen megveszek a legendákért, a rémisztő szóbeszédekért, viszont vannak dolgok, melyeket nem éri meg bolygatni, mert esetleg valami olyan kerül a felszínre, ami a kellemes halloweeni borzongást vérfürdőbe fordítja. A mostani történetben Robert megtanulja, hogy a múltban vájkálásnak olykor-olykor bizony komoly ára van.
Harmincadikára virradt a nap, lila harántcsíkokat festve az égre, Robert pedig ekkor érkezett haza szülei házába. Az első perctől kezdve kényelmetlenül érezte magát a lélekszám tekintetében félezret is csak alulról súroló községben, de végülis ezt a feszültséget betudta annak, hogy a nagyvárosi élet következtében egyszerűen csak elszokott ettől az életstílustól. Különben nagyon szerette az édesapját és az édesanyját, ezért is határozott úgy, hogy náluk tölti el Halloween ünnepét, amelyet minden évben egymás köreiben élvezhettek. A régi szép idők, mikor Robert utcabéli cimboráival rótta az utcákat cukorért. Vagyis hát, a múlt azon foszlányai, amelyekre jó visszaemlékezni, de voltak bizony sötét fejezetek is a kicsiny falu látszólag makulátlan történetében.
A Karvalyember folklórja nem is lehetett volna horrorisztikusabb, Robert a mai napig tűpontosan emlékszik a legenda részleteire; a Karvalyember a halloweeni rettegés által öltött testet, hiszen csak nem gondolhatja a sok naiv Halloween-rajongó, hogy az a temérdek borzongás, s rémület elvész. A talán még a legkaszabolósabb, trancsírozósabb filmeknél is ijesztőbb fizika órán már a legkisebb gyermek is jól megtanulhatta a szabályt, miszerint az anyag nem vész el, csupán átalakul. Ebben az esetben is valami ilyesmi történt. Testet öltött, Halloween éjszakáján pedig eljön, s kegyetlenül végez egy, vagy több falubeli gyermekkel, de hogy ezt milyen időközönként teszi, az erősen megkérdőjelezhető, eddig még nem tisztázott. Eddig talán semmi szokatlan nem lelhető fel a legendában, ám jöjjön valami olyasmi, ami már annál inkább aggasztó. Az előbb említett „eljön” szó ugyanis nem igaz, legalábbis nem teljesen. A falu sokat megélt öregei úgy tartják, hogy a Karvalyember a településen él, csupán a szürke hétköznapok folyamában nem fedi fel igazi valóját. Úgy néz ki, mint bárki más, ugyanabba a kisboltba jár, ugyanazokat az utakat járja, és ugyanazokat az embereket ismeri. Egyszóval, egy, a falubeliek közül. Halloween napján pedig, talán kedélyének, s hangulatának függvényében, leveti álarcát, hogy aztán kegyetlen csapást mérjen egy ártatlan gyermekre. Van, hogy évtizedekig nem mutatkozik, de megesik az is, hogy egymás utáni években is lecsap. Nem tisztázott az sem, hogy mi alapján választja meg áldozatait, az is megeshet, hogy csak véletlenszerűen, de könnyen lehet, hogy okkal esik a választása arra, akire.
Ez a városi horrormesének a mese része, azonban most vessük össze a tényekkel, mert bár az igaz, hogy senki sem látta a saját szemével az állítólag 3 méterre megnyúlt Karvalyembert a lakosok közül, akadnak azért bőven furcsa, s egyenesen hátborzongató véletlenek, melyeket nem tudom, hogy egyáltalán nevezhetünk-e azoknak. 1991-ben az alig nyolcéves Daisy-t a főút melletti árokban találták meg a helyi járőrök, a szegény kis lélek a hivatalos jelentések szerint gázolás áldozata lett. A tettest sosem kapták el, ez persze nem lenne ok arra, hogy valami természetfelettire, vagy rendkívülire gyanakodjon bárki is, az viszont már annál inkább hátszelet adott a szárnyra kapott pletykáknak, hogy hiányzott a kislány szíve. Ha valóban gázolás történt, akkor ez hogyan lehetséges? 1998, 2002, 2003, és 2005. Ezen négy évben négy, egymáshoz látszólag nem kapcsolható, szörnyű baleset történt. Négy gyermek vesztette életét, mindannyian Halloween estéjén. Holttestükre szétmarcangolva, fénytől mentes mellékutcákban bukkantak rá, ugyanazok a karmolások, egyes, mára már rejtélyes módon nem fellelhető források szerint karvalytollak voltak mind a négy élettelen gyermeken. De mégsem kapcsolták össze az eseteket, hiszen az egyik Tokióban, a másik Magyarországon, a maradék kettő pedig az Egyesült Államokban történt, ráadásul az évszámok sem egyeztek. Miért ne marcangolhatna szét egy-egy nagyobb testű tollas állat négy gyermeket ennyi év alatt egymástól független helyszíneken? Igen ám, csakhogy ahogyan egyre mélyebbre ástak a nyomozók, fény derült egy rettentő tényre; mind a négy áldozat valahogyan köthető volt a piciny falucskához, mindannyiuknak volt legalább egy, távolabbi vagy közelebbi rokona, aki tősgyökeres településbeli volt. A hatóságok persze betudták egy véletlen egybeesésnek, s konkrétan ez sem bizonyíték a legenda valid mivoltára, az bizony tény, hogy ez a négy eset bizony megtörtént, és végzetüket valóban összekötötték az apró község gyökerei.
Robert fején átfutott az egész folklór, s vacsora közben megpróbálta felhozni azt a szüleinek.
