Napsugár

Napsugár

Izgalom és nyugalom. Remény és reménytelenség. Szeretet és gyűlölet. Még hosszan sorolhatnánk, milyen érzéseket, érzésellentéteket vált ki ez az élőlény Olíviából. Hajnali három óra van. Olívia leizzadva vergődik ágyában. Nem is az ő ágya. Ez egy idegen ágy.
Napsugár egy tisztás közepén áll. Mereven, mint egy kitűzött karó. Nem mozdul. Olívia látja őt. Úgy gondolja, Napsugár is őt nézi. Olyan, mintha nem is élne, annyira mozdulatlan. Fel van szerelve, indulásra kész. Olívia ide-oda forgatja a fejét párnáján, majd hirtelen felül. Zaklatott lett. Zihálva veszi a levegőt. Mintha álmában majdnem megfulladt volna. Fél. De nem tudná megmondani mitől. Ez a legrosszabb az egészben, hogy nem kapok levegőt. – gondolja. De miért? Pedig gyönyörű a látvány. Napsugár. Ezt a nevet adta ennek a csodálatos lénynek. Élt, biztos volt benne, hogy élt. Gyönyörűszép fénykoszorú vette körül. A Nap egyetlen sugara őrá vetette fényét az eget borító fellegeken keresztül a sötét erdő közepén.
Olívia felült az ágyban. Számára megszokhatatlan, idegennek tűnő szagok lengték körbe. Lábaival kitapogatta papucsát, felállt, majd kicsoszogott a konyhába, hogy egy pohár vizet engedjen magának. Amíg a vizet kortyolta, nekitámaszkodott a pultnak. Meleg, nyári éjszaka volt. Július közepe. Olívia a halvány derengésbe bámult. A kicsi konyhasarkot és a nappalit csak az utcai lámpák fénye világította meg. Most nyugalom és béke vette körül. Csend volt. Csak a tücskök folytonos ciripelése hallatszott. Olívia szerette őket. Sokszor kiült esténként is a teraszra, és ott aludt el, miközben koncertjüket hallgatta. Kényelmesen elhelyezkedett egy fotelban, és újra felidézte álmát. Hónapok óta újra és újra ugyanazt álmodta. Minden vágya volt, hogy közelebb kerüljön Napsugárhoz. De sohasem sikerült. Hatalmas tölgyfák keretezték a tisztást, ahol a ló állt. Körben mindenütt sötétség. Sötét erdő. Belépsz, és elnyel. Rettegett a gondolattól is. De a tisztás közepén ott állt ő. Fényárban úszva, és várt. Valamire vagy valakire. Mozdulatlanul.
Olívia szokás szerint nem tudott ilyenkor visszaaludni. Kezébe vette a telefonját, de nem kötötte le. A közösségi oldalak világa nem az övé volt. Kinyitott egy könyvet, de most arra sem tudott odafigyelni. Úgy döntött, inkább rendet rak és főz egy kávét, mire a bátyja hazaér. Robert magának való ember volt. Éjjeliőrként dolgozott egy közeli fakitermelésen. Sokszor volt ingerült és erőszakos. Olívia ismerte, tudta már rég, mikor érdemes menekülőre fogni, és mikor van olyan állapotban, amikor beszélni lehet vele. De inkább kerülte, ahogy tudta. Robert sokszor keveredett balhékba, és olyankor ittasan jött haza. Sokszor költöztek. Egyfajta menekülés volt ez. Olívia rá volt utalva, be kellett fejeznie az iskolát. Szüleik halála után nem volt más választása. Volt úgy, hogy próbált megszökni, de mindig meggondolta magát, ahogy kilépett az ajtón. Mindig visszafordult. Ki kell tartania. Muszáj. Erősnek kell lennie. Sokszor és sokat álmodozott. Tanult és álmodozott. Egy szebb jövőről. Egy szebb világról.
Robert toppant be a nappaliba. Olívia összerezzent az ajtó csapódására. Felállt a fotelból és szobájába sietett, hogy felöltözzön. Csak egy laza blúzt és farmersortot vett, és belebújt tornacipőjébe. Közben köszönt testvérének:
– Szia! Ott a kávé az asztalon, friss, nemrég főztem. – kicsit ideges volt, önkéntelenül is megérintette az arcát, ahol az ütés érte a múltkori veszekedés után.
– Szia – köszönt Robert is fáradtan.
– Indulok a suliba. – közölte halkan Olívia.
– Ilyen korán? – kérdezte Robert meglepetten.
– Időbe telik, míg odaérek – jegyezte meg továbbra is csendesen, rá sem nézve bátyjára.
– Vagy csak menekülsz előlem, igaz? Fordulj meg és nézz rám! – emelte fel a hangját Robert.
– Csak nem akarok veszekedni, kérlek Robert! – mondta neki Olívia.
– Persze. Mert mi csak azt tudunk. Veszekedni. Ahelyett, hogy megértőbb lennél, segítőkészebb. Folyton csak menekülsz.
