Infarktus
Infarktus
Már este is szorongó érzésem volt. A szorongás valójában egy olyan félelem, aminek nem tudom az okát. Egy hete már, hogy időnként rám tör. Ezen gondolkodva alszom el.
Reggel kicsit fáj a bal hónom aljánál, nem törődöm vele, biztos elfeküdtem. Bírósági tárgyalásra készülök, az elsőrendű vádlottat védem. Apa, fia és egy harmadik társuk. Három csapásnak néz ki. Akár egy fekvő nyolcas is kiszabható a legidősebbnek…
Csütörtök van, ilyenkor délután kimegyünk a telekre, ezért kocsival indulok el. Egyébként tömegközlekedéssel szoktam tárgyalásokra járni, így nincsenek parkolási gondok, ráadásul jó helyen is lakom; bármelyik bíróságot egy órán belül elérem a fővárosban. Ezúttal Csepelre megyek, és leparkolok a Szent Imre téren.
A kihallgatások alatt egyre jobban erőt vesz rajtam a megmagyarázhatatlan szorongás. Végre elérkezik az ebédszünet ideje. Kihámozom magam a talárból, és ráhajtom a széktámlára. Ezután felállok, de bár ne tettem volna! Hirtelen megszédülök, de olyan nagyon, hogy az agyam is elzsibbad. Szemem előtt táncolni kezd a kép, és én csak állok megkövülve. Bal mellkas-felembe fájdalom hatol, elkezdem hát markolászni a területet, és eszembe jut, amit nemrég a Facebookon olvastam: köhögni kell, az felér egy szívmasszázzsal. Hát köhögök néhányat.
Kissé csökken a szédülés, de most az állkapcsomba és az ádámcsutkámba nyilall a fájdalom. Ráadásul nagy cseppekben kezd folyni rólam a verejték, ömlik rólam a víz; már nedves a hónom aljánál és a hátamon az ing.
Kibotorkálok a folyosóra, lerogyok egy padra, és nézem, ahogy a három vádlottat levezetik a bévések a lépcsőn az előállítóba.
Kijön az ügyész is a tárgyalóból, elmegy előttem, futólag rám néz, majd lassan visszafordul, és leül mellém.
– Szarul nézel ki – mondja – fehér vagy, mint a fal.
– Úgy is érzem magam! – nyögöm.
– Fáj valamid?
– Ja! Itt! – markolom meg újra a szívtájékomat.
– Várj, szólok a bírónak! – adja tudtomra, majd felsiet a második emeletre, ahol a bírói dolgozók vannak. Tárcsázom a feleségemet a mobilomon, és elmondom, mi a helyzet.
– Azonnal kérj meg valakit, hogy kísérjen át a rendelőbe! – adja ki a parancsot az asszony.
– Nem olyan egyszerű az, tárgyaláson vagyok! – felelem.
– Nem érdekel, ez nem vicc! Szólj a bírónak!
Közben lejön a bírónő. Csinos, karcsú, fiatal, bogárszemű fekete fiatalasszony. Elém áll és figyelmesen végigmér. Nem kérdez, a látványból vonja le a következtetést.
– Elhalasztom a tárgyalást! – közli a verdiktet, majd visszamegy az emeletre a talárjáért.
Visszamegyünk a terembe, és rajtam erőt vesz a fegyelem. Belebújok én is a Harry Potterbe (egyszer oda akartam adni a talárt a gyereknek jelmezbáli ruhaként, de megvetően visszautasította azzal, hogy a zöld ügyvédi nyakkendő miatt az Mardekáros.) Végighallgatom a tárgyalás elhalasztásáról szóló végzést. Úgy döntök, nem megyek a rendelőbe. Talán szégyellem másoknak kiadni a nyomorúságomat, engem ne kísérgessenek, meg az autó is itt van, nem beszélve az egyéb cuccokról. Beülök az autóba és hazafelé veszem az irányt. Arra gondolok, hogy az ötvenhatos Pongrácz Gergely is hazavitte a kocsit amikor rájött a rosszullét, otthon halt meg infarktusban: én is haza akarok jutni, lesz, ami lesz. Párom útközben ér el telefonon, azt hiszi, már az orvosnál vagyok. Mikor megmondom neki, hogy hazafelé tartok a kocsival, levágja a kagylót.
