Lúci

4.2 (5)

Lúci

Üvegpoharak és sörösüvegek koccantak egymásnak a vendéglő nyüzsgő alapzajában. Férfiak és nők önfeledt nevetésének hangja próbált minden más hangforrás felé keveredni, csupán a guruló bowlinggolyók dübörgése dominálta le őket bizonyos időközönként. Amennyiben a bowlinggolyók kisodródtak a pálya szélén lévő csatornába, szolid nevetést hagytak maguk után, de ha a célba érésük a bábuk eldőlését eredményezte, hangos üdvrivalgások harsantak fel a terem másik végéből.
A pályát körös-körül hosszú, összetolt asztalok szegélyezték, magukon őrizve az előző vacsora nyomait. Az ételmaradékos tányérokat a pincérek már nekiálltak összegyűjteni, és csak idő kérdése volt, hogy mikor jutnak el az alaposan megcsappant tartalmú vegyestálakig. A jelek szerint a szórakozó társaság estéje már eljutott arra a pontra, amikor a levegőben terjengő sült húsok és köretek illatát egyre inkább a sör, a pálinka, és más alkoholos italok aromája váltotta föl.
Akiket már túlságosan megviselt a benti fülledtség, ők a vendéglő teraszain előkészített asztalokat foglalták el, és beszélgetve, némi cigarettafüst társaságában tűrték, hogy ez a július elejei nap szép fokozatosan rájuk sötétedjen.
– És akkor igyunk a tizenkettedik bé-re!
A jókedvű, enyhén kapatos állapotú kiáltásra a teraszon ülők is az ajtó felé néztek, elnéző mosollyal a szájukon.
– Pali nagyon éli ezt a tíz éves találkozót – jegyezte meg az egyik nő. Ricsi, az asztalnál ülők egy másik tagja elmosolyodott. A mutatóujjával feljebb tolta kicsit az orrán a szemüvegét, ahogy válaszolt:
– Ő már sohasem fog változni. Már a gimiben is minden buli–lehetőségre így belelkesült.
Ricsi beleszívott egyet a cigarettájába, utána megszólította a kis asztali csoport harmadik tagját is:
– Apropó Orsi, tényleg nagyon köszi, hogy megszervezted ezt az egészet. Inkább bele se gondolok, hogy mennyi meló lehetett vele.
Orsi látványosan fújtatott egyet a dicséretre:
– Hát… ne is hidd azt, hogy nem vagyok ki idegileg mostanra.
És színpadiasan meghúzta a kezében szorongatott sörösüveget, ezzel is érzékeltetve a megviseltségét.
– De na, nyilván csak viccelek – folytatta – Elég melós volt, de az eredmény kárpótol. Szinte majdnem mindenkit sikerült idecsábítani az osztályból.
– Ja, ja! Még Gyuri bá is eljött.
És mintha csak direkt erre a mondatra időzítette volna, az őszes hajú, őszes szakállú osztályfőnökük mosolyogva sétált ki az ajtón, és rögtön odalépett az asztalukhoz.
– Nos… odabent Pali már kezdi leuralni a hangulatot, itt talán még kicsit nagyobb a nyugalom.
Az asztali társaságon végigszaladt egy megértő nevetés. Orsit közben egy pillanatra megcsapta az elérzékenyülés, ahogy a megőszült, egykori osztályfőnökükre pillantott. Jól emlékezett az első gimis napjukra, még tizenöt évvel ezelőttről. Gyuri bá azokban az években lépett át a középkorú férfiak jelképes klubjába, és az akkor még mogyoróbarna haja és arcszőrzete, fokozatos fakulásnak indult a gimis éveik alatt. Mostanra úgy nézett ki, hogy elfogadta a helyzetét, és nem próbálta meg leplezni az öregedésének árulkodó jeleit.
– Épp arról beszéltünk, hogy mennyire klassz, hogy ön is el tudott velünk jönni ma este. Meg persze majdnem mindenki más is a régi osztályból – zárkóztatta fel az idős férfit Ricsi. Gyuri bá bőszen bólogatott:
– Így van, le a kalappal a szervezés előtt! Nagyon kellemes eddig a hangulat.
Orsi pironkodva bólintott egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a dicséretet.
– És tényleg majdnem mindenki eljött. Egyedül csak… talán csak Ákossal nem találkoztam eddig, jól gondolom?
Gyuri bá kérdésére most a szőke hajú Betti állt készen a válasszal:
– Igen, Ákos ugye már kint él Amerikában. Ő sajnos nem tudta megoldani, hogy hazaugorjon.
– Nagy kár, kíváncsi lettem volna az ottani élményeire. De örüljünk annak, hogy mindenki más…
– Még van egy hiányzó.
Orsi közbevágására mindannyian kérdő tekintettel fordultak felé:
– Lúci.
Most először zavart csend támadt az asztal körül, ahogy elhangzott a körben a bizonyos név. Csak egy tücsök ciripelt magányosan valahol a sötétben, na meg Palinak egy hirtelen felnevetése szűrődött ki a bejárati ajtó mögül. Viszont egyik sem volt képes arra, hogy feloldja ezt az alkalmi feszültséget.
Ricsi zavartan hümmögött egyet. Talán így próbálta meg egyértelműsíteni, hogy tudomásul vette: Lúciról egy pillanatra valóban megfeledkeztek.
– Próbáltad őt is hívni? – tette fel végül a kérdést óvatosan, de nagyon ügyelt rá, hogy ne nézzen fel a poharából, mintha valami nagyon érdekes dolgot vizslatott volna rajta.
Orsi bólogatott:
– Persze, hogy próbáltam. Nem is egyszer. Hívtam telefonon, írtam neki messengeren, még egy emaillel is megpróbálkoztam. Sőt, őszinte leszek: nemrég még most is megpróbáltam felhívni, mikor a vacsora előtt elmentem a mosdóba. De hiába. Semmire sem reagál. Pedig tudom, hogy ő is itt él még mindig a városban, a húgom szokta őt látni.
Betti elgondolkodva meredt maga elé pár pillanatig, majd feltette a kérdést, ami titkon mindnyájukban ott lappangott.
– Gondoljátok, hogy… hogy haragszik még ránk?
Ricsi ismét beleszívott a cigibe, és a füstöt kifújva válaszolt:
– Csak nem. Azért már bő tíz éve, hogy leérettségiztünk Ennyi idő alatt nem hiszem, hogy ne lépett volna tovább.
– Hát nem tudom. Remélem.
Betti továbbra is a saját poharát bámulta, mint mindannyian.
– Így utólag visszanézve, elég szemetek voltunk vele néha.
– Néha?
Gúnyos horkantás jött Ricsi felől válaszul.
– Rommá aláztuk szerencsétlent mindennap. Oké, nem vagyok rá büszke én se, de most basszus… kölykök voltunk. És egyébként ő se könnyítette meg a saját dolgát, már az első évben nagyon különcködött tőlünk.
