Katica

Katica

1.

Katica a helyén, a hátsó ülés közepére rögzített gyerekülésben. Gyors búcsúzkodás, puszi, ajtó becsap. Anya indít és profin bekapcsolódik a kora reggeli, egyre sűrűbb forgalomba.
Apa integet, majd az órájára néz: 07.30
Az első ügyfele 09 órára várja. Egy fürdőszobai csap cseréje, akár fél óra múlva is ráér indulni.
Addig iszik még egy kávét.

Menet közben anya Halász Judit dalokat énekel. Néhány olyan szót is belesző, ami nincs a szövegben.

„Ó, napsugár, ó, napsugár” – indulj már! – „én szeretlek nagyon
Olyan jó lenne, ha így kezdődne” – na, végre! – „minden szép napom”

07.43, Keresztúri út. A középső tükörbe pillant, négyéves kislánya boldogan mosolyog, ez a dal a kedvence.
Erre kicsit kevesebben vannak, anya gyorsít, de még így is a megengedett sebességhatár alatt marad.
A gyerek nevet, akkor rajta, még egyszer a refrént!

„Ó, napsugár, ó, napsugár” – mégis, ez mit csinál? – „én szeretlek nagyon
Olyan jó lenne, ha így kezdődne” – BELÉNK JÖN! BELÉNK JÖN!

Kicsit jobbra rántja a kormányt, és a gázra lép, de későn. A 3.5 tonnás Ford Transit a bal hátsó keréknél kapja el a Mazdát, olyan erősen, hogy szinte megperdíti a tengelye körül, majd az úttól másfél méterre lévő betonkerítésbe csapódik.
A fékcsikorgás, az ütközés hangja, és az anya kétségbeesett sikolya elnyomja a gyerek vékonyka hangját. Úgy tűnik, sikerül visszanyerni az uralmat a jármű felett, de a Mazda jobb első kereke egy az út szélén lévő nagyobb kőre fut, felborulnak.
Mielőtt anya elvesztené az eszméletét, hallja, ahogy több autó is lefékez, megáll körülöttük. Ajtócsapkodás, kiabálás, futó léptek hangjai.

Szinte azonnal, de nem teljesen tér magához.
– Szedjük ki őket!
A hangok egyre tisztábbak, erősebbek.
– Nem szabad! Lehet, hogy sérült a gerincük!
– A gyerek! Legalább a gyereket vegyék ki!
„A gyerek! Hol vagy, kislányom? Nem hallak!” – a gondolat éles késként hasít az agyába.
Kétségbeesetten megmozdul az oldalán álló kocsiban, de iszonyatos fájdalom nyilall a hátába, a torka elszorul, és mintha egy malomkövet helyeztek volna a mellkasára.
Az egész testét gyengeség keríti hatalmába, Baj van, valami komoly, nagy baj.
Mégis megpróbál megfordulni, még ebben a nyakatekert helyzetben is, noha tudja, hogy képtelen lesz rá. A középső visszapillantót keresi, hiába.
„Mi van veled kicsim, miért nem sírsz? Miért nem kiabálsz?”
– Hívták a mentőket? Mikor érnek már ide?
– Ketten is hívták. A rendőrök…
A fájdalom megszűnt, de a hangok a távolba vesznek, a világ pedig kezd elsötétedni.
Már csak egyetlen gondolata maradt.
„Istenem, kérlek, vigyázz a kislányomra!”

2.

A gyász öt fázisa:

