Hogyan ettek meg a kannibálok

Hogyan ettek meg a kannibálok

Gordon szemébe néztem.
– Te most szivatsz engem, vagy hülyének nézel?! – pattantam fel.
– Kérlek, gondold át még egyszer! – mondta, és a vállamra tette a kezét, mintegy kényszerítve arra, hogy visszaüljek.
– Nagyon fontos lenne számunkra! Most erre van igény, sokan lennének kíváncsiak rá! Elküldtünk ugyan már néhány újságírót arra a veszélyes vidékre, legutóbb a nagyképű Veres Gyurkát, de eddig sajnos egyikük sem jött vissza. Ezért rád gondoltam, ismerve az eddigi életedet, hogy már többször bizonyítottad a rátermettségedet, mivel vagy annyira tökös, hogy semmitől nem riadsz vissza, ezért te lehetsz a mi emberünk! Képzeld el, hogy milyen hírnevet szerezhetsz magadnak abból, ha épségben visszatérsz és megírod ezt a vezércikket! Első oldal, főcím, a cikk végén a te neveddel!
– Nincs az a pénz! – mondtam elsőre és próbáltam határozottnak látszani.
– Dehogy nincs! – válaszolta és mintha megszuggerált volna, tettem, amit mondott, visszaültem.
Gordon egy lapkiadó főnöke volt, dolgoztam már neki korábban. Azt hittem, hogy jól ismerem már, de most valahogy nem sikerült belelátni a gondolataiba. Arra kért, hogy írjak helyszíni tudósítást a kannibálok étkezési szokásairól. Már belegondolni is rossz. A halálomat akarja, vagy mit?
Két különböző dolog nyomasztott igazából. Az egyik a nagyon szűk pénztárcám és a kényszer, hogy ezen pozitív irányban változtassak, mert az életben pénz nélkül csak nagyon szűkre szabott keretek között mozoghat az ember. A másik meg a rizikó, mert az emberevőkkel találkozni ebédidőben, hát nem egy életbiztosítás.
Pár perc gondolkodási időt adtam magamnak és lassan oldódott bennem az ellenállás. Éreztem, ez már egyenes út ahhoz, hogy tényleg elég hülye legyek, és elfogadjam az ajánlatot. Felhörpintettem a maradék italomat és a tekintetemet Gordonra szegeztem.
– Mennyi?
– Tízezer! – felelte.
– Tízezer mi?
– Dollár.
Az jó, gondoltam magamban, mert a forint árfolyama nagyon liftezik mostanában, a dollár meg mégiscsak egy stabilabb valuta.
– Húsz, – mondtam – és a felét előre kérem!
Meglepetésemre nem ellenkezett egy percig sem, csak belecsapott a tenyerembe.
– Ez a beszéd barátom! – kedélyesen hátba vert és abban a percben arra gondoltam, hogy mekkora balfék vagyok, hogy nem háromszoroztam meg az összeget.
Ezután hozzáláttunk az utazás előkészítéséhez. Gordon kitűzte a dátumot, hogy mikor induljak. Megrendelte a repülőjegyet Barnalukuba. ami egy kisváros volt egy másik földrészen. Itt hibáztam, hogy nem figyeltem oda rá, és ezért később keményen megfizettem.
– A reptéren egy profi tolmács fog várni, Pedronak hívják, aki kiválóan beszéli a Barnalukuban használatos fingli nyelvjárást! A szállodából majd hívj fel, hogy minden rendben van-e! Aztán eldöntheted, hogy távolról, lesből figyeled meg őket, vagy bemész közéjük! A mobilodat hagyd a szállodában!
– Akkor hogyan fogunk kommunikálni? – kérdeztem.
– Amíg vissza nem térsz a lakhelyedre sehogy! Viszont, okulva az eddig történtekből, lesz egy műholdas nyomkövetőd, ami jeleket fog nekünk továbbítani. Így tudni fogjuk, hogy merre jársz éppen. Most pedig megkapod a megfelelő injekciókat, nehogy elkapj ott valami kórságot! Kicsit kába leszel az orvosi vizsgálat alatt, de az majd hamar elmúlik.