– Aha…
A lányok próbáltak egyetértően bólogatni, de érződött rajtuk, hogy még ők maguk se gondolják túl komolyan az egyetértést. Most Gyuri bá kísérelte meg lezárni ezt a témát, hogy némileg oldottabb vizekre evezhessenek:
– Hátha eljön, és akkor megbeszélhetitek vele a dolgokat. Bár eddig nem úgy tűnik. De neki kell éreznie. Egyébként meg sose felejtem el, amikor…
És belekezdett feleleveníteni egy vicces sztorit az osztály gimis éveiből, hogy elterelje kicsit a volt diákjai figyelmét. A taktika sikeresnek bizonyult: a kezdetben kényszeredett nosztalgiázás hamar odáig fajult, hogy a teraszon összegyűlt kis társaság egyre hangosabban és egyre nagyobb nevetések között igyekezett licitálni egymásra. Ahogy koccantak és ürültek a sörös –na meg a borospoharak, sorra dobálták be az emlékezetesebbnél emlékezetesebb anekdotákat az együtt töltött négy évükből.
Amikor a fecskeavatón Ricsi és Betti együtt teljesítettek egy rájuk kiszabott feladatot és az egész iskola előtt táncolást improvizáltak mindenféle összevágott zenére. Kínjukban és zavarukban végigvihogták az egészet, de hősiesen végigcsinálták.
Vagy amikor Pali a tizenhatodik szülinapján megtartotta azt a nagyon durva házibulit! Hű, tényleg, az volt az az ominózus este, amikor Ricsi és Orsi részegen elvonultak az udvar egy félreesőbb sötétebb részére és csókolózni kezdtek, amit persze hamar észrevettek a többiek is. Mindenki biztos volt benne, hogy össze fognak jönni, azon az éjjel talán még ők maguk is. Aztán másnapra, tiszta fejjel már belátták, hogy ez csak egy futó kavarás volt semmi több. Orsi és Ricsi szemlesütve, mosolyogva pillantottak egymásra, mikor ez az emlék felelevenítődött.
Jajj, és hát az a sztori, amikor az egész osztály összefogott és kizárták a teremből a matektanárnőt, mikor jött volna órát tartani? Hangos röhögés kísérte ennek a történetnek a felelevenítését is. Több mint húsz percig elhúzták a szituációt, mire az igazgató parancsára végre abbahagyták a szórakozást. Írásbeli igazgatói figyelmeztetést kapott az egész osztály, de senki sem foglalkozott vele igazán. Tökre megérte a poén.
Ricsi egyre inkább belelovallta magát a szép emlékein való szórakozásba. Már a sokadik üveg sörbe kortyolt bele, közben pedig Betti előadásában hallgatta vissza azt a sztorit, mikor a tizenegyedikes osztálykirándulásuk egyik estéjén páran összegyűltek a fiúk hálószobájában, és körbeadogattak egy füves cigit, még Ákos jóvoltából. Természetesen a tanárok tudta nélkül. Volt is nagy röhögés, mikor kiderült, hogy Gyuri bá most, több mint tíz év után szembesült ezzel a helyzettel.
Ricsi már nyitotta is a száját, hogy kommentálja ezt valami vicces megjegyzéssel, amikor mozgást érzékelt a szeme sarkából.
Ahogy a terasz melletti udvar felé fordította a fejét, az esti sötétségben egy ugyancsak sötét testet látott közeledni. Két lábon járt, sötét ruházatot viselt, csupán a vállig érő, bordó haja rítt ki az összképből.
– Te jó ég…
Ricsi enyhén mámoros értelmének, a szokásosnál eggyel több másodperc kellett ahhoz, hogy beazonosítsa az újonnan jött látogatót. Vastag keretes szemüveg, kissé telt testalkat…
Most már a többiek is odapillantottak, kíméletlenül elvágva a nosztalgikus történetek harsogását.
Orsiból bukott ki először a nyilvánvaló:
– Lúci!
Az említett nő, robosztus határozottsággal sétált be közéjük, és csak most fékezett le, ahogy elérte az asztalukat. Némán végignézett rajtuk, de semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról.
A kezdeti döbbent csendet végül Orsi vállalta, hogy megtöri, mint ügyeletes főszervező. Rögvest fel is pattant a székéből:
– Szi… szia Lúci! De jó, hogy eljöttél! Éhes vagy? Gyere be, maradt még egy csomó…
– Nem csevegni jöttem.
Lúci mély, barátságtalan hangja jóformán kalapácsütésként hatott a többiek felszabadult, közvetlen orgánuma után. Orsi, mozdulata közben szinte megfagyott a levegőben, ahogy ledöbbenve rámeredt.
– Bent folytatom. Gyors leszek.
És a következő pillanatban már el is tűnt a vendéglő ajtajában, otthagyva a teraszon az egész társaságot.
Ricsiék zavartan pillantottak össze, láthatólag egyikük sem tudta hirtelen, hogy mi lenne a legmegfelelőbb reakció. Igazán jól jött, hogy Gyuri bá gyűjtött össze először annyi lélekjelenlétet, hogy megindult ő is az ajtó felé, intve a többieknek, hogy kövessék.
Lúci a terem közepén állt meg, karba font kezekkel. Így az erős lámpafényben már mind jobban szemügyre tudták őt venni, és mérlegelhették, hogy őrajta sem múlt el nyomtalanul az elmúlt tizenakárhány év.
Továbbra is szemüveget hordott ugyan, de a régi, előnytelen, vékony keretes darabját mára egy sokkal divatosabb, vastag keretesre cserélte.
Még mindig teltebb testalkatúnak lehetett őt inkább nevezni, mintsem soványnak, de nyoma sem volt már annak a túlzott elhízásnak, ami tizenévesként annyi gúny számára jelentett neki céltáblát.
Talán a frizurája volt az egyetlen, ami csak nagyon halványan emlékeztetett a tinikori állapotára. Az egykor hosszú, barna haját egy vállig érő, bordóra festett, vagányabb beütésű verzióra cserélte.
– Lúci, tényleg nagyon örülünk, hogy itt vagy!
Orsi ismét megpróbálta felölteni a szívélyes házigazda szerepét:
– Csak két ember nem tudott eljönni a régi osztályból, de veled együtt már majdnem teljes a csapat…
– El ne kezdd ezt!
Lúci jó pár oktávval mélyebb hangja ismét beléfagyasztotta Orsiba a szót. Most már egy leheletnyivel több érzelem ült ki az arcára, mint odakint, de ahogy az előtte összegyűlt kis társaságra nézett, ez az érzelem semmilyen melegséget nem tartalmazott.
– Nem akarok veletek haverkodni. Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy hagyjatok békén! Hetek óta folyamatosan hívogattok meg üzengettek. Ha már az első pár nap után sem reagáltam az egyikre se, akkor azon nektek mégis mi nem egyértelmű? Nem – akarok – veletek – lenni!
