Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Két kis tök
Ketten ülünk a szobában. A szél süvít kint, ágak csapdossák az ablakot, a hideg levegő beszivárog. Fázunk, de nem tudunk felmelegedni, a hideg már a csontunkig hatolt. Két kis faragott tök ül az ablakpárkányon, várva, hogy odaadjam a gyerekeimnek amikor legközelebb láthatom őket. Remélem addigra a lila foltok eltűnnek, és nem kell látniuk mi folytatódik ebben a háznak nevezett viskóban. Rájuk gondolok, és hogy hogy jutottunk el idáig.
Merengésemből egy hangos böfögés ébreszt fel. Látom a férjemet a karosszékében, sörrel a kezében. Ez az általános pozíció amiben megtalálható. A mai nap nem volt olyan rossz. Ettől függetlenül rettegek, minden kis zajra felugrok, ha megmozdul görcsbe rándul a gyomrom és hányni tudnék a félelemtől.
A hideg hónapok rosszabbak, többet iszik. A csend ugyanolyan rémisztő, mint a kiabálás. Gyűlölöm. Miatta nincsenek velem a gyerekeim. Tudom hogy jobb nekik, jobb, hogy nem itt és így élnek, de attól még ez én gyerekeim és velem lenne a helyük. Mocorgást hallok, feláll a karosszékből, a hűtőhöz megy. Becsapja a hűtőajtót, az üvegek összekoccannak, és tudom, hogy kezdődik.
– Hol voltál ma? – kérdezi. Nem hagyom el sokszor a házat, hogy a veszekedés ezen részét elkerüljem, de ma muszáj volt elmennem.
– A gyerekeknek vettem tököt, odaadom nekik szerdán – válaszolom. A hangom vidám, próbálom megállítani a felém tornyosuló hullámokat amik tudom, hogy megfullasztanának.
– Nagy szükségük van rá – morogja – Minek szórakozol ilyenekkel? Inkább takarítanál, te haszontalan.
Próbálom lenyelni a mérgemet. Amióta az eszemet tudom ezt hallgatom. Igénytelen vagyok, trehány, miközben ő a kezébe seprűt nem fogott még soha, csak a piás üveget.
– Szerettem volna ha van valami kis apróság nekik a Halloweenra – magyarázom. Tudom, hogy nem fogja érteni a kis dolgok szentimentális értékét, az apró gesztusokat, hogy mutassam, igenis gondolok rájuk, sőt, mindenről ők jutnak eszembe, ezért nem tudtam otthagyni az apró tököket. Rögtön arra gondoltam, milyen boldogan faragnánk őket, de mivel ezt nem tehetjük meg, ajándékként kapják.
– Hülyeség, ha engem kérdezel – mondja, majd visszaül a székbe. Szisszen a sör, elhelyezkedik és folytatja. – A kis vakarcsaid jobban jártak, hogy nem vagy velük. Számomra is haszontalan vagy, milyen Anya lehetsz? Tudom milyen, olyan aki hagyja hogy a gyerekeit elvegyék tőle – majd felröhög.
Elönt a harag. Az, hogy a gyerekeimet elvették tőlem, az ő hibája. Kezet emelt rájuk, és én nem tudtam megvédeni őket. Meg kellett volna. Igaza van, nem vagyok jó Anya. Összekötöttem az életem egy olyan férfival, akinek semmi se szent, de ő az Isten. Örülök, hogy a gyerekeim szabadok. Nem tudom milyen érzés már szabadnak lenni, de biztos kellemes. Nem kell minden hangtól félni, a saját házadban úgy érezni, egy biztonságos hely sincs. Én is hibás vagyok, de minden probléma forrása vele kezdődött.
– Mi van, nincs mit mondanod? – hergel – Most magyarázzál, ne a gyerekeidnek amikor nem vagyok ott. Mindent nekem köszönhetsz, és azok a hálátlan vakarcsok is. Nem lennél sehol ha én nem lennék – kezdi magát belelovagolni, és egyre hangosabban beszél.
A feje eltorzul, vörösödik és rá se bírok nézni. A kezem elkezd remegni, a harcolj vagy menekülj reflex bekapcsolt, de nincs hova menekülni. Talán ez a legrosszabb, a tudat hogy nincs hova mennem. Ha elmennék, utcára kerülnék és nem láthatnám a gyerekeimet.
– Én vagyok az oka hogy a szuka lányod abba a sznob iskolába járhatott. Játszotta a fejét folyamatosan, vele együtt te is, hogy na majd belőle lesz valami. Vicc. Nem lesz belőle se semmi, ahogy te is semmi vagy és az is maradsz.
Mantrázom a fejemben hogy nincs igaza. A lányom gyönyörű és okos, igenis sokra fogja vinni. Hirtelen felröhög. Egyszerre ijesztő és undorító a hang.
– Azt elmeséltem már, hogy hogy zártam be mindkettőt a fürdőszobába a sötétbe mikor nem voltál itthon? Mikor még volt munkád, és nem én fizettem mindent?- Mély levegőt veszek.
Be van rúgva, direkt csinálja. Számára a veszekedés a tápanyag, attól érzi, hogy él. De így eszembe jut minden aljas tett amit a gyerekeimmel csinált. Meg amit velem. Az összes verés, ordítozás. Úgy érzem nem bírom tovább.
– Egy senki vagy – ismétli magát – Nincs semmid és senkid, azért vagy még mindig itt. Mindegy hányszor zavarlak el, mindig visszajössz, mint egy kivert kutya – köp egyet a padlóra. – Csak azt bánom hogy nem kóstoltam meg a lányodat mielőtt elvitték. Biztosan jobb nálad – röhög.
Vöröset látok. A gondolat, hogy ez az állat hozzányúlt a lányomhoz, olyan méreggel tölt el, hogy ki tudnám kaparni a szemét.
– Legalábbis a hivatalos szervek szerint nem történt ilyesmi. Aztán ki tudja – és rám kacsint. Csak bámulok rá, miközben ő visszafordul a söréhez. Mintha transzban lennék. Felállok és a konyhába megyek. Kihúzom a felső fiókot és előveszem a húsvágó kést. A testem mellett tartom ahogy visszamegyek a szobába.
– Ha már ott voltál hozz nekem enni. Éhes vagyok – fel se néz. Úgy megszokta hogy kiszolgálom. Mögé sétálok, a kezem izzad a késen de fel sem tűnik.
Egyre gyorsabban veszem a levegőt, az időjárás is mintha a hangulatomat tükrözné. Villámlik és dörög, a szél egyre vadabb. Mintha az elemek is azt mondanák „Tedd meg! Megérdemli.” Egyre hangosabban hallom őket, kántálnak, hogy tegyem meg, megérdemli. A gyerekeim hangja is csatlakozik, közben a sajátomat is hallom ahogy suttogom.
– Tedd meg! Megérdemli – a hangom alig hallható, a feje mégis megfordul. Látom a ronda arcát, és a gyűlölet megállíthatatlan.
– Mi van, meg akarsz ölni? – ismét felröhög. Minden olyan vicces neki. Ahogy fordul vissza, számomra is meglepő gyorsasággal a nyakához teszem a kést és olyan erővel vágok bele a húsába hogy megakad a csonton. Ömlik a vér a nyakából, kezével próbálja bent tartani. Fulladozik, én meg csak állok felette és nézem. Talán megkönnyíthetném neki, de nem fogom. Látni akarom, ahogy kialszik a fény a szeméből. Egy darabig még hörög, vért köpködve. Aztán csend. Felnézek az ablakpárkányra és látom, hogy a két kis tökre is vér került. Azt majd le kell törölni.