– Itthon minden kész, Robert. Pihenj le! – azzal elindult és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Mélyet sóhajtott és lendületes léptekkel átvágott az udvaron, majd jobbra fordult a folyó felé. A suli valójában nem volt messze, kényelmesen sétálva kb. fél óra. Végig a folyóparton.
A töltésre felsétálva szeme elé tárultak a hatalmas legelők, ahol gyönyörű lovak legeltek. Leült a fűbe és csak bámulta őket, kizárva minden mást. Álmodozott arról, hogy valamelyikre felül és elvágtat, messzire innen, ahol új életet kezdhet. Mindegy hova, csak el innen. Egy békésebb, boldogabb világba. De lehet, csak türelmesebbnek kell lennie és várni. Szeretett volna hinni benne, erősen, hogy eljön az a nap, ami változást hoz.
Olívia a nyakában lógó, szétnyitható kis kerek órára pillantott, amit még az édesanyjától kapott. Istenem, máris elkéstem! – felpattant és egészen az iskoláig szaladt. Délután ugyanazon az útvonalon sétált haza. Magányosan. Barátai nem voltak. Már nem igazán tudott nyitni senki felé. A sok költözés kikezdte a kapcsolatait. Nem találta a helyét sehol, és nem találta a kapcsolatot senkivel. Nem sietett, hisz nem volt miért sietnie. Lassan ballagott, megállt pár percre a töltésen, de nem ült le. Elgondolkodva állt. Karjait keresztbe fonta mellkasán és elnézte a mezőn játszadozó gyerekeket. Egy pónit ugráltak körbe, hol az egyik, hol a másik ült fel rá, majd cseréltek. Aztán vezetgették egy kicsit és hagyták legelni. Leültek a fűbe és gondtalan gyermeknevetéssel kacagtak. Olívia sóhajtott egyet és elindult haza. Haza? Otthon? Hol lehet az? Maga sem tudta. Meg kellene keresnem. El kellene indulnom megkeresni – gondolta.
Arra eszmélt, hogy a kis kertajtóban áll. Hirtelen nem is emlékezett, hogyan jutott el oda. Bátyja észrevette az ablakon át. Vajon mióta állhat ott? – kérdezte magától és odalépett az ajtóhoz. Miután kilépett rajta hangosan csapódott vissza mögötte a szúnyoghálós ajtókeret. Olívia a házat bámulta és tekintete lassan közeledő bátyjára siklott. Az égen sötét fellegek gyülekeztek és villámok cikáztak. Vihar készülődött.
– Nem jössz be? – kérdezte Robert. Olívia csak állt és nézte.
– Kérdeztem valamit? – erősködött Robert, de Olívia nem reagált.
– Azonnal indíts befelé! – ordította. Olívia térde megremegett. Lába már mozdult, hogy előre lépjen egyet a ház felé, de képtelen volt rá.
– Nem – mondta csendesen. Táskája lehuppant mellé a porba, ahogy lassan kiejtette a kezéből. Azzal megfordult és futásnak eredt.
– Olívia!! – üvöltötte Robert a lány után. Arcára düh és kétségbeesés keveréke ült ki. A kezében tartott sörösüveget földhöz vágta. Két kezével a hajába túrva zavarodottan és idegesen, de lemondóan és beletörődve rúgott bele az üvegbe, amely elrepült egyenesen a bokrok közé, az utca túloldalára.
Olívia rohant, rohant fáradhatatlanul. Egy belső hang súgta neki az irányt. Felszaladt a töltésre, ott kifújta magát és meggyőződött róla, hogy nem követi senki. A viharos szél egyre jobban tépte, szaggatta a fák ágait. Egyre hangosabban dörgött, és a villámok egy-egy pillanatra fénybe borították a tájat. Leszaladt a töltésről egy erdő felé. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de érezte, hogy ezt kell tennie. Biztonságot keresett és úgy gondolta, ott megtalálja. Csurom vizesen érte el az erdő szélét. Pillanatra megtorpant. Bizonytalanság kerítette hatalmába. Hátrafordult, körbenézett, majd vissza az erdő felé. Benézett a sötét erdőbe, majd egy határozott mozdulattal széthajtotta maga előtt az ágakat és eltűnt a sötétségben.