Végre szerencsésen(!) megérkezem, és kikászálódok a Peugeotból. Kabátom nyitva, mint a Hollófernyigesnek, sálam lóg, változatlanul fehér vagyok, és még mindig folyik rólam a víz. Nejem az ablakból látja az érkezésemet, és azonnal tárcsázza a rohammentőt.
A mentősök három percen belül érnek ide. Rögvest rám teszik az EKG-t, majd jelentőségteljesen összenéznek, és belém nyomnak egy-két injekciót. Ráültetnek egy vasszékre, ami gurul, és ahogy vagyok, egy szál trikóban, infúziós állványostól kitolnak a kapu elé. Ahogy kiérünk, épp akkor húz el mellettünk a rabszállító, ami a vádlottakat viszi vissza a börtönbe.
A mentősök betesznek a neonsárga-piros rohamkocsiba. Ott még az egyikük a nyelvem alá fúj egy-két permetet, majd felbőg a sziréna, és a kocsi meglódul. Helyből fordulunk, irány a kórház. Nincs nálam se telefon, se más kütyü, azt mondják, az intenzíven úgysem tudok ezekkel mit kezdeni.
A kórházban egy gurulós ágyra tesznek át, majd feltolnak az intenzívre. Ott azonnal gruppenszex van: három nővér fél perc alatt megszabadít az utolsó ruhadarabjaimtól is. Rendkívül profin.
Bejön három férfi; fényvisszaverő, sárga csíkos piros ruhájukról látom, hogy mentősök. Kézbe veszik a lázlapomat.
– Milyen doktor maga? – kérdi az egyik.
– Jogi.
– És abból milyen? Bíró? Ügyész?
– Nem, ügyvéd vagyok! – vágom rá, és nem értem, mit akarnak. Majd huncut mosoly jelenik meg az egyikük arcán, és nekem szegezi a következő kérdést.
– Csinált már műhibapert?
– Nem hál’Istennek! – fuvolázom megkönnyebbülten, mire elégedett arccal begurítanak ágyastól a liftbe.
– Vigyázunk, hogy ne csússzon le a cédula a csuklójáról a nagylábujjára! – vígasztalnak.
A műtőben több orvos vesz körül, egyikük, egy őszes, kerekarcú, bajszos, sötétbordó ruhás, megfellebbezhetetlenül kijelenti, hogy ő fog műteni. Lemossák a jobb lágyékomat és a jobb csuklómat valami barnás folyadékkal, néhány tapintás, és az orvos a csuklómat választja. Érzéstelenítő szurit kapok, majd egy bemetszés, és betolja a szondát. A szonda elindul felfelé az ereimben, de alig érzem. Az orvosok egy monitoron követik az útját, de én semmit nem látok ebből, csak hallgatom az egyenletes sípolást. Eszembe jut, hogy az intenzív osztály olyan, mint az üzenetrögzítő, csak az előbbiben a hosszú sípszó ELŐTT kell bemondani az üzenetet.
– Na, itt van! – mutatja a bordó ruhás a többinek. – Most ide teszünk egy sztentet! – Ezután hozzám fordul.
– Kicsit rosszabb lesz most, hogy kinyitom ezt, de elindul a vérkeringés.
Tényleg rossz érzés. Mintha az elfeküdt karomba térne vissza az élet, a kizsibbadás igen fájdalmas tud lenni. Ez az érzés a legrosszabb az infarktusban. Közben azt latolgatják, mennyi ideig volt elhalva a szívizom, mekkora terület károsodott. Végül megállapítják, hogy nem vészes a dolog, járhattam volna rosszabbul is. Mikor pedig előadom, hogy a kocsit is hazavittem, hát finoman lehülyéznek. Alsófali miokardiális infarktus – mondják.