Egy hetem maradt, hogy a szükséges dolgaimat elintézzem. A hátralevő napok azért nem voltak könnyűek, mert folyamatosan azon járt az eszem, hogy hogyan készüljek fel arra, ha rossz vége lesz a dolognak? Az érte járó pénz másik fele csak akkor csörgedezik be a zsebembe, ha elkészült az írás és eljut a kiadóhoz. De mi lesz, ha megesznek, mielőtt megírnám a riportot? Kicsi pánik volt bennem, ezért fel is hívtam Gordont.
– Tételezzük fel a legrosszabbat, mondjuk megesznek a kannibálok. A jeladót meg kiköpik, akkor honnan tudjátok meg, hogy mi lett velem?
– Nyugi! Olyan helyen van benned, amit az emberevők biztosan nem esznek meg!
– Mi? Már bennem van?
– Naná! Nincs időnk szarakodni! Amikor a doki megvizsgált, míg kába voltál, mindjárt beléd is rakta!
Gyorsan végig tapogattam magam tetőtől talpig, de bizony sehol sem éreztem.
– Mégis, hova lett elrejtve? – kérdeztem, miközben azon gondolkodtam, hogy mit nem ennének meg belőlem az emberevők.
– Na, jó! A végbeledben van, de ne aggódj, hangokat nem ad ki folyamatosan, csak akkor pittyeg erősebben, ha vészhelyzetben rád keresünk. Nekünk folyamatosan jelez, hogy tudjuk követni merre jársz!
Hát, kellett egy kis idő, mire megnyugodtam,
A maradék napok gyorsan leteltek a küldetésig. A reptér felé utazva még egyszer megfordult a fejemben a kérdés, hogy tényleg ekkora hülye vagyok-e, de aztán eszembe jutott, hogy a szavamat adtam, így immár semmi sem tántoríthat el a céltól.
Véglegesen elhatároztam, sőt agyamba véstem, hogy túlélem, ha belehalok is!
Az út hosszú volt, és amíg a másik földrész felé repültem, sok minden megfordult a fejemben. Tiszta időt fogtam ki. Az ablakon kinézve a végtelen óceánt figyeltem, amin néhány hajó is feltűnt és egészen kicsi játékoknak látszottak a magasból. Ahogy szelték az aránylag sima víztükröt, az általuk keltett hullámokon botladozott a napfény. Bambulásom közben felidéztem azokat az információkat, amiket az emberevőkről az interneten keresztül megszereztem még indulásom előtt. Némelyik azért eléggé elborzasztó volt, nem is részletezném itt.
Barnaluku, mint már említettem, egy kisváros volt. Hamar rátaláltam Pedrora, aki a reptér érkezési oldalán, kezében a nevemmel levő táblával várt.
Középtermetű, feketebajszú, napbarnított arcú, vidám tekintetű fickót kell elképzelni, olyan negyven körüli, velem egykorúnak látszott. Váltottunk néhány szót spanyolul, aztán a kocsijával, egy bazi nagy öreg Cadillac-kel elgurultunk a szállodához. Pedro lassan vezetett, és amíg oda nem értünk, kicsit nézelődtem. A pálmafák övezte utcákon nagy volt a nyüzsgés, kreolbőrű emberek árulták a kézműves portékáikat az útszéli standokon. A fehér falú házakról vakítóan tükröződtek vissza a napsugarak. A levegőben furcsa illatok terjengtek, néha felhangzott egy-egy kutyaugatás. Alig vártam, hogy a rekkenő hőségből végre bejussak a légkondicionált szállodába. Ott lerendeztük az anyagiakat. Ezer dollárt kért egy hétre, én ötszázat ajánlottam, végül hétszázötvenben megegyeztünk, amit előre kért.