Az erdőt uraló félhomályban haladva egyre nagyobb csendet tapasztalt és a vihar okozta robaj egyre csendesedett, majd végül teljesen elhalt. Nem érzett semmit. Nem fázott, nem fájt semmije. Olyan érzés fogta el, mintha az érzékszervei szép lassan megszűnnének. Furcsa módon ez jólesett neki, jól volt. Sőt, egyre jobban. – Nem értem, én ezt nem értem. Mi a fenét keresek itt? – tette fel magának a kérdést. Ahogy egyre beljebb haladt az erdőben, csend és nyugalom ölelte körbe. Semmit nem látott maga előtt, csak a sötét fákat. Rendületlenül ment tovább, mintha egy láthatatlan erő húzta volna magával. Ahogy lépkedett előre a fák között, egy fényes pontra lett figyelmes a távolban. Ellenállhatatlan vonzerő húzta ehhez a ponthoz. Vágyott rá, hogy megérintse, hogy odaérjen. Meggyorsította lépteit és kis idő elteltével kirajzolódott egy tisztás. Olyan volt, mint ami álmában is megjelent. – Talán most kiderül, mit jelent az álmom – gondolta és félelemmel vegyes kíváncsisággal állt meg a tisztás szélén. Ahogy ott állt, mintha kicsit megmozdult volna a medál a nyakában. Tenyerébe fogta és megsimogatta. Érezte, ahogy a medál mozdul a fényben úszó tisztás felé. Kinyitotta a medált, rápillantott az órára. Három óránál megállt. Legördült egy könnycsepp az arcán a fájdalomtól, amit édesanyja hiánya okozott, és amit képtelen volt feldolgozni. Felnézett az órából és megpillantotta a lovat. A legcsodálatosabb élőlényt, amit valaha látott. Tisztán, fénylőn és ártatlanul, de büszkén és határozottan állt ott, mint egy ünnepelt hős. Az egyik pillanatban még mozdulatlan volt, a következőben már lassú és nyugodt mozdulatokat tett teljes természetességgel. Őt figyelte, mintha már várta volna. Olívia lába földbe gyökerezett. Csak figyelt és várt, hogy vajon mi fog történni, aztán elindult.
A sötét erdő közepén, az apró tisztáson egyetlen fénysugár tört át a felhők közül. Napsugárra vetette fényét. Szőre csillogott. Felszerelése makulátlan volt. Mintha készen érkezett volna ide egy hosszú utazásra. Lágy szellő fújdogált, Olívia érezte csupasz karján érintését. Szétfújta a még mindig kicsit nedves, kócosan szétterülő haját. Nem hallott mást, csak a szellő hangját, amit Napsugár prüszkölése tört csak meg időnként. Egészen különleges élmény volt, szinte már nem is evilági. Inkább természetfeletti jelenségnek élte meg ezt az egészet. Mintha egy burokban lettek volna, távol mindentől. Távol a világ zajától, az erőszaktól, a szomorúságtól, a fájdalomtól. Pár méterre megállt a lótól. Kinyújtotta felé a karját. Ő odalépett hozzá és orrát a kezéhez érintette.
Olívia most jóleső fáradtságot érzett. Behunyta a szemét, és érezte, ahogy térde elgyengül. A következő pillanatban – legalábbis ahogy érzékelte, mert az idő mintha megszűnt volna létezni – már mindketten a fűben feküdtek, egymást nézték. Belenézett mélyen Napsugár nagy barna szemeibe és úgy érezte hazaért. Majd elálmosodott, és újra lehunyva szemét, elaludt. Minden megszűnt, az idő, a tér, az érzékelés.
Talán álom volt újra, amiben Olívia most súlytalanul lebegett. Úgy érezte, sosem volt még ilyen boldog. Egy ismerős hangra lett figyelmes. Először távolról hallotta, majd egyre közeledett. Édesanyja hangja volt. Kinyitotta szemét. Csak fény vette körül, semmi más. Nem látta őt, csak hallotta.
– Olívia. Olívia! – hallotta egyre határozottabban. Majd halk suttogás: – Itt az idő.
– Anya! Anya te vagy az? Kérlek, válaszolj! – próbált kapcsolatot teremteni.
Kapkodta a fejét ide-oda, egyhelyben toporogva, de egymaga volt. Nem volt ott senki, csak ő. Nem értette, mi történik. Aztán megpillantotta Napsugarat, ahogy határozottan feléje sétál. Ahogy odaért hozzá, megcirógatta a füle tövét. Napsugár felemelte fejét, elnézett az egyik irányba, Olívia követte a tekintetét, és meglátta édesanyját, ahogy lassú léptekkel közeledik feléjük. Melegséget érzett, amely szétáradt minden testrészébe.
– Anya – mondta.
Amikor odaért, két tenyerébe fogta lánya arcát és homlokon csókolta. Újra kisgyermek volt, aki anyja biztonságot nyújtó, ölelő karjaiban van. Meleg és sűrű patakokban folyt a könnye végig az arcán.
– Ne sírj Kincsem, most már biztonságban vagy. Minden rendben lesz – majd megfordult és elindult.
Napsugár odalépett Olívia mellé, úgy, hogy a lány fel tudjon ülni rá. Felkapaszkodott a hátára és a lóra bízta magát. Elindultak és követték őt. Teljes békességben és egyetértésben. Mint amikor helyreáll a világ rendje. Mint amikor úgy érezzük, minden rendben van és boldogok vagyunk. Megérkeztünk.
Olívia az ágyában feküdt. A saját, jól ismert ágyában, a saját szobájában. Kinyitotta a szemét és felült, egyenesen előre nézett a sötétségbe. Tekintete határozott volt és mindenre elszánt, ajkain huncut mosoly játszott.