Az utolsó mondatot már jóformán szótagolta, és egyre magasabb hangerővel. A hajdani osztálya egy csoportba verődve, tátott szájjal bámulta őt.
Lúci dühösen sóhajtott egyet, mint aki egy régóta dédelgetett monológot adott ki magából, és félresimított a hajából egy tincset.
– Lúci… ennyire haragszol ránk?
Betti találta meg először a hangját. Talán arra számított, hogy a kezdeti kitörése után az elveszett osztálytársuk tárgyilagosabb hangnemre vált, és higgadtan át tudják beszélni azt, ami nyomasztja őt. A jelek szerint azonban bőven maradt még benne a kezdeti tűzből:
– Nem haragszok! A haragon és a gyűlöleten túl vagyok már rég, az érettségi óta! Én végeztem veletek! Mindenféle értelemben!
– Valami azért benned maradhatott, ha úgy döntöttél, hogy mégis eljössz közénk.
Most Ricsi is megkísérelt becsatlakozni Betti mellé.
– Félre ne érts, tényleg örülünk neked, még ha nem is hiszed el. De akkor se értem most a logikád, ne haragudj. Azért jöttél el, hogy ezt elmondhasd?
– Igen, képzeld, azért!
Ahogy szép lassan növekedett Lúci dühe, úgy emelkedett párhuzamosan a hangereje is. Most már a pult mögött szorgoskodó pincérek is egyre sűrűbben pillantgattak feléjük.
– Akárhány találkozót, vagy a franc tudja, hogy miket szerveztek még a jövőben, engem felejtsetek el róla! Ez az utolsó este, amin azt akarom, hogy bármi is emlékeztessen rátok! Ne hívogassatok, ne írjatok, és ne keressetek sehogy se! Olyan nagy kérés?!
– Lúci, figyelj…
Még mindig Ricsi tartotta magánál a szót, most egy jóval nyugodtabb hangnemmel próbálkozva:
– Tudjuk, hogy nagyon szemetek voltunk veled, ez tiszta sor, oké? Nem akarunk utólag mentséget keresni. De csak gondolj bele kérlek, hogy hogyan fest most ez a helyzet. Mindennek már több, mint tíz éve. Te nem vagy már egy kiszolgáltatott, gátlásos tinilány, és mi sem vagyunk már olyan gonosz barmok, mint akkor. Mindannyian felnőttünk. Hidd el, hogy itt már senki sem fog bántani.
Ricsi az asztalok felé pillantott, és kezdeményezően tett egy lépést feléjük:
– Gyere, és üljünk le egy kicsit jó? Szerintem van miről beszélnü…
– Nem ülök veletek egy asztalhoz!
Ricsi meg is állt az első lépés után.
– Lúci, ne már… így nem fogjuk tudni megbeszélni.
– Megbeszélni?! Mégis mit akartok ezen már megbeszélni?
Ricsi kissé segítségkérően sandított Bettire, de neki továbbra is nagyon erőtlenül csengett a hangja:
– Talán megpróbálhatnánk valahogy… kárpótolni téged.
Betti talán azt hitte, hogy ezzel a mondattal olthatja egy kicsit a Lúciban tomboló tüzet – hamar kiderült azonban, hogy a víz helyett, csak még több olajat öntött rá. Lúci szemei ugyanis valósággal kitágultak:
– Kárpótolni? Szóval kárpótolni akarsz? Hogyne, vezess az időgépedhez és ugorjuk vissza az első közös évünkre, aztán már kezdheted is a kárpótlásod! Rajta, induljunk!
Harciasan meredt Bettire, aki csak cérnavékony hangot tudott kipréselni magából:
– De nekem nincs…
– Ó, tényleg?! Akkor áruld már el, hogy mégis, hogy tervezel „KÁRPÓTOLNI”, he???
Az említett résznél látványosan idézőjelet imitált az ujjaival.
– Négy évem ment a kukába miattatok, ezt mégis, hogy akarnátok semmissé tenni?! Főleg egy este alatt? Egy vacsorával? Meg azzal, hogy megisztok velem két üveg sört? Közben meg eljátsszátok, hogy mennyire érdekel titeket, hogy mi történt velem azóta? Mindannyian tudjuk, hogy ugyanúgy leszarjátok, hogy mi van velem, mint régen! Hiába próbáltok meg most bájologni! Engem sem érdekel, hogy veletek mi van, csak remélni tudom, hogy mindnyájatoknak rohadt szar az élete!
– De miért hiszed, hogy ma már nem érdekelsz minket?
– Mert ha érdekelnélek, nem kellett volna erre több mint tíz évet várni! Hol voltatok az érettségi óta? Sehol! Egyikőtöket sem érdekelt az elmúlt években, hogy élek-e, vagy már megdöglöttem! Most meg higgyem el, hogy mennyire sajnáltok mindent?! Rohadtul álszentek vagytok!
– Lúci, ez nem így működik! És ne haragudj, de ezt most tényleg nagyon túldramatizálod!
Ricsi hangja egész szigorúan harsant fel, főleg Bettiével összehasonlítva. Elég szigorúan ahhoz, hogy Lúci elkerekedett szemekkel hallgassa őt:
– Akármit is szeretnél hinni, hogy igazold magad, de én tényleg sajnálok mindent! Minél felnőttebb vagyok, annál inkább. Már egy–két évvel az érettségi után is elkezdtek bennem átértékelődni a dolgok. Az életem ugyan nem rohadt szar, de… voltak rohadt szar időszakaim, érted? Kaptam rengeteg pofont, amik rádöbbentettek, hogy mennyire igazságtalanok voltunk veled. De először is!
Itt feltartotta a hüvelykujját Lúci felé:
– Nem vagy a világom közepe. Tudom, nyersen hangzik, de ki kell mondani. Volt jó pár megoldandó probléma a közvetlen környezetemben is, amikbe bele kellett ölnöm az időt és a figyelmet. Sajnálom, de az irántad érzett bűntudat már sokadlagos lett. Nem tettem le róla, hogy bocsánatot kérjek tőled, de egy olyan napra tartogattam, amikor talán ismét összesodor minket az élet. És kettő!
Most a mutatóujja is felemelkedett.
– Nézd meg, hogy mit hoz ki belőled ez a téma még most, tíz év után is! Nézz csak magadra! Ha ilyen harapós lettél most ettől, még ennyi év után is, akkor mégis mire mentem volna, ha korábban próbálkozom, mikor még sokkal frissebbek voltak a sebek?
Lúci figyelte őt egy pillanatig, talán mintha úgy is tűnt volna, hogy hirtelen nem tud mit válaszolni, mert érzi az igazságot Ricsi érvei mögött. Végül aztán…
– Nem érdekel a rossz dumád.
