Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Menekülés a túlvilágba
Az egész úgy kezdődött, hogy megszülettem. Másodszor. Igen, másodszor. Méghozzá nem megszülettem, hanem mondhatjuk úgy is, hogy nem kerültem sehova. Se a mennyországba, se az ördög kezei közé. Jelenleg ugyanott vagyok, vagyis sehol. Egy olyan helyen, ahol nem vagyok sem a Földön, sem a pokolban, sem a Mennyországban. Egy barlangféleségben vagyok. Rajtam kívül nincs itt senki. Csak én és a földön heverő képek a múltból, illetve elpusztult galambok. Úgy, ahogy én is másodszor születtem, úgy ez a hely is, ahol jelenleg tartózkodom. Rongyos ruhám….mintha nem tudom hányadik századból csöppentem volna ide és ez a hely is oly elhagyatott… Tudtam, hogy ez a hely még valahol épségben létezik. Nem értettem a helyzetet. Úgy gondoltam és éreztem,
hogy valahogy ki kell kecmeregni ebből az erdőféleségből, ahol úgy emlékeztem, hogy nincs barlang.
A kis faluban, Csákányban, elkezdtek szólni a harangok. Innen tudtam, hogy este hét óra van. Összeszedtem magam és elindultam. Megláttam a házunk. Amikor utoljára láttam, még szép volt. A kert tele virágokkal, fákkal, állatokkal és vidámsággal… Amint megláttam, szemben a temető vidámabbnak tűnt, mint az a ház. Bementem, erre becsapódott a folyosó ajtó. Úgy éreztem, hogy be kell mennem. Így is tettem. Egy idős hölgy ült az ebédlőszéken. Beszéltem hozzá, vissza nem szólt. Tekintete mindent elárult, szúrósan nézett rám, tekintetéből kifolyólag elárulta, hogy én ebben az életben is nemsokára „halott“ leszek. Az asszonyságnak fehér kontyba rakott haja volt, alacsony
termetű és sovány, mint a perje a réten. Észrevettem, hogy a régi képek és tárgyak a vitrinben már porosan és pókhálósan állnak. Az ablakok betörve, ha nem betörve, akkor megrepedve. Hát ez a ház is szellem és boszorkánytanya lett, gondoltam magamban. A falakon árnyak mozogtak, mintha életre keltek volna és a házban a sötétség mintha egyre sűrűbbé vált volna. A hőmérséklet egyre csak zuhant lejjebb és lejjebb, pedig még nyár volt. Elindultam, de a tükör éppen összetört előttem. A szilánkok közt halvány alak jelent meg és hanja ismerős, de akkor már értettem, hogy mit beszélt, merthogy míg éltem, nem értettem belőle semmit. A nő arcát kínok és szenvedés ráncai barázdálták. Csak figyelmeztetni akart, hogy hova fogok kerülni. Ő volt az, aki gyerekkoromban kísértett. Az idős hölgy pedig Marina volt. Ő pedig életem legelső rémálmában szerepelt, aki bezárt egy ismeretlen fürdőszobába, s aztán megfulladtam. Elindultam kifelé a házból. Egyszer csak egy hang szólt hozzám az ebédlőből. Visszaléptem és azt láttam, hogy a vitrin mellett egy kalapos bácsi ül egy sámlin, valamint egy bicskával kis szalonna szeleteket vág. Ő valamiért jól ismert, de én nem tudtam róla semmit. Otthagytam a házat, ugyanis az emlékek mardosták a holt szívem. Kiléptem a házból és olyan vihar jött, amilyen az én lelkemben volt. Ahogy jött a vihar, úgy jött a sírás is. Majd futottam és azt éreztem, hogy ki akarok futni ebből a világból. Csak futottam és futottam. Ezután megálltam egy épület előtt, ami egy kastély mellett állt. Felmentem a legfelső, jobb oldali lakásba és egy hosszú, sötét hajú, cifra ruhájú nő akart véget vetni az életemnek. Sikerült kilöknöm az öreg, fakeretű ablakon. Az ablak kitört, de a hátsó szobából suttogás özönlött ki. Vacogtam a félelemtől és a pincébe menekültem, onnan pedig hátra a kertbe, ahol Zsiga nevű kutya várt. Egyszer rám ugrott, amikor három éves voltam és nagyon megijedtem tőle. Megláttam a sárga templomot, aminek az ajtaja tárva volt, így úgy döntöttem, hogy bemegyek. Igaz nem szívesen, de kíváncsiságból bementem. Belülről teljesen másképp nézett ki, mint azelőtt. Megláttam, hogy a gyóntató fülke mellett egy ajtó van, ami eddig nem volt ott. Muszáj volt bemennem. Egy gyönyörű folyosóra tévedtem be. A folyosót végig egy vörös szőnyeg borította, az aranyozott falakon gyönyörű ezüst lámpák meleg fénnyel világítottak. A falakon képek voltak fiatal emberekről, csodálatos nemesi ruhákban. Ez annyira érdeklődővé tett, hogy tovább mentem és egy kastélyban találtam magam. Igen, ez volt az a kastély, amit kívülről láttam. Azon töprengtem, hogy hol is kezdjem a körülnézést, de eldöntöttem, hogy a konyhával kezdem, mert régebben mégis ott töltöttem a legtöbb időt, mert a nagymamám ott dolgozott. Hát bementem, de ez nem konyha volt. Egy öreg szoba volt, gyönyörű bútorokkal. Megláttam egy ládát és késztetést éreztem arra, hogy belemásszak. Felkerültem a padlásra, ahol halott emberek voltak. Úgy néztem, hogy azok az emberek lehetnek, akiket az előbb a képeken láttam. Még frissen elhunyt emberek lehettek, ugyanis a vér csak úgy csorgott belőlük. Elindultam lefelé és láttam, hogy a plafon átázott, de nem az esőtől, hanem a vértől. Egy vércsepp ráhullott az ujjamra. Két másodperc múlva az ujjam a nyelvemen volt és éreztem, hogy ez a vér még pár perccel ezelőtt egy testben keringett. Csak álltam tétlenül és azon tűnődtem, hogy milyen titkokat rejthet még ez a falu, amiről még nem tudok. Lassan megfordultam és egy csinos hölgy állt mögöttem, aki elmondta, hogy van egy napom arra, hogy elkezdjek hinni
valamiben. Két választási lehetőségem volt: ördög, vagy Isten. Ekkor jöttem rá, hogy igazából azok kerülnek ide, akik nem hisznek semmiben. Ezért kerültem sehova. A hölgy azt állította, hogy ez nem olyan egyszerű, merthogy meg kell keresni egy embert, aki szintén hitetlen volt élete során. Megérzéseim alapján tudtam, hogy kiről beszél. Erre a helyre hitetlenek kerülnek, így már tudtam, hogy ki volt az az ember, aki a házunkban a vitrin mellett kalapban üldögélt. Ő az én dédnagypapám. Fogtam magam és hazafutottam. Megfogtam az öreg kezét és elindultunk a templomba. Kinyitottam a templom ajtót és egy óriási fény jelent meg és egy férfi kijelentette, hogy számunkra az ajtó nyitva áll.
Bejutottunk.
