Időutazás

Időutazás

A padlás deszkái nyikorogtak a gyerekek léptei alatt. A délutáni napfény vékony sugarakban szűrődött be a tető résein, megvilágítva a sejtelmesen lebegő porszemeket. A gerendák közt pókhálók feszültek, dobozok, régi szánkók és egy törött falióra hevert szanaszét. Anna és Marci, mint mindig, most is kincsvadászatot játszottak.
Marci térde a deszkához koppant, mikor egy poros bőröndöt húzott ki a sarokból. A bőrönd kopott volt, barna színe megfakult, kissé megette az idő, s mikor a kisfiú izgatottan felnyitotta a tetejét, szinte megcsapta az orrát az emlékek különös illata. Egyetlen tárgy feküdt benne: egy sötétkék vászonba kötött napló. A borítón ez állt: „B. G. naplója 1944”. A gyerekek összenéztek. Anna elsőként nyúlt érte, tenyerével lesöpörte róla a port. Ahogy kinyitotta a könyvet, a padlás szinte beleremegett. A levegő vibrálni kezdett, a dobozok hirtelen elmosódtak, és a fény egy szempillantás alatt kihunyt. A következő pillanatban egy erdő közepén találták magukat, s egy régi katonanóta dallama szárnyalt a széllel. Sűrű fák között álltak. A föld nedves volt és hideg, a levegőt nehéz füstszag töltötte meg. A bokrok mögött, ahol leguggoltak, vöröses fény tűnt fel az ég alján – valahol messze égett valami. Lövések pattantak, egy közeli robbanás moraja megremegtette a talajt. Anna ijedten bújt Marcihoz. A szívük gyorsabban vert, mint bármelyik játék közben. A fák között árnyak suhantak, katonák siettek előre, fegyverrel a vállukon. Egy sebesültet vittek hordágyon, másvalaki térdelve imádkozott a fatörzs mellett. A gyerekek szinte mozdulni sem mertek. Aztán előlépett egy ifjú katona. A többieket irányította, magabiztosan beszélt, mégis riadtan nézett körbe. Ő volt az…
Marci suttogva mondta: – Az ott… az ott nagyapa.
A katona utasításokat adott, térképet nézett, majd felnézett az erdő lombjaira, mintha érezné, hogy figyelik. A napló lapjai újra életre keltek, és mikor Anna rápillantott, ott volt az írás:
„Különös érzés kerített hatalmába, mintha figyeltek volna a bokor mögül, de ez most valami más volt, nem az ellenség szemei villantak fel, óvó tekintetet éreztem magamon.”
A gyerekek követték őt egy hídhoz. Hirtelen egy orosz járőr közeledett, s fegyverével a katonára célzott. A kis időutazók rémülten figyelték az eseményeket, de Marci összeszedve minden bátorságát, egy követ dobott az orosz tiszt felé, akinek végül elterelte a figyelmét.
„Egy orosz tiszt közeledett felém . Hirtelen irányt váltott. Magam sem tudom az okát. Talán az angyalok…”
Marci és Anna körül felgyorsultak a történések, mintha csak egy háborús film közepébe cseppentek volna. Mindenhol romokat láttak, menekülő emberek suhantak el körülöttük. Ágyúk dörögtek. Zúgott a szél, a falevelek örvénylettek… A napló utolsó sora már csak suttogásként visszhangzott a fülükben.
„Túléltük. Valahonnan az időn túlról vigyáztak ránk.”
A gyerekek a következő pillanatban újra a padláson térdeltek a nyikorgó deszkákon. A fény ismét besütött a réseken, a dobozok a helyükön voltak. A bőrönd fedele éhesen tátongott. A napló kinyitva feküdt a porban. Anna beletörölte a kezét a szoknyájába, aztán óvatosan becsukta a naplót, a fedelét végigsimította. Marci csendben nézte a húgát, a félelem még átjárta a testét. Nem mert megszólalni, mert félt, újra elszakad a tér és az idő. Vett egy mély lélegzetet, majd Anna felé fordult:
– Szerinted emlékszik ránk?
Lent a konyhában megnyikordult a hintaszék, ahogy nagyapa a pipája után nyújtózkodott. A füst belengte a házat, s nagyapa ajkai közül felcsendült egy ismerős nóta. Ugyanaz a nóta, amit az erdő mélyén hallottak, a múltban, a szelek szárnyán.

Ha tetszik ez a novella, ne felejtsd el csillaggal értékelni, vagy hozzászólásban mondd el a véleményed!