Egy táskányi cuccal jöttem csak, mert a lehető legrövidebb időt akartam itt eltölteni. Egy hét az soknak tűnt, gondoltam hamarabb megoldom a dolgot. Lefürödtem, és a tükör előtt meztelenül végigmértem magam, nyugtázva, hogy egészen jól nézek ki így, hogy még minden tagom megvan. Aztán lepihentem kiheverni az út fáradalmait. Akkor még nem tudhattam, hogy ez volt az utolsó nyugodt napom ezen a vidéken.
Másnap reggel még indulás előtt rácsörögtem Gordonra, hogy eddig minden rendben, aztán erőt gyűjtve, és felkészülve a felkészülhetetlenre, az őserdő széléig mentünk a Cadillac-kel. Pedro idegesnek tűnt. Mikor kiszálltunk, kíváncsiságból megkérdeztem tőle, hogy mikor beszélt utoljára kannibállal? Szinte dadogva válaszolt, hogy bizony elég régen. Összevontam a szemöldökömet, és azt mondtam magamban, ezzel nem vagyok igazán kisegítve, de már nem volt mit tenni ilyen közel a célhoz. A kis táskámmal a kezemben beslattyogtam a sűrűbe. Pedro kedvetlenül mögöttem kullogott. Olyan száz méter megtétele után találtunk egy tisztást, ott megpihentünk egy kicsit. Egy kidőlt farönkön üldögélve elővettem a jegyzetfüzetemet meg a tollat és körülnéztem. A tisztás szélét tüskés bokrok övezték, mögöttük égbenyúló magas fák tornyosultak, némelyeknek az ágaik egybe nőttek, mintha ölelkeztek volna egymással. A lombkoronákból madárzaj hallatszott, talán papagájok lehettek. Látszani nem látszottak ugyan, de rikoltó hangokat adtak ki, mintha feleseltek volna egymással. Átizzadt az ingem és a testszagom Pedro cigarettafüstjével keveredve nyomasztóvá tette a levegőt. Városban élő emberként nagyon idegennek éreztem magam ebben a közegben. Vettem néhány mély lélegzetet, és Pedrora pillantottam.
– Merre tovább?
Pedro tanácstalanul tekintett rám. Egy jó darabig nem történt semmi, nem találkoztam arra utaló jellel, hogy itt kannibálok élnének. Gondoltam, beljebb kell menni a sűrűbe, hátha látok valami olyan jelet, ami elvezet hozzájuk. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, mert ha rám találnának, akkor nehezebb lenne menekülnöm, ha úgy alakulna. Óvatosnak kellett lennem, arra is figyelni, hogyha véletlenül rálépnék egy mérgeskígyóra és belém marna, akkor fuccs lenne a tanulmánynak, hiszen nem jutnék el élve a célomig. Aztán belegondoltam, hogy kannibálokhoz megyek és egy mérgeskígyón harapásán agyalok, ez mennyire vicces, de most valahogy mégsem mosolyogtam.
Fegyvert nem hoztunk magunkkal, hiszen a szándékaink békések voltak, így aztán azon kezdtem törni a fejem, hogy vészhelyzetben oroszlánmorgással, elefánttrombitálással el tudnám-e riasztani őket. Jót röhögtem magamon, hogy milyen hülye vagyok, mikor eszembe jutott, hogy ezek az állatok Afrikában élnek, nem pedig itt, a földgolyó másik oldalán. Aztán meg az állati üvöltés nyilván nem hozhatja lázba őket, hiszen emberevők. Na, ettől kicsit melegem lett. Le is dobtam magamról néhány cuccot, és ahogy lerúgtam a cipőmet véletlenül a ballábam kisujjával sikerült eltalálnom egy kiálló kődarabot. Hallottátok volna azt a velőtrázó üvöltést, ami elhagyta a torkomat! Pedro ettől úgy megijedt, hogy felugrott, és úgy elrohant a hétszázötven dollárommal, mint a pinty. Még hallani véltem, ahogy gázt ad a Cadillac-nek, és elhúzza a csíkot!