– Rémlik nektek valami a Karvalyemberről? Tudjátok, az az eszeveszett legenda, amiről kiskoromban oly sokat hallottam, és kb. minden pletykaszomjas öregasszony ezt szajkózta.
A szülei igenlő válasszal fordultak felé, s minthogy a helyeslésnél többet érdemben nem tudtak hozzátenni a diskurzushoz kellő információ hiányában, azt tanácsolták Robertnek, hogy a nyolcvanegy éves Eliza nénit keresse meg ezügyben, ő volt az ugyanis, akinek a legtöbb tudás volt a birtokában erről a hiedelemről. Sőt, nem kevés falusi úgy vélte, hogy az egész legendát ő maga találta ki, így megfelelőbb emberhez Robert nem is fordulhatott volna.
Az asszony felismerte Robertet, sokszor adódott úgy, hogy a jólelkű, játékos kedvű ifjú betért hozzá egy süteményre az átfocizott nap után.
– Édes Robertem, miben tudok segíteni neked?
Kérdezte az asszony, Robert pedig egyből válaszolt.
– Meséljen nekem a Karvalyemberről, Eliza néni.
Erre az asszony hirtelen lefehéredett, kezei reszketni kezdtek, az emelkedő vérnyomástól pedig majdnem padlót fogott.
– Fiam, vannak bizonyosodott dolgok, melyeket nem szabad bolygatni, kérlek, te se tedd ezt.
Robert nem tágított, s nem értette, hogy az asszony miért kezdett hezitálni oly hirtelen, mikor attól csak a saját maga által terjesztett legendát szerette volna tüzetesebben megismerni. Feldúltan otthagyta az agg asszonyt.
Másnap reggel Robert a szüleit kereste ébredés után, ám azok nem voltak a házban. Már azon volt, hogy rájuk csörög, azonban kisvártatva beléptek a kapun, sokkos állapotban.
– Mi történt, apa? Anya miért sír?
– Fiam, már megint. Tegnap éjjel meggyilkolták Thomas bácsi unokáját.
– De.. Hát, mi történt?
Kérdezte a meglepettségtől sújtott Robert.
– Leszúrták valami éles tárggyal, de a rendőrök több részletbe nem avatták be a lakókat.
Robert ezt meghallva rakétaként indult meg Elizához, hiszen tudta, hogy ez már nem véletlen, s a legenda, ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan az elterjedt, de igaz.
– Folytatódik, meghalt egy gyermek ma is.
– És meg fog még egy, vagy akár több is, ha tovább bolygatod ezt az egészet, Robert.
Robert ezúttal penetráns oldalát vette elő, s ráripakodott az asszonyra.
– Ön az egyedüli, aki segíteni tudna, és mégsem teszi. Végignézi azt, ahogyan gyermekek hadai esnek áldozatául az ön által Karvalyembernek aposztrofált ragadozónak.
– Hidd el, nem jó felkavarni az állóvizet. A valóság sokkal horrorisztikusabb és brutálisabb, mint azt a legdurvább álmaidban képzelni mernéd. Menj haza, és felejtsd el ezt az egészet!
– Nem, inkább megóvom a gyermekeket. Szervezek egy nekik szánt összejövetelt a közösségi házban, s személyesen fogok vigyázni a kisgyermekekre, én magam leszek a biztosíték az épségükre, ha a maga Karvalyembere támad, én egész éjszaka várni fogom.
– Ne, csak azt ne. Nem tudod, hogy mit csinálsz. Én meg szeretnélek óvni. – kiabált Robert után az asszony, ám az ekkorra már az ajtót maga mögött ingerülten becsapva elviharzott.
Robert egyenként meginvitálta az ünnepi lázban égő gyermekeket a halloweeni bulira, s azok igenlő lelkesedéssel tekintettek az este elé. Úgy nyolc óra derekára minden meghívott gyermek megérkezett, s egész jó hangulatba csapott át az összejövetel. Robert megnyugodni látszott, hiszen itt van a környék összes gyermeke, ő pedig vigyázhat rájuk. Ráadásul, látszólag semmi váratlan nem volt készülőben. Nem, ezúttal nem csap le az úgynevezett Karvalyember, csak Robert testén keresztül. Bereteszelte az ajtókat, hogy véletlenül se tudjon bárki, vagy bármi kintről.
Tökéletes védelem a gyermekek számára, legalábbis majdnem. Ugyanis, kintről már nem jöhetett be semmi fenyegető, de mi van akkor, ha már régen az épületen belül tartózkodik a veszedelem, s csak arra vár, hogy a megfelelő pillanatban csapjon le?
Ilyesfajta gondolatokba feledkezni azonban Robertnek már nem volt ideje. Az épület tartóoszlopához támaszkodva Robert lassan lecsúszott a talajra, s a férfi habzó szájjal fuldokolni kezdett. Idegrángások lettek rajta úrrá, nyúlni kezdtek a végtagjai, s szépen lassan a józan eszét is elvesztette. Ahogyan a földön ficánkolva próbált legutolsó erejével is ellenállni, a bőre fokozatosan megváltozott; fénylő, terebélyes tollréteg. Akárcsak egy karvaly. Ez már nem Robert, legalábbis nem az az énje, amelyről tudomása van. Inkább az, amelyet mindezidáig üldözött, most azonban ez az énje újra lecsapott, ezúttal egy egész, zárt teremben zsibongó gyermekre. Egy pillanat töredéke alatt végzett mindenkivel, Robert, a Karvalyember. Vannak dolgok, sötét foltok a múltban tehát, amelyeket nem éri meg bolygatni.