1 – tagadás
2 – harag
3 – alkudozás
4 – depresszió
5 – elfogadás

Egy dobozban találta a szórólapot. Rengeteg fénykép volt benne anyáról, apáról, és róla, amikor még pici volt.
Most már elmúlt nyolc éves, komoly nagylány lett belőle. Szerződést kötött apával, hogy a tízedik szülinapjáig hívhatja Katicának, aztán csak Katinak, vagy Katalinnak.
Azt már most is tudja, hogy ami a szórólapon van, az butaság. Csacskaság – ahogy apa mondaná.
Csak a harag van.
Apa haragszik, a Ford kábítószeres sofőrjére, a gyilkosra! És haragszik a rendőrségre is, mert a férfit nem lőtték agyon azonnal, ott, a helyszínen.
Haragszik a mentősökre, mert tíz percbe telt, mire kiérkeztek.
Haragszik a megállt autósokra, mert nem tudtak segíteni.
Haragszik anya főnökére, mert nem engedte, hogy anya azon a héten szabadságon legyen – pedig kérte.
Haragszik Kerire, anya húgára, aki a keresztanyja is, mert külföldön volt, és nem ő vitte az óvodába.
Haragszik saját magára is, mert lehet, hogy ha ő vitte volna az oviba, nem történik meg a baleset.
Apa azóta haragban áll a világgal, és nem is akar megbékélni.
Katica nem teljesen érti, de érzi ezt.
Anya temetése után Keri hozzájuk költözött, mert így jobban tud vigyázni rá, amíg apa dolgozik.
Sokat dolgozik, pedig már vannak emberei is. Keri azt mondja, jól állnak anyagilag.
Apa a tenyerén hordozza. Mindig kedves és türelmes vele, elhalmozza mindenféle finomsággal, ajándékokkal. Esténként mesél neki, és ő csak úgy tud elaludni, ha apa ott ül az ágya mellett.
Sokat kirándulnak. A Balatonra, és a tengerpartra Katica, a hegyekbe pedig apa kedviért.
Néha Keri is velük tart, de az nem olyan jó, mert veszekedés lesz belőle. Szerinte apa túl mogorva, és goromba is más emberekkel.
Otthon is szoktak veszekedni, mert Keri azt mondja, apának pszichológushoz kéne mennie, vagy templomba járni.
Ezen egyszer úgy összevesztek, hogy Keri elköltözött tőlük, de pár nap múlva visszajött. Azt mondta azért, mert a gyerek nem szenvedhet az apja makacssága, és ostobasága miatt.
Katica nem szereti a veszekedéseket, mert apa azok után szokott a legszomorúbb lenni. Olyankor meg sem kérdezi tőle este, hogy mit meséljen, csak felolvas egyet, aminek ő nem örül igazán.
Mindig ez van, ha valaki felbosszantja, és apát rajta kívül mindenki nagyon hamar fel tudja bosszantani.
Holnap mennek vissza a kórházba. Katica nagyon reméli, hogy a doktor bácsi nem fog olyat mondani apának, amitől mérges lesz.

3.

– Neuroblastoma – mondja az orvos.
Az apa némán, rezzenéstelen arccal ül, mintha nem hallott volna semmit.
Az idős, tapasztalt onkológus ilyet is látott már, ezért pillanatnyi szünet után belefog a betegség ismertetésébe.
– Ebben a korban már igen ritka, és sajnos ez nem jót jelent.
– Miért?
A közöny egy csapásra eltűnt. Mintha bekapcsoltak volna egy gépet, az apa szemeiben harci tűz lobbant fel.
– Ez a daganat egész pici gyerekekre jellemző…
Az orvos csendes, megnyugtató hangon beszél, de tudja, hogy ez nem lesz elegendő mindahhoz, amit el kell mondania.

Katica ma még hazamehet, de jövő hétfőn be kell feküdnie a kórházba. Biztos nem hosszú időre, csak addig, amíg a doktor bácsi meg nem mondja, hogy milyen gyógyszerekre, kezelésre lesz szükség.
Apa nagyon furcsa. Sokat beszél, ahogy mondani szokta: akár egy kiscsaj.
Ma péntek, már csak egy cukrászdára van idő. De holnap állatkertbe mennek, vasárnap pedig a velencei tóhoz, és csak ketten, hogy sokat beszélgethessenek.

A kezelés sokkal rosszabb, mint ahogy ígérték. Sokkal, sokkal rosszabb, és úgy néz ki, hogy nem is használ.
Hiába mondják az orvosok, a nővérek, és még apa is, hogy az erős gyógyszerek biztos meg fogják gyógyítani, Katica tudja, hogy ez nem igaz.
Egyszer, mikor azt hitték, hogy nem hallja őket, kihallgatott két doktor bácsit, akik róla beszéltek.
Nem sokat értett belőle, majdnem semmit, de az utolsó mondat már egyértelmű volt a több mint fél éve kezelés alatt álló Katicának.
– Csak elnyújtjuk szegény gyerek szenvedéseit.

Apa még többet dolgozott, mint azelőtt.
Egyszer, mikor bent volt nála, csőtörés volt az egyik mosdóban. A karbantartó bácsi éppen beteg volt, ezért apa gyorsan behozta a szerszámait a kocsiból, és megjavította a vezetéket.
Ezután többször is előfordult, ahogy apa mondja: „ötperces melókat” megcsinált a kórházban, nem is csak abban a részében, ahol Katica volt.
Amióta kiderült, hogy ő nagyon beteg, apa egy kicsit barátságosabb az emberekkel, viszont sokkal szomorúbb. Katica látja rajta, hogy sokszor csak tetteti magát, hogy milyen vidám, igazából még akkor is szomorú, mikor vele van.
Volt olyan, hogy mikor hirtelen felébredt, apa ott ült mellette a széken, és Katica látta szemén, hogy sírt.

Nem javult az állapota, már egy hete egyágyas szobában van.
Ma reggel sokkal rosszabbul van, mint máskor. Nem csak az izmai, az ízületei fájnak, de az egész bensője feszül, és éget, mintha egy tűzforró vasdarab töltené ki az egész testét.
– Mindjárt itt van apukád – mondja a fiatal, vörös hajú nővér elcsukló hangon, gyorsan megfordul, és sietős léptekkel kimegy a szobából.
Elfelejti becsukni az ajtót. Katicának a mai nap, a borzasztó rosszullét mellett, valami okból túlságosan felerősödtek az érzékszervei, így meghallja, amit a főnővér beszél.
– Ehhez nagyon gyorsan hozzá kell szoknod! Tartsd magad a betegek, és különösen a gyerekek előtt, mert itt…
A főnővér észrevette a nyitva felejtett ajtót. Katica olyan hangosnak hallja a lépteit, és a csukódó ajtó hangját, mintha a kelleténél sokkal jobban felhangosították volna a házimozit.
Pár perc múlva bejön hozzá a főnővér, és két fecskendőt mutat neki.
– Nézd csak Katica! – emeli meg az egyiket. – Ebben olyan finomság van, amitől nagyon mélyen elalszol, és semmiféle fájdalmat nem fogsz érezni. – Leteszi a fecskendőt, és a másikat veszi a kezébe. – Ebben pedig olyan, amitől nem alszol el, de marad egy kicsi fájdalom is.
– Mennyire kicsi?
– Ó, biztos lehetsz benne, hogy sokkal kisebb! – mosolyog a főnővér. – Akkor melyiket kéred?
– Lehet úgy, hogy amíg apa itt lesz, és beszélgetünk, azt kérem, amitől nem alszom, aztán a másikat?
– Te aztán bátor, és okos kislány vagy, kicsim! – mondja a főnővér, lehajol, és befecskendezi a második injekciót a Katica karjába helyezett branülbe.

– Már nagyon várja – mondja a főnővér apának. – Maradjon vele nyugodtan, ameddig csak akar, akár éjszakára is!
A férfi megszédül, úgy érzi, megszűnt körülötte a világ. Az eltelt nyolc hónap alatt még sosem küldték el, de nem is marasztalták.
– Miért? Talán rosszabbodott az állapota? – kérdezi könnyekkel küszködve. – Mondja meg…
– Menjen csak be hozzá, apuka! – szakítja félbe a főnővér. – Ha szükség van valamire, használja a csengőt!

Három órája van benn a lánya szobájában. Ebből fél órát tudtak beszélgetni, mert a főnővér nem mondott teljesen igazat Katicának. Abban az injekcióban is volt nyugtató, amit kiválasztott, csak nem olyan erős, mint a másikban.
– Apa! Alszol?
A férfi felrezzen, teli van bűntudattal.
– Dehogy alszom, kicsim! Kérsz valamit? Nem vagy szomjas?
– Mondhatok valamit? – a hangja még a szokásosnál is gyengébb, akadozó.
Fél órája nézte meg az orvos. Miután elment, a nővér még valamit beadott neki, de azt mondta, már nem kaphat több gyógyszert.
– Persze kislányom – mondja a férfi. Felkel a székről, és óvatosan az ágy szélére ül. – Mond nyugodtan, amit csak akarsz!
– Már nem… kell…– a hangja fokozatosan elhalkul.
A férfi először azt hiszi, megint alszik, de a szeme nyitva, és apja tekintetét keresi.
Egész közel hajol, de még így sem érti a gyenge, leheletnyi hangerővel kimondott szavak mindegyikét.
– Már nem… Katinak hívj… Katica leszek…

Az éjszakás nővér a monitoron nézi, ahogy apa a bal lábáról leveszi a cipőjét, és lánya jobb oldalára fekszik az ágyba, úgy, hogy közben jobb lábával a földön is támaszkodik. Szorosan mellé bújik, és gyengéden a bal vállgödrébe fekteti Katica fejét.
A nővér a műszerek kijelzőire néz. Bár nem lát semmi rendkívülit, teste megfeszül, felállni készül, hogy a kórterembe siessen.
Egy kéz nehezedik a vállára. Az éjszakás doktornő finoman visszanyomja a székbe.
– Maradj csak! Nincs most ott semmi dolgunk, amiért meg kéne zavarjuk őket. – Leül a nővér melletti székre. – Itt maradok. Ha itt az ideje, úgyis mindkettőnknek menni kell.

Az apát végül a biztonsági őröknek kellett kivinni a kórteremből. Senkit nem bántott, nem kiabált, nem tett kárt semmiben, csak nem volt hajlandó elmenni.
Katica kezét fogva, maga elé bámulva ült az ágy szélén.
A doktornő feljegyezte a halál időpontját, egy injekciót adott az apa felkarjába, és miután az őrök a hóna alá nyúlva elvezették a férfit, a nővér gondjaira bízta Katicát.

KETTŐ

1.

A temetésen a pap megint felbosszantotta, mikor felszólította az egybegyűlteket, hogy mondjanak el egy imát azért a valakiért, aki a legközelebb meg fog halni közülük.
Már öt éve, Katica anyjának a temetése után elmagyarázták neki, hogy ez a szertartás része, de egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni.
Ahogy a felesége, a lánya temetésén is hangosan megkérdezte a papot, hogy van-e már jelöltje, vagy majd csak később fogja eldönteni, hogy ki lesz a következő halott.
Tudta, hogy ezzel sokakat megbántott, és felháborított, de távol állt tőle, hogy egy kicsit is érdekelje.
Egy hét múlva a sógornője elköltözött. mondván: nem akar asszisztálni neki abban, hogy tönkretegye magát.

Katica holmijának pakolása közben került kezébe a régi szórólap, amiben felsorolják a gyász öt fázisát.
Baromság! Öt éve is az volt, és most is az!
Ő tud jobbat.
Egy – vodka.
Kettő – whiskey.
Három – …
Összegyűrte a lapot, és a szemétbe dobta. Sosem volt nagyivó, és bármennyire csábította is a gondolat, nem most akarta elkezdeni. Méltó akart maradni Katica emlékéhez.

Komolyan belevetette magát a munkába.
Reggel héttől este hétig-nyolcig keményen dolgozott, hajtotta magát, de így sem tudott szabadulni az álmoktól.
Maguk az álmok nem voltak rosszak.
Kirándulás a tengernél, a Csorba-tónál, vagy valahol a Mátrában, még hármasban, mikor a gyerek kicsi volt, vagy csak kettesben Katicával. Medvefarm, állatkertek, szülinapok, tüzijáték…
Az ébredés viszont kegyetlen, és fájdalmas volt.
Néha már alvás közben, az álmának a végén tudta, hogy a szerettei halottak. Ilyenkor vadul dobogó szívvel, verejtékben úszva ébredt fel, és ölni tudott volna felindultságában.
Más alkalommal, ébredés után szembesült a valósággal. Az olyan napokon a minimális, munkájához szükséges kommunikáción kívül egyáltalán nem szólt az emberekhez.
Egy fél év telt el így.

Bejárt a kórházba, és elvégzett néhány apróbb javítást.
– Beteg a karbantartónk. Meg tudná csinálni a csapot, hogy ne csöpögjön?
– Megnézné a bojlerünket?
– El tudna jönni, felszerelni egy…?
Előfordult, hogy csak este ért rá, de elment.
Ezekért a munkákért nem kért, és nem is kapott pénzt. Egy kávé, vagy tea, néhány kedves szó, amikre mogorván válaszolt valamit.
Nem ütköztek meg ezen, már ismerték.
Egy ilyen alkalommal négyszemközt megkérdezte az ott dolgozó pszichológust, hogy mit tehetne azért, hogy ne álmodjon többet.
– Nem akar álmodni a családjáról?
Az első pillanatban lefagyott, a másodikban majdnem robbant a méregtől, de aztán mélységesen elszégyellte magát.
Fél órán keresztül beszélgettek.
Ez furcsa módon, ha nem is megnyugtatta, de arra késztette a férfit, hogy ne csapásnak tekintse az álmait, hanem próbálja arra felhasználni őket, hogy valami üzenetet találjon bennük.
Nem a halottak üzenetét, hiszen világéletében távol tartotta magát a vallástól, és az ezotériától. Egyfajta megfejtést, annak a megértését kereste bennük, ami világossá teszi, mintegy megmagyarázza neki, hogy az élete a felesége, és a lánya nélkül fog folytatódni, egészen az ő halála napjáig.
Az a fél órás beszélgetés egyértelművé tette, hogy a normális, egészséges élethez el kell fogadnia a megváltoztathatatlant.

Nem ment egyik napról a másikra.
Hetente többször is álmodott.
A javulás első jele az volt, hogy ébredés után nem arra koncentrált, hogy a való életben nem látja többé a családját. Az álom alapján rég elfeledett emlékeket idézett fel magában, és ez hűsítő balzsamként hatott a még sokszor égető lelki sebeire.

Egy teljesen átlagos munkáról volt szó, az első címen egy új gázbojlert kellett felszerelnie.
A név nem volt ismerős, és kaputelefonon keresztül a hangja sem.
– Maga az? – torpant meg csodálkozva, mikor a Katicát búcsúztató pap megjelent előtte az ajtónyílásban.
A meglepetés kölcsönös volt.
– Elnézést, az öcsém beszélt magával telefonon – mondta a pap, és félreállva szélesre tárta az ajtót. – Nem ismeri azokat az embereket, akikkel a munkám során találkozom.
Nem mozdult, próbálta elfojtani magában a lelke mélyén gyülekező viharfellegeket.
– Ugyan már, csak nem fog itthagyni? – kérdezte a pap közvetlen, barátságos hangon. – Ha kívánja, elmegyek itthonról, amíg dolgozik. Ha kell, az öcsém is tud segíteni magának.
– Arra nem lesz szükség – mondta csendesen, és mikor átlépte a küszöböt úgy érezte, mintha valami határvonalat is maga mögött hagyott volna.

2.

– Apa! Te alszol?
Hirtelen tér magához, és megrázza a fejét.
– Dehogy alszom kislányom! Figyelek rád!
Ahogy körülnéz, a tengerparton találja magát, egy kis asztalka melletti fonott székben. Katica az ölében ül, és egy szívószálon keresztül hangosan narancslét szürcsöl.
Az idő kellemesen meleg, lágy szellő bodrozza a hullámokat, és ami furcsa, az emberek nagyon távol vannak tőlük.
„Álom. Csak álom” – gondolja magában, de Katica mosolya minden kételyt eloszlat.
– Köszi, hogy ide hoztál! – mondja szívószállal a szájában, és játékos, kötözködő hangon folytatja. – Most a hegyeid közül lett volna soros valamelyik.
A megállapodás úgy szólt, minden harmadik kiruccanás hegyvidékre történik, és ehhez eddig tartották is magukat.
– Hogyhogy? – csap a homlokára. – Hát nem a hegyekben vagyunk?
– Ugyan már! – nevet fel gyermeki őszinteséggel Katica. – Nézz csak körül!
– Te nézz körül! – mondja vidáman vitatkozva, és karját kinyújtva nyugatra mutat, a nap felé. – De hunyoríts, hogy ne süssön szemedbe a hold!
– Milyen hold, apa! – vigyorog rá Katica. – Még nincs három óra..
– Csitt! – lehalkítja a hangját, szinte suttog. – Látod az erdőt? Még szerencse, hogy telihold van!
– Persze, hogy látom! – megy bele a játékba Katica. Kiürült poharát a mellettük lévő asztalra téve, hunyorogva előrehajol az apja ölében. – És te látod az őzeket?
– Milyen őzeket? Azok szarvasok!
– Dehogy szarvasok! Tisztán látom, hogy azok…
– Elég legyen ebből! Azok kecskék – szakítja félbe őket anya, és három üvegpohár fagyit tesz le az asztalra.
Leül melléjük. Csinos, kedves és…

„Ez nem lehet, nem lehetséges!” – riadt fel, álmából a férfi, és kiült az ágy szélére. Várta a remegést, a verejtékcseppeket, de nem jöttek. Csak a szomorúság, amiért felébredt, és félbeszakadt az álma.
Az órára nézett. 03.50, még több mint két órát aludhat.
Visszafeküdt, és remélte, hogy álmodni fog.

Az ébresztő 06.30-ra volt beállítva, előtte öt perccel kelt fel.
Nem tudta volna megmondani, mikor ébredt fel utoljára ilyen kipihenten, nyugodt szívvel, és őszinte érdeklődéssel tekintve az előtte álló nap elé.