Káromkodtam egy cifrát, és akkor láttam, hogy kibukkan egy torzonborz fej az egyik bokorból, aztán még egy és még egy. Lehet, hogy Pedro ezeket előbb látta és tőlük ijedt meg? Ott álltam három bennszülött között. Körülbelül velem egyforma méretűek voltak, olyan 180 centi magas 80 kilósak és csak egy ágyékkötő volt rajtuk. Az előttem levővel farkasszemet néztünk és én szólaltam meg először.
– Hulahulu – mondtam neki első ijedtemben, úgy köszönésképpen. Gőzöm sincs, hogy ez mit jelent, mert hirtelen támadt ötlet volt, de láttam, hogy összenéznek, bólintanak egymásnak, ami úgy jött le nekem, hogy értik azt, amit még én sem. Lassan elkezdtek hozzám közeledni három oldalról. A tőlem jobbra álló vállán egy kötél volt általvetve, az előttem levő kezében egy bozótvágó kés csillant meg a napfényben. Aki mögöttem állt, az nem teketóriázott, mert ahogy hátrafordultam, egy fahusánggal akkorát csapott a fejemre, hogy az ütés erejétől egyből elmúlt a lábam kisujjának a fájdalma. Hiába, minden rosszban van valami jó!
Lám a valóság mennyire más, mint a képzelet. Lassan legyűrtem magamban a félelmet. Már nem is védekeztem, felkészültem a további meglepetésekre. Ketten vigyorogva letépték a ruháimat, összekötözték a kezeimet, lábaimat, a hurkokon átdugtak egy farudat, és akárcsak az indiános filmekben, kezdtek becipelni a sűrűbe. A harmadik társuk ment elöl és vágta a bozótban az utat előttünk. Magamban meg is jegyeztem, hogy legalább innentől már nem kell egy tapodtat sem gyalogolnom. A táskám a jegyzetfüzetemmel, és a tollal ottmaradt a tisztáson, úgyhogy a fejemben kellett tartanom az ezután történteket.
Hamarosan megérkeztünk a táborukba. A farúdon lógva körbenéztem. A kannibál falu egy közepes méretű fák övezte tisztásra települt, ágakból készült építményekkel, ahány, annyi féle. Alacsonyabb, magasabb, szélesebb, keskenyebb. Némelyiknek a tetejét mintás vászon fedte. A bejáratokon tarka szövetet lengetett a szellő. A háttérben távolabb egy kövekből felépített furcsa épület állt, olyan, mintha egy megroggyant kockát az egyik sarkára állították volna. Csámpásan ferde ablakai egy európai építész stílusára emlékeztetett. Innen messzebbről elsőre krematóriumnak néztem. Érdekes, hogy emberi csontokat a környezetemben nem láttam sehol.
Hatalmas üdvrivalgásuk nekem azért inkább vészjóslónak tűnt. Megszólaltak a tamtamdobok, körbetáncoltak bennünket, emezek ketten meg letettek a földre, kihúzták a rudat a kötelekből és talpra állítottak. A törzs tagjai körbevettek. Lehettek úgy negyvenen, férfiak, nők, gyerekek. A felnőtteknek csak egy-egy darab rongy volt a derekára tekerve. A nőknek is, és nekem a sok barna cici volt az egyetlen kellemes látvány. A gyerekek pucéran ácsorogtak. Aztán szétnyílt a csoport, és egy harci díszekkel összekent alacsony, idősebb férfi pici ágyékkötőben és egy szintén ugyanolyan furcsán sminkelt hatalmas darab nő ballagott, de ő inkább gurult előre közöttük. Valószínűleg a férfi volt a Törzsfőnök, a nő meg a neje. Nekik is úgy köszöntem, hogy Hulahulu.
– Hulla – mondta válaszul a főnök, miután meredt szemmel körbejárt.
– Háj! – mondta a nő, de lehet, hogy félreértettem, mert ezek a szavak nagyon ismerősnek hangzottak.
Miután leszedték rólam a köteleket is a Törzsfőnöknek mutogatni kezdtem, evő mozdulatokat imitálva