Felvisznek az intenzívre. Mellemre, csuklómra és bokámra tappancsokat ragasztanak, és rátesznek egy EKG-ra. 24 órát kell itt lennem, de használhatom a kacsát és az ágytálat is. Orromba csövön jön az oxigén, ujjamra csipesz kerül, erre kell a legjobban vigyázni, ha leveszem, sípol a rendszer. Azt mondják, a következő 24 óra kritikus. Nincs semmi olvasnivalóm, így ha a szívem nem nyír ki a következő 24 órában, hát az unalom biztosan.
Lassan eljön az este. A kaja borzalmas, szerencsére nekem nem adtak, de látom a szomszédét. Nem vagyok éhes. Az éjszakás nővér lerántja rólam a takarót, próbálok tiltakozni, hogy most nincs ott semmi látnivaló, de egy langyos vizes szivaccsal alaposan megfürdet. Végül megkérdezi, van-e valami kívánságom. Könyvet kérek. Sajnos csak orvosi könyvek vannak kéznél, így megkapom A pszichiátria alapjai címűt.
A korábbi foglalkozásomhoz – életes zsaru voltam – hozzátartozott az is, hogy értsek valamit a pszichológiához és az orvostudományhoz is. Olvastam ilyen tankönyveket régebben, és a főnökeim levizsgáztattak igazságügyi pszichológiából és igazságügyi orvostanból is, ami főképp a kórbonctant jelentette. Most pedig megkaptam a kettőt együtt: a pszichiátria és a pszichológia ugyanarról szól, csak a pszichiáter gyógyszert is felír, a pszichológus nem. Olyan a viszonyuk egymáshoz, mint a hardver és a szoftver, ahol a hardver a pszichiátria.
A könyv jó, másnap reggelre el is olvasom (aludni az intenzíven úgysem lehet: égnek a lámpák, és minden füttyög, sípol.) Ha pedig ez nem lenne elég, félóránként vagy vért vesznek, vagy hőmérőznek, vagy nézik a vérnyomásomat, az infúzió miatt pedig állandóan használnom kell a kacsát, és óránként újat kell hozatnom. Nem ülhetek fel, fekve pedig ez nem könnyű művelet.
Eltelik a 24 óra, és még mindig az intenzíven vagyok. Nincs hely ugyanis az osztályon. Ráhúzok hát még egy napot, és végre felvisznek a hatodikra. Itt már kimehetek a WC-re, bár eddig is sikerült megúszni az ágytálazást.
– Nesze, sánta, itt egy púp! – mondja a vicc. A kórteremben van egy influenzás, folyton köhög és prüszköl, pont szembe velem. Tőlem jobbra egy székely góbé fekszik, körülbelül 70 éves, nagyon jó fej, hamar összebarátkozunk. Nagyszüleim szovátaiak voltak.
Balra egy cukros férfi van, nálam egy tízessel fiatalabb, de nagyon elhagyja magát. Sokkal öregebbnek látszik nálam is, lóg rajta a gatya, az intenzíven is a szomszédom volt. Az inzulintól három óránként használta az ágytálat, nem győznek szellőztetni utána.
Nejem végre beküldött egy kis hazait. Alig tudtam megenni, mert lányos zavarában kés, villa, kanál helyett három villát küldött, meg (hála Istennek) a telefonomat. Legott csináltam egy szelfit a három villáról, és elküldtem neki. Igaz, a töltőt viszont nem küldte be, szerencsére van kölcsön.
Végre hazajöhettem, és elkezdődik egy új típusú élet. Több a gyógyszer. Annyit szedek, hogy attól félek: ha egyszer véletlenül meggyógyulnék, nem is venném tőlük észre.
