Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Lélekkapu
Kisterpeszben hegedülsz egy szállodahajó nyitott, nyugágyakkal teli napozófedélzetén, az alkonyi ég alatt suhanó Duna-illatú szellőben. Brácsán játszó, téged hűséges figyelemmel kísérő zenésztársaddal, mintegy akolmelegben összebújva húzzátok rendületlenül, miközben széles vigyorokat eregetsz a focipályányi területen szétszóródott, italukat szorongató közönség felé. Zömében a világ minden sarkából származó angolszász, gazdag nyugdíjasok, akik előszeretettel töltik aranyba forduló, őszi búcsújukat mindenféle hajókon, amelyek elringatják őket soha nem látott csodatájakon. Most éppen itt, a híres és méltán népszerű Városban van a szakasz. Kissé anakronisztikusnak érzed, hogy itt, ebben az urbán közegben nem az odaillő, behízelgő és szokványos kávéházi cigányzene szól, mellyel a messziről jött vándort szokás bűvölni, de a jó érzékű programszervező kifejezetten népzenét kért. Annál jobb neked. Mindenkinek.
A Város innen, a Duna közepéről, a legszebb arcát mutatja. Tiszta és ragyogó. Minden ilyen alkalommal, mikor innen nézheted, még téged is lenyűgöz, pedig ismered minden zugát, a patkánylyukakat is beleértve. A feszülő hidak itt megmutatják igazi arcukat és alaplényegüket. Összekötnek teret és időt, múltat és jövőt. Félelmetes energia árad belőlük, amikor a hajó áthalad alattuk…
Az óriási teknő komótosan észak felé húz, árral szembe meresztve kos orrát. Körülötte minden irányban kisebb, kivilágított úszóalkalmatosságok hemzsegnek, ahonnan átszűrődnek az ottani mulatságok összemosódó hangjai, mindenféle zenefoszlány, de ezen a fedélzeten most a magyar népzene a hangulat parancsnoka, olyannyira, hogy az ukrán kapitány is átengedve a kormánykereket kidugja az orrát a hídról, édesbúsan elmerengve egy csempészcigaretta füstjében.
Éppen az epicentrumon, a város szívén haladtok át, a fenséges Lánczos ív alatt. Varázskörbe léptünk. Ezt mindenki érzi. Igen, amott, az a sportos úriember, akinek hattyúfehér loboncát és szakállát borzolja a balzsamos szellő, miközben elmélyülten forgatja poharában italát, és aki eddig vörös arccal és acélkék szemeit villogtatva, öblös skót tájszólásban harsogott valamit partnerének, hirtelen elcsendesedik. Megsejt valamit abból, hogy talán valami köze van a Hídhoz, felmenői titokzatos ágai-bogai révén. Vagy a másik, egy Újvilágból jött texasi olajos, akit megcsap egy halvány sugallat és távolból int neki valamely német vagy angol őse, aki esetleg pont itt, a Vár alatt nézett farkasszemet az oszmán hódítóval, büszke és híres zsoldos-íjászként. Persze, nem ekkora fényben, és közel sem ilyen várakozásokkal eltelve. Netán ott, az a csendes, pokrócba burkolózó idős hölgy tudja-e, hogy alattunk, a meder iszapjában, pont a nagyapja által idepottyantott, ámde fel nem robbant légibomba alussza zavaros, éber álmát?
A Híd és a Város ezen a ponton mágikus üzemmódba kapcsol. Ezt a szakaszt a következő Hídig nem lehet megúszni. Mindenkin átsuhan egy megmagyarázhatatlan sejtés és eufória. Nem akárhol vagyunk. De a pillanatnyi zavart nagy megkönnyebbülésre feloldja, és egyben érthetővé teszi a fő attrakció. Megérkezünk a Parlament impozáns és ragyogó tömbjéhez. Mindenki a jobbszélre nyomul. Izzanak az édeni, almás telefonok. Benned egy pillanatra fölmerül, vajon föl tud-e borulni egy ekkora hajó, ha az összes súly egy oldalra koncentrálódik? Áh… hülyeség! Itt és most, ennél nagyobb biztonságban nem lehetünk. Láttál már olyat, hogy valaha a Dunán?…
Te csak hegeszd össze a mai estét. Ezen a ponton mindig boncidai ritka magyart játszol. Áradó parasztszimfónia, nyomokban nemzeti nagy romantikát tartalmaz. Jól passzol az épület csipkés oromzataihoz és a kupola körül szálldosó, a fénytől megvakult madarak tömegéhez. A vendégsereg megnyugszik. Komfortérzete támad. A számukra egzotikus muzsika cirkalmai és a látvány hatására, Vlad Dracul kastélya jut az eszükbe. Egy pillanatra. Majdnem… De nem mindegy? Kelet-kelet. A siker és a hatás garantált. Te viszont pontosan tudod, hogy közeledünk a legfontosabb állomáshoz. Ladies and Gentlemen, mindjárt áthaladunk a Lélekkapun! Ezen a ponton ráhúzol egy magyarszováti halottkísérőre. Sorry, majd lesz vidámabb, ha átértünk. Ha…
Az öreg Költő komótosan sétál a Sziget felé a sárkányos pillérek fölött, koronás ferde keresztek között, kedvenc, őszi-kék, meleg felöltőjében. A korlátról Margit asszony veti le magát éppen. Aranyhaja lobog, mint hídavatásra felhúzott zászló. Az épület hátsó kapuján Bánffy gróf siet elő, hogy elérje a kolozsvári gyorsot, tán van még remény. A Parlament árnyékában levetett, kitörölhetetlenül odaégett, árva cipők sorakoznak. A hullámokon megtörő fény torkolattűzként villámlik. A szemközti hegyek némán verik vissza a robbanást és a vízbe zuhanó, utasokkal teli villamos sikolyát…
Aztán átérünk. Az előző fényekhez képest itt már egy másik világ kezdődik. Előttünk fokozatosan a Város másik arca foszlik szét a sötétben. A szállodahajó megy tovább, szélesebb víz felé. Meg is kell fordulni valahol.
— Mermaid, — mormolja egy gentleman melletted, jeget kocogtatva gabonapárlatában, aztán fölhörpinti a maradékot.
Te még észreveszed, amint egy pillanatra hableány sápadt feje bukkan elő. Huncutul kacsint húzott ázsiai szemével, sűrű, fekete szöghajába hínár csimpaszkodik. Aztán egy uszonycsapással kecsesen eltűnik a Lélekkapu pillérörvényében…
