A távoli jövőben a Black Eagle csillaghajó legénysége egy ismeretlen fénygömböt észlel amit a legénységnek meg kell állítania Mike J. Donovan kapitány vezetésével. Mike és csapata szép nyugodtan utazik az űrben, ők a Földi Egyesült Űrügynökség felfedezői. Mike Donovan kapitány nagyban ül a székében és figyeli az első képernyőt.
Bepakolt egy antigrav táskába pár napi ellátmányt Mammo és saját részére, majd habozás nélkül belépett az erdőbe. Tellmur némán és engedély nélkül követte a lányt, mivel féltette a szívének oly drága teremtést. Csak egy, még a földről magával hozott acélkés volt fegyver gyanánt nála, mert ezt a krugg valami oknál fogva nem tartotta veszélyesnek.
Végre ott vagyok. Felnézek az égre, és amit látok, attól lemerevedek, néhány percig csak állok ott, miközben a döbbenet lebénít. Az égen, egy hatalmas űrhajót látok, ami látszólag mozdulatlanul lebeg a város fölött, és aminek a méretei minden képzeletet felülmúlnak. A nagy objektum körül még több, kisebb űrhajó van, amik statikusan a nagyhoz igazodnak, mintha azt védenék. Ezen kívül a formáció körül több tucatnyi kicsi égi jármű szeli keresztül-kasul a teret, és az eget.
Az orvos beadta a szérumot Katának és pár perc múlva, tényleg álmosságot érzett, lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, már nem saját lakását látta, hanem egy gyönyörű tisztáson állt. Virágok, gyümölcsöző fák vették körül, miközben ragyogóan sütött a nap. A lány egy gyönyörű, de egyszerű ruhában kosárral a kezében várt valakit.
Szüleim tutira tudtak valamit, hogy városlakónak kereszteltek el, mert valóban sosem jutottam ki a városból. A Hope egyetlen városáról azt tanultam, nagyobb volt, mint a Föld bármelyik egykori metropolisza. Ezt már akkor is nagyon bántam, mert az egész Hope bolygó tökéletesen élhető és bejárható volt az embereknek. A vágyam a természetes élőhelyei iránt ma már nem bánt. Inkább elviselhetetlenül kínoz, majdnem annyira, mint a magány.
