Már túl késő

Kora tavasztól késő őszig a kültéri padokat sorra elfoglalják.
Nem a megfáradt vándorok pihennek rajtuk, nem is a vandál suhancok, hanem a társadalomból kivetettek.
Akik lába alól kicsúszott a talaj, akik számára megszűnt a biztonságérzet, akiknek nem nyújt segítő kezet senki.
Vajon a munkájukat vesztették el előbb, vagy az otthonukat, amin ha hitel volt, vitték a fejük fölül? Ki tudja kit, mi sodor az utcára! Manapság nem nehéz a perifériára kerülni, és egyre többen élnek fedél nélkül, reményvesztetten.
Mit teszünk, ha közelünkbe jön egy hajléktalan? Nagy ívben kitérünk, kerülve a szemkontaktust. Hisz a nagy többség rosszarcúnak tűnik, ápolatlan, esetleg alkoholtól fűtött, hangoskodó. Van, aki a földön ülve hátát támasztja egy falnak és úgy kéreget, van, aki közelünkbe lépve leszólít.
Valljuk be, kényelmetlen és kellemetlen érzés, nem beszélve arról, hogy egyik nap adsz, másnap ugyanott van és újra kér. És bizony bármerre járunk a belvárosban, folyamatosan az utunkba botlanak.
Mindenkinek, ha akarnál sem tudnál adni, főleg, ha látod, hogy első útja az italbolthoz vezet.

Aztán kitűnik közülük valaki. Nem kér, nem zavar, csak ül a padon… és olvas. Naponta elmegyek előtte, sosem néz fel az aktuális könyvből, elmerülve a történetben, csak olvas és olvas.
Lassanként kíváncsivá tesz. Már szinte várom, hogy lássam, aznap ott ül-e a padon, kezében egy könyvvel. Közben múlik az idő, a tavaszból nyár lesz, nem hideg az éjjel a fedél nélküliek számára.
Nem részvétet érzek, hanem rokonszenvezem ezzel a fickóval, mert aki olvas, az rossz ember nem lehet.
Azon morfondírozom, mi lenne, ha egyszer odaülnék mellé és elbeszélgetnénk. Megkérdezném, mit olvas, tetszik-e neki. Ha már feloldódott, megkérném, mesélje el, hogy került az utcára, mi az ő története. Közben a családomtól próbálok beszerezni néhány nagyobb méretű ruhát, pólót, nadrágot.
A nyár leköszön és helyébe lép az ősz, ami tudjuk, hogy csak rövid ideig tart, és hirtelen fordul majd az idő téliesbe. Mire elszánom magam, begyűjtöm a ruhákat, szatyorba teszem, egy könyvet is belecsúsztatok, nem látom a bácsit, akit jó hetvenesnek nézek.
Attól fogva konkrétan őt keresem a sétálóutamon, hiába. Ahogy egyre hidegebb lesz, már nemcsak őt nem látom, eltűnnek a padokról, az utcákról a többiek is. Megnyugtat a gondolat, hogy biztos gondoskodott róluk a városban üzemelő több hajléktalanszálló, hisz csak nem hagyják megfagyni az embereket.
Eljön a karácsony, az újév, a január… és február negyedikén a reggeli sétán meglátok valakit, aki nagyon emlékeztet rá, de mintha mégsem ő lenne. Nem tudom.
Hazarohanok, felkapom a szatyrot a ruhákkal, benne a könyv, csokis, kandírozott gyümölcsös muffint sütöttem, csomagolok belőle és sietek vissza az emberhez.
Mikor ott állok előtte, úgy érzem, nem őt keresem, de már nem tudom felidézni az arcot.
Megkérdezem, segítene-e nekem, mire udvariasan válaszol, persze, segít. Meghökkenek, ma már kevés idegen mondana erre egyből igent, inkább lepattintana, hogy bocs, de sietek, nem érek rá.
Mondom a bajom, kit keresek, és bólogat. Tudja kire gondolok. Azt mondja a barátja volt.
– Volt? – kérdezem.
Igen. Ahogy bejött a rossz idő, ők még mindig a szabad ég alatt aludtak. Amikor egész éjjel esett, hívta a barátját, vonuljanak védett helyre, hogy ne ázzanak, de az én emberem kint maradt az esőben. Jól megfázott, egyre rosszabbul lett, el is vitte a mentő. Két hétig küzdött, utána feladta a szervezete és meghalt.
Nem szeretnék azon lamentálni, hogy amikor az egészségügy haldoklik, majd pont a hajléktalanokkal foglalkoznának emberségesen, mert ki tudja mi történt.
November tizedikén temették el, harmincadikán lett volna hatvanéves. Hetvennek néztem.
Úgy hívták Kiss János. Ennyit tudok meg róla. A totojázásom miatt elkéstem, már túl késő, sosem fogom megtudni, mi volt az ő története. Úgy érzem kivételes volt, számomra kitűnt a számkivetett sokadalomból.
A csomagot a barátnak adom, neki még hasznára lehet.
Szentimentális vagyok, potyognak a könnyeim egy olyan ember miatt, akit nem is ismertem.