És elfordította Ricsiről a fejét. Az egész társaságon végignézett.
– Mindegy. Csak ennyit akartam mondani. Felejtsük el egymást.
– De Lúci…
Most ismét Orsi nyitotta ki a száját:
– Biztos nem próbálunk meg egy kicsit… dumálni? Gondolj bele, olyan hosszú volt az a négy év. Biztos, hogy van azért valami szép emléked, amit te is megoszthatnál…
Gúnyos horkantás jött válaszul:
– Hogyne, sok minden történt a négy év alatt! Mit szeretnél, miről osszam meg az élményeimet? A fecskeavatóról? Pali bulijáról? Vagy várj, mi is volt még… ja igen, amikor kizártátok a matektanárnőt óra előtt?
Orsi arca látványosan fehér színt öltött, ahogy elhangzott ez a felsorolás.
– Ó igen, hallottam mikor ezeket idézgettétek az előbb odakint! Akkor már rég ott álltam az utcán, kint a kapu előtt. Ott álltam már húsz perce. És… nem, meg ne kérdezd! – emelte fel a kezét haragosan Lúci, mikor látta, hogy Orsi már nyitja is a kérdésre a száját.
– Azért nem jöttem be egyből, mert éreztem, hogy nem jó ötlet. Minél közelebb értem ide, annál jobban éreztem. Tudtam jól, hogy csak feleslegesen zaklatom fel magam ezzel az egésszel, de gondoltam, hogy ha most nem, akkor többet talán már nem is lesz rá alkalmam. És féltem is. Nem tudtam, hogy így felnőttként mennyire lesz nehéz újra közétek jönnöm és elmondanom, amit akarok.
– Na, de látod, megtetted és nincs mitől félned…
– Még nem fejeztem be!
Lúci szikrázó szemekkel várta meg, hogy Orsi ismét elhallgasson.
– Szóval hallottam mindent, amit beszéltetek, és szívesen végigveszem veletek újra én is. Beszéljek a fecskeavatóról? Szívesen beszélnék, de nincs mit mondanom, mert mint tudjátok, nem mentem el. Bekamuztam Gyuri bának valami betegséget és otthon maradtam.
– De miért…
– Szeptember utolsó hetében volt a fecskeavatónk. Ti már az első héten elkezdtetek belém állni. Tudod ki kockáztatta volna meg, hogy kihívjanak valami hülye feladathoz, ahol leégetem magam! Csak még több okot adtam volna nektek arra, hogy később rajtam röhöghessetek!
– Jajj, Lúci! De hát mi is hülyét csináltunk magunkból!
Ricsi méltatlankodva szólalt fel:
– Ez az egész erről szólt. Hallanod kellett akkor azt is, mikor az táncolós feladatunkat idéztük fel Bettivel. Tök poén volt az egész. Így felnőttként is poénra vesszük, de már egy hét, vagy akár csak egy nap után is szimpla poén volt.
– Ó, hát persze, ti megúsztátok ennyivel, hogy mindenki csak „poénra” vette.
Ismét előkerült az idézőjel.
– De gondolj már bele, hogy mi lett volna, ha én álltam volna ki az egész iskola elé táncikálni? Mit kaptam volna tőletek onnan a nézőtérről? És mit kaptam volna az utána következő napokban, hetekben? Meddig kellett volna még a közös alázásokat hallgatnom arról, hogy a dagi lány táncolni próbált? És nehogy azt merd mondani, hogy nálam is csak…
Idézőjel.
–… „poénra” vettétek volna!
Néma csend érkezett a többiek részéről, látszólag mindenki Ricsi reakciójára várt, aki eleresztett egy fáradt sóhajt:
– Lúci, ezt nem tudhatjuk. De rendben, elismerem, hogy valószínűleg te azért jobban kaptad volna az ívet nálunk. De akkor sem kellett volna egyből az egészet kihagynod.
– Persze, te könnyen beszélsz! Nem neked kellett kockáztatnod a napi szintű csesztetést! Mondhatom, rohadt jó érzés volt utána még hetekig azt hallgatni, hogy ti milyen jókat röhögtetek együtt. Mást se csináltatok, csak idézgettétek egymásnak a fecskeavatós sztorikat!
– Figyelj, sajnáljuk, hogy ez téged ilyen rosszul érintett…
Lúci azonban nem hagyta visszavenni a szót. A pincérek közben már meg sem próbáltak úgy tenni, mintha nem figyelnék a műsort a pult mögül.
– Na, de menjünk tovább! Pali bulija. Elmeséljem, milyen emlékeim vannak róla? Szívesen mesélek erről is! Emlékszem például, hogy előtte pár nappal, az egyik szünetben a teremben ültünk valamennyien. Azt tervezgettétek, hogy ki milyen piát visz majd magával, aztán Pali egyesével odament mindenkihez, és lefixálta vele, hogy biztos jönni fog-e majd.
– És hozzád nem ment oda?
– Ákos volt akkor a padtársam, ott ült mellettem. Odament Ákoshoz, két mondatban lerendezték. Aztán Pali egy pillanatra rám nézett és… tovább ment.
– Jajj, Lúci, most komolyan?!
Ricsi méltatlankodva sóhajtott egyet Pali helyett is, aki csak megszeppenten pislogott a sztori felemlegetésére.
– Igen, komolyan! Na, de várjál, nem akarok igazságtalan lenni! Emlékszem, hogy egyszer ugyanis felmerült a nevem a buli kapcsán. Mikor később infóórán arról ment a hülyéskedés a fiúktól, hogy valami, ’nemistudommilyen vetkőzős csajokat kellene hívniuk, hogy még jobban feldobják a bulit. De, hogy az túl drága lett volna. És akkor valamelyikőtök nagyon viccesen bedobta hangosan, hogy „Lúci biztos olcsóbban vállalná”.
Miközben Lúci rázúdította ezt a sérelmét a többiekre, az osztály tagjai közül néhányan lopva egymásra pillantottak. Talán épp a bűnöst keresték maguk között, akinek a szájából elhangzott ez a gyomorforgató beszólás.
– És az egy dolog, hogy mind kiröhögtetek! Azt már megszoktam! De Pali slusszpoénként még rá is vágta, hogy „Hallod, ezt még viccből se!”
Újabb somolygó egymásra pillantások következtek, és most végre Pali is felszólalt:
– Én erre nem is emlékszem…
– Hát képzeld el baszki, hogy én igen! Én emlékszem! Szó szerint visszaidézem neked, amit akkor mondtál! Ott lett nekem egyértelmű, hogy ti nem azért nem hívtatok eddig, mert esetleg elfelejtettetek volna. Eszetek ágában sem volt meghívni, és magasról leszartátok azt is, hogy én ezzel tisztában vagyok!
Ismét Ricsi vette át a szót:
– Lúci, gondolj bele egy percre! Eljöttél volna? Úgyse jöttél volna el, ha elhívunk. Már a fecskeavatót is kihagytad, pedig ez bőven egy évvel utána történt már.
– Biztos, hogy nem mentem volna el. De legalább… legalább az illúzió meglett volna, hogy én is az osztályhoz tartozom.
– De hát az osztályhoz tartoztál…
– Igen, akkor, amikor épp unatkoztatok és azzal foglaltátok el magatokat, hogy engem piszkáljatok. Ennyi volt a funkcióm Ennyi volt az egész szerepem az osztályban. Máskor sosem vettetek figyelembe, csak ilyenkor!
– Figyu, Lúci!
Mindenki döbbenten figyelte, ahogy Pali elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy kilépjen a többiek tömegéből. A hangjából már eléggé érezni lehetett, hogy egyre inkább uralma alá vonta őt az alkohol, de egyelőre még magabiztosan parancsolt a testének.
– Teljesen igazad van. Szemetek voltunk. És már… sajnos már nem tudjuk visszacsinálni.
Elvett a legközelebbi asztalról egy tiszta poharat, és egy megbontott borosüveget. A borosüveg sötétzöld fala mögé bepillantást engedett a lámpafény, és látni lehetett, hogy kábé csak egy pohárnyi adag hiányzik még belőle.
– De én azt mondom: legyen ez most egy új kezdet.
Kitöltött néhány kortyot a mélyvörös folyadékból a pohárba.
– Ez egy jó alkalom arra, hogy kicsit pótolhassunk, és bulizhassunk egyet közösen, ahogy régen is szeretted volna.
Odasétált Lúcihoz, és felé nyújtotta a poharat:
– Gyere, igyál velünk egyet, és…
A mondat még be sem fejeződött, ahogy a pohár ezer darabra tört a padlón, ahogy Lúci kiverte Pali kezéből.
– Takarodj el tőlem, te… köcsög!
Pali tátott szájjal meredt Lúcira, rögtön ezután pedig a egyik pincér elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen:
– Hölgyem… azt hiszem, ideje távoznia.
Ahogy odalépett mellé, már épp kezdte volna kifelé taszigálnia a nőt, de Ricsi közbeszólt:
– Várjon, hagyja, kérem! Hagy intézzük el mi! A poharat nemsoká kifizetjük.
A pincér végül elengedte a rezzenéstelen arcú Lúcit, de egy nem túl bizakodó tekintettel hagyta ott őket.
– És talán nem okozok túl nagy meglepetést azzal – folytatta a nő, mintha mi sem történt volna – hogy arról a sztoritokról sincs túl sok emlékem, amikor Éva nénit kizártátok a matekóráról. Ugyanis talán már elfelejtettétek, de engem is kizártatok, vele együtt. Éva nénivel együtt mentem volna be a terembe. De én az egészből csak annyit érzékeltem, hogy ti odabent az ajtó mögött röhögtök és szórakoztok.
– Erről viszont már tényleg nem tehetünk. Ott Éva nénivel akartunk kiszúrni, de nem szándékosan jött ki úgy a lépés, hogy te is…
– LESZAROM!
Lúci még dobbantott is mellé dühében.
– Szarok a magyarázkodásotokra! Ez csak egy eset volt a sok közül! A sok közül, amikből… kimaradtam! Kimaradtam mindenből! A szekáláson kívül semmibe sem vontatok be, akár szándékosan, akár véletlenül, de… de a legtöbbször inkább szándékosan! Minek akarnék akkor eljönni? Miről csevegjek veletek? Nincs egy olyan emlékem se a négy évből, amikor én is jól éreztem volna magam veletek, és nem csak ti!
– Épp ezért ajánlotta fel Pali, és ajánljuk fel most mi is, hogy nyugodjunk meg, üljünk le, és töltsünk el együtt egy kellemes estét. Hadd próbáljuk meg jóvátenni azt, amit elrontottunk. Nem muszáj meghallgatnod minket, hogy velünk mi újság, ha téged nem érdekel. De te nyugodtan mesélhetnél magadról, és arról, hogy mi történt veled az érettségi után. Szívesen meghallgatnánk. És figyelj, közben esetleg kitalálhatnánk, hogy hogyan próbálhatnánk téged egy kicsit kárpótolni.
Ricsi körbesandított a többiekre, akik egyetértően bólogattak.
– Figyelj, én például az egyik budapesti étteremben dolgozom. Megadom a címet, és bármikor, ha esetleg arra jársz, gyere be nyugodtan enni egyet. A vendégem leszel.
Felbátorodva a kezdeményezésen, most Betti is felszólalt:
– Én fodrászként dolgozom, két várossal arrébb. Vágom, festem, alakítom a hajad bármikor ingyen, ha eljössz hozzám.
Orsi sem maradt szó nélkül:
– A Tescoban vagyok műszakvezető. Csak egy szavadba kerül és szuper kis örökös kedvezményeket intézek neked.
Ezek után az osztály tagjai sorra dobálták be a saját ajánlataikat Lúcinak:
-Ha valaha Pécsen jársz, tudok neked belépőt intézni a színházba, bármelyik előadásra.
– Mi a feleségemmel üzemeltetünk egy kis tanyát, lent vidéken. Alkalomadtán szívesen megleplek friss zöldségekkel, húsokkal.
– Szegeden dolgozom a fürdőben. Én is szívesen bejuttatlak oda a vendégemként, ha arra jársz.
Mire az utolsó ajánlat is elhangzott, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, Lúci ismét csak tiltakozóan rázta a fejét.
– Nem. Nem kellenek a felajánlásaitok. Nem kell a nyalizás. Amit igazán szeretnék tőletek, azt már úgysem tudjátok megadni.
– És mi lenne az? – tette fel Pali a kérdést, meglehetősen elővigyázatlanul. Lúci ugyanis gyilkos tekintettel pillantott rá:
– Nem erről magyarázok már vagy húsz perce? Azt a négy évet akarom. A tinikoromat. Hogy ne folyamatos szorongással teljen. Hogy… hogy ne csak túlélni járjak be a gimibe, hanem benne lehessek én is minden hülyeségben. Azt akarom, hogy… hogy nekem is legyen miért ott ülnöm kint most veletek a teraszon. Mert van mire visszaemlékeznem.
Úgy látszik, hogy Lúci kiadhatta magából a dühe nagy részét, ugyanis a frusztrációja most egy kósza könnycseppként csordult ki a szeméből. Gyorsan letörölte az öklével, és nagyot sóhajtott, hogy ezt az egyet ne követhesse még több.
Látva az elgyengülését, Ricsi most ismét egy békésebb hangnemet próbált vele megütni:
– Lúci, nézd… lehet, hogy ez kívülről valami nagyon bennfentes dolognak tűnt, de… hidd el, hogy amúgy nem volt az. A gimis menőséget egyikünk se vitte magával a dolgozó életbe. De tényleg jó lenne, ha tudnánk pótolni valahogy ezt a hiányosságodat. Még mindig azt mondom, hogy első lépésként ezzel az estével kellene kezdenünk. Mindjárt hozunk neked egy másik italt, és próbáld meg úgy felfogni, mint egy közös bulit a gimis osztályoddal. Gyere, szuper lesz! És közben beszélhetnénk arról, hogy a közeljövőben összehozzunk még hasonló alkalmakat.
Lúci ekkorra viszont már egyre többet nyúlkált a szeméhez, törlő mozdulatokat alkalmazva, közben pedig el-elcsukló hangon préselte ki magából a mondandóját:
– Ti tényleg nem értitek, hogy ez miről szól, ugye? Nem vágjátok, hogy ami nekem fáj, azt ilyen ajánlkozásokkal már nem tudjátok jóvátenni?
Újabb könnycseppet törölt le az arcáról és szipogott egyet hozzá:
– Nekem nem most van rátok szükségem. Megöregedve, harmincas felnőttként, egy rakás felelősséggel a hátunk mögött. Sokatoknak már családja is van. Szét vagyunk már szóródva az egész országban, meg páran külföldön. Persze, majd higgyem is el, hogy csak az én kedvemért újra összeülnénk néhány hét múlva. Kényszerből. Még ha sikerülne is összehozni, biztos nem lenne erőltetett hangulatú, igaz? Hát hogyne…
Kezdett visszatérni a régi él a hangjába, ahogy dühösen a volt osztályára legyintett:
– Akkor kellett volna ilyeneket lelkesen ajánlgatni, mikor még napi szinten egymásra voltunk utalva. Fiatalon, ráérősen, szabadon. Nem most, mikor már úgyis mindenki csak az óráját nézné az első pohár után, hogy mikor indulhat már haza a családjához pihenni. Arra az érvre meg, hogy az ember nem viszi magával a gimis menőséget a felnőtt életbe…
Hanyag mozdulattal megvonta a vállát:
– Talán tényleg nem. De szerintem rohadtul nem mindegy, hogy hogyan hagyja ott valaki a gimit négy év után. Kikerülhet onnan egy egészséges énképpel, vagy szürke, meggyötört kisegérként is. Mindkettő hatással lesz a személyiségére. Ti ezt azért nem értitek és azért nem érzitek át, mert nektek az általános menőség mindig magától értetődő volt. Sosem kellett megküzdenetek azzal a kihívással, hogy egy társaság nem fogad be titeket. Főleg egy olyan társaság, akivel évekig össze vagytok zárva. És ezért nem érzitek át azt sem, hogy miért érzem úgy, hogy kimaradt az életemből valami, ami nekem is ugyanúgy járt volna. Csak ti úgy döntöttetek, hogy megtagadjátok tőlem.
– De Lúci…
Hosszú hallgatás után, most ismét Orsi próbált meg érvelni, noha az izgalomtól közben a kezét tördelte.
– Figyelj, nem akarom elbagatellizálni, csak… oké, induljunk ki abból, hogy a gimi neked már veszett ügy volt, és ott nem tudtál már magaddal mihez kezdeni. De akkor miért nem próbáltál meg barátkozni mondjuk… a sulin kívül? Például a neten megismerkedni… hasonló helyzetben lévőkkel?
– Próbáltam. Ki mondta, hogy nem próbáltam? Beszélgettem más tinikkel, akikkel megértettük egymást, de mindig olyan nagy távolságra laktunk, hogy lehetetlennek tűnt megoldani a személyes találkozókat. És egy idő után minden ilyen netes barátságom elhalt. Arra jó volt, hogy néha akadt, aki meghallgasson, és én is meghallgattam másokat. Meg pár évvel a gimi után, itt ismertem meg a páromat is. De ez a veletek töltött napokon nem sokat segített.
– Ilyen nehéz helyzetekben minden kapaszkodó jól jön.
Gyuri bá olyan régóta szólalt már meg a társaságban, hogy erre a mondatára páran csodálkozva ránéztek, mintha már el is felejtették volna, hogy ő is ott van velük. Az őszes hajú ex–osztályfőnökük bölcsen bólogatva mosolygott Lúcira.
Lúci most őt pécézte ki a tekintetével.
De ő nem mosolygott.
És nem is csodálkozott rá.
A színtiszta megvetésen kívül semmit sem tartalmazott a Gyuri bá felé sugárzott tekintete, és a szavak sem, amiket halkan mormogott felé.
– Maga… maga inkább csak kussoljon.
Gyuri bá arcán a mosoly egy hangyányit összébb húzódott, és a szeme alatt furcsán megrándult egy izom.
– Hogyan?
– Jól hallotta. Maga a tanári szakma egyik szégyene. Osztályfőnöknek legalábbis borzasztó volt. Nagyon jól tudta, hogy mi zajlik az osztályban mindennap, sokszor még az orra előtt is. Emlékszem, hogy egy idő után már meg se próbálták maga előtt titkolni, hogy kiközösítenek engem, és maga mit csinált? Emlékszik még, hogy mit csinált?
Gyuri bá továbbra is csak tanácstalanul pislogott:
– Nem értem Lúci, hogy mire gondolsz…
– Hát persze, hogy nem érti! Nincs is mit értenie, mert az égvilágon nem csinált semmit! Homokba dugta a hülye fejét egész végig! És ha esetleg a szeme előtt kezdtek el engem alázni, amiről már nem tehetett úgy, mintha nem venné észre, akkor is csak elintézte az egészet valami kitérő dumával! Mit is… mit is mondogatott sokszor?
Lúci egy pillanatra félrenézett az asztalok irányába, hogy zavartalanul kotorászhasson az emlékei között. Aztán diadalmas tekintettel kapta vissza a fejét:
– Ja, igen, megvan!
Kicsit bemélyítette a hangját, és affektáló hangsúllyal kezdte el Gyuri bát utánozni:
– „Hűha, úgy látom, elszabadultak az indulatok!” Aztán, ha óra vége volt, fogta magát és kisétált a teremből! Vagy ha szünetekben látta ezt, elsütötte ezt az egy mondatot, és továbbment! Ha pedig órán, akkor ezután csendet kért és haladt tovább az anyaggal. Ennyit tudott! Az ilyen mondatokkal magának minden el volt intézve!
Gyuri bá elnézően rámosolygott Lúcira, és úgy kezdett el magyarázni neki, mintha még mindig egy lázongó diákjához beszélne:
– Lúcikám, én ezzel csak téged akartalak erősíteni. Ha folyamatosan megvédtelek volna, azzal nem javult volna a problémamegoldó készséged…
Lúci idegesen rálegyintett:
– Jajj, hagyjuk már ezt! Mi az, hogy folyamatosan? Egyszer se tette! Egyetlen rohadt alkalommal se! Még az elején se! Könnyű utólag ezzel a dumával védekezni! Szerintem meg csak kényelmesebb volt magának ráhagyni az osztályára a problémát és továbbsétálni! Kényelmesebb volt megvonni a vállát, mint megpróbálni nevelni minket, igaz? Egyszerűbb volt abban hinni, hogy „majd rájönnek maguktól”, mint megpróbálni átadni egy… értékrendet!
Dühösen kifújta a levegőt:
– Nem tartom biztosnak, hogy sikerült volna, ha megpróbálja. Nem hiszem, hogy hosszútávon hallgattak volna magára. De még csak a szándékát se láttam annak, hogy meg akarja próbálni. Szégyellje magát! És ti is mindannyian!
Ezt már az osztályának címezte, de nem kapott rá semmilyen választ, csupán csak szégyenlős tekinteteket, amik a padlót vizslatták. Úgy gondolván, hogy több mondanivalója nincs is, Lúci sóhajtva igazított egyet a haján, majd…
– Hát akkor minden jót! És ne keressetek többé!
Magabiztosan megindult az osztálya felé, akik engedelmesen félreálltak előle. Hátra sem nézve, az indulattól még mindig fújtatva egy kicsit, kilépett a langyos éjszakába. Az egy szem tücsök, valahol a sötétben megbújva még mindig kitartóan ciripelt, most viszont mintha csak Lúcinak igyekezett volna vigasztaló szerenádot adni.
Már az udvar kapujánál járt, amikor a monoton ciripelést egy kiáltás törte meg a háta mögül:
– Lúci! Várj egy kicsit!
Megállt. De nem fordult hátra. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és koncentrált, hogy ne adjon hangot az első gondolatának. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, Gyuri bá igyekezett utána.
– Továbbra sem vagyok magára kíváncsi.
Ahogy ezt a két szót kimondta, érezte, hogy a hangja már nem tartalmaz haragot, csupán csak keserű tárgyilagosság áradt belőle, megfűszerezve némi lemondással. Gyuri bá közben beérte őt és megállt mögötte:
– Én azért szeretném, ha szánnál rám még egy percet. Valószínűleg sohasem fogjuk többet újra látni egymást, úgyhogy nem akarom ezt a lehetőséget elszalasztani.
Lúci végül lassan hátrafordult, de a tekintetével meg sem próbálta leplezni, hogy mennyire nincs ínyére ez a dolog. Unott tekintettel nézett a volt tanára szemébe:
– Mit akar tőlem?
Talán attól a ténytől, hogy milyen flegmán viszonyul felé, de Gyuri bá arcáról tömény sajnálatot olvasott le, ahogy állta a tekintetét:
– Lúci, figyelj! Nem mentegetőzni akarok. Van igazság abban, amit mondtál. Tényleg nem fordítottam rád annyi figyelmet…
– Semmilyen figyelmet.
– Jó, akkor semmilyen figyelmet. Szóval nem figyeltem rád, pedig nyilvánvaló volt egy idő után, hogy szükséged lenne egy kis felnőtt támogatásra. Ezt sajnos el kell ismernem. És ezért most bocsánatot kérek.
Hagyott pár pillanatot, hogy súlyt adjon a szavainak, aztán mikor látta, hogy a nő nem akar közbeszólni, folytatta:
– Az osztályfőnökségetek mellett a történelemtanári feladataimat is folyamatosan vinnem kellett több osztályban, közben otthon a házasságomban is sok nehézség akadt azokban az években. Tudom, hogy ez nem jelent mentséget rád nézve, de szeretném, ha egy kicsit megértenéd, hogy miért nem volt több energiám akkoriban még a te kiközösítéseddel is foglalkozni.
Lúci türelmetlenül bólintott:
– Jó, tudomásul vettem. Ég önnel…
– Még kérnék egy percet! – szólt utána Gyuri bá, megakadályozva, hogy Lúci hátat fordítson neki.
– Gyorsan.
– Nézd, nem sokat tudok a gimnázium utáni időszakodról, mert érthető módon nagyon eltűntél. De egy-két apróság azért eljutott hozzám. Igaz például, hogy évfolyamelsőként diplomáztál, mint kriminológus?
Erőtlen bólintás jött válaszul:
– Igaz.
– És igaz, hogy amikor már az időd és az anyagiak is megengedték, utazgatni kezdtél? Ha jól hallottam a bátyádtól, már szinte az összes kontinensre eljutottál, legalább egyszer. Ha nem többször.
Bólintás:
– Igaz.
– És az is igaz, hogy a párod pár hónapja eljegyzett, és tervezitek az esküvőt is?
– Igaz.
Gyuri bá meleg tekintettel rámosolygott:
– Lúci, ezek nagyon komoly eredmények az életben. Főleg, ha azt vesszük, hogy mennyire elhagyatott és önbizalomhiányos voltál még tiniként. A többiek erről nem feltétlenül tudnak, de én látom, hogy remekül összekaptad magad. Csak egy dologra válaszolj, kérlek: mi volt az a fordulópont az életedben, ami után tudatosan elkezdtél a változásra koncentrálni?
Gyuri bá még így az utcai lámpa fényében is elkapta a pillanatot, ahogy Lúci arcán áthullámzott egy kis adag enyhülés. Némi gondolkodás után válaszolt csak:
– Nem volt egy konkrét pont. Talán… talán az, hogy az egyetemre már egy másik városba jártam, ahol nem ismertem senkit. És engem sem ismert senki.
– Tiszta lappal tudtál indulni.
– Ahha, igen. Bekerültem egy új közösségbe, és… egyszerűen csak éreztem, hogy itt már nem kell a dagi lánynak lennem, akit mindenki elnyom, és akibe mindenki beletörölheti a lábát. Az lehettem, aki csak akartam. Én pedig végre az akartam lenni, aki a gimiben is.
– Na és mesélj, sikerült?
A lány bólintott egyet:
– Igen. Találtam magamnak barátokat. Végre eljutottam bulizni. És már nem csak abból állt az életem, hogy suli után igyekeztem haza, és a szobámban, a gép előtt töltöttem az egész napot.
– Akkor tudtál végre egy kicsit pótolni a gimis élményeidből. Fiatal huszonévesként még egyáltalán nem voltál ezzel elkésve.
– Hát… az addigi semminél mindenképp jobb volt. És végre kicsit jobban odafigyeltem magamra is, akkor kezdtem el például fogyózni és edzeni. Az új barátaimnak szintén fontosak voltak a rendszeres edzések, és nagyon sokat motiváltak, húztak magukkal.
Gyuri bá biztatóan mosolygott rá továbbra is:
– És mondd, ha csak a gimi utáni korszakot figyeljük, akkor most már elégedettnek érzed magad azokkal az élményekkel, amiket akkor kaptál? Sikerült végre teljesebbnek érezned az életedet tőlük?
Lúci nem válaszolt azonnal. A cipőjét bámulva merengett pár percig, majd bólintott:
– Azt hiszem, igen.
– És, hogy érzed, mi motivált téged egész végig?
Vállat vont:
– Én csak… egyszerűen csak nem akartam, hogy… hogy ők győzzenek.
Itt a szórakozóhely bejárata felé intett a fejével, ami mögött a volt osztálya összegyűlt:
– Nem akartam úgy leélni a fiatal éveimet, hogy nem élem át azokat az élményeket, amiket ilyenkor kell. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy ezek nekem is ugyanúgy járnak, és képes vagyok őket magamnak megszerezni.
– És nehéz volt az elején? Biztosan volt benned rengeteg gátlás…
Lúci hitetlenkedve pislogni kezdett:
– Hogy nehéz volt-e? Figyeljen, én most még harminc évesen is, ha valahol nevetést hallok magam körül, akkor szorongani kezdek, mert egyből azt érzem, hogy mi van, ha megint rajtam nevet valaki? Bármennyit is edzek és bármennyit is fogyok, még mindig kövérebbnek látom magam a kelleténél, és csak a párom és a barátaim kérésére fogadom el azt az alakot, ahogy jelenleg most kinézek. És hiába győzöm le ezt a félelmemet nap, mint nap, de még mindig elkap az idegesség és a gyomorgörcs, amikor nyilvánosság előtt kell beszélnem. De néha még egy szimpla telefonálásnál is, egy idegennel.
– És a régi sérelmeid miatt veszel erőt mindig magadon ezekhez?
– Igen! Mert… mert nem akarok…
Kétségbeesetten nézett szét maga körül, mintha csak ott megtalálhatná a szavakat, amiket keres:
– Nem akarok tényleg azzá az élettelen, mihaszna dagi lánnyá válni, akinek elhitettek.
Ijesztően elcsuklott a hangja az utolsó szótagnál és ingerülten letörölt az öklével a szeméről, valami fényeset.
Furcsamód, Gyuri bá továbbra is csak mosolygott ennek hallatán:
– Pontosan, Lúci. Pontosan.
Meglepett tekintet jött rá válaszul:
– Ezt most, hogy érti?
– Nézd, se én, se pedig az osztályod nem fogunk olyat tudni mondani vagy ígérni, ami visszahozhatja neked az elvesztegetett éveidet. De szeretném, ha picit elgondolkodnál egy másfajta nézőponton is, ami jobban segíthet neked elfogadni azt, ami történt
Gyuri bá támogatóan megérintette Lúci karját, aki furcsamód, nem lökte el ösztönösen magáról, csak zavart tekintettel tűrte az érintést.
– Én úgy látom, hogy azt a haragot és elégedetlenséget, ami a négy év alatt felgyülemlett benned, sikerült a lehető legjobb módon felhasználnod, és visszaforgatnod… hmmm, hogy is mondjam… önmagad fejlesztésébe? Talán ez a legjobb kifejezés.
A folyamatos bizonyítási vágyadnak köszönhető, hogy ma bátran szembenézel a félelmeiddel. Hogy rengeteget tanultál és ezáltal szuper munkád lett. Hogy odafigyelsz a testedre. Hogy egy csomót utazgatsz és élményeket gyűjtesz. Figyelj, ne érts félre, én nagyon szeretem és büszke vagyok a többiekre is, de sokan közülük, nem tudtak ilyen biztos egzisztenciát kiépíteni maguknak mostanra. És van egy olyan érzésem, hogy ha nem szenvedted volna el ezeket a veszteséges éveket a gimiben, akkor könnyen lehet, hogy mára te se lennél ilyen céltudatos magaddal szemben. És a jövőddel szemben sem. Mit gondolsz erről?
Lúci láthatóan szóhoz sem jutott. Minden bizonnyal az járt a fejében, hogy Gyuri bá a négy év alatt összesen nem beszélt hozzá ilyen sokat, mint ebben az elmúlt pár percben. Végül csak habogva megpróbált helyeselni:
– Hát… talán. Nem tudhatom. De… talán lehet benne valami.
– Bizony, hogy lehet. Tudom, hogy nem tudhatjuk biztosra. És azt is tudom, hogy ez nem fogja megszépíteni neked azt a bizonyos négy évet. De ha megpróbálod utólag ezt a szűrőt mögéjük rendelni, talán sikerül némi értelmet találnod nekik. Ha már csak egy százaléknyi értelmet találsz, és sikerül úgy érezned, hogy ezek nem voltak teljesen kidobott évek, akkor máris előrébb vagy.
Gyuri bá visszahúzta a kezét maga mellé.
– Nos, nekem most vissza kell mennem Lúci. Szeretném, ha ezen egy kicsit elmorfondíroznál hazafelé menet. Ennek ellenére, ha persze tényleg úgy döntesz, hogy nem szeretnél a jövőben ilyen találkozókra jönni velünk, akkor tiszteletben tartjuk és megértjük. Ez az elmélet, amit mondtam, tényleg csak az elfogadást segítheti neked, de jóvátenni nem fogja a dolgokat. Akárhogy is döntesz, örülök, hogy ma még láttalak, és, hogy ezt elmondhattam neked.
Az osztályfőnök megeresztett felé még egy utolsó, búcsúmosolyt.
– Vigyázz magadra, Lúci! Minden jót!
Aztán elfordult tőle, és elindult visszafelé az étterembe, egyedül hagyva őt a tücsök magányos zenebonájával
Lúci kitartóan figyelte, ahogy az egykori osztályfőnöke ráérősen ballag vissza az ajtó felé, majd eltűnik a benti helyiség sárgás fényében. Ezután szippantott egy nagyot a friss, nyári levegőből, és elindult hazafelé a járdán.
Belenyúlt a nadrágzsebébe, és megérintette az oda rejtett fülhallgatót, de végül nem vette ki. Nem vágyott most zenére, sokkal inkább csak arra, hogy csendben elemezgethesse az elmúlt perceket.
Kopogott a cipője a járdán, ahogy sétált előre.
Akárhogy is, ez nem volt érzelmileg egy könnyű menet, de nem bánta meg, hogy elszánta magát rá. Egy rakás frusztráló gondolattól sikerült megszabadulnia, amiket kitartóan cipelt magával, az egész húszas éveiben.
Biztos volt benne, hogy a szép szavak ellenére, nem fogja magát ismét kitenni ennek a társaságnak a jövőben. Neki bőven elég az, hogy ha csak erre a kis időre is, de láthatta őket főni a saját levükben.
De különös módon, nem ettől a gondolattól érzett magában egy furcsa, egyre kényeztetőbb nyugalmat.
Csupán az az egy százalék.
A gyomrának azt a részét, amit idefele jövet a fortyogó harag késztetett görcsölésre, most jólesően simogatta az a bűvös egy százalék.
Noha eredetileg azért jött ide, hogy megszabaduljon egy csomó tehertől, most mégis úgy érezte, hogy nem távozik üres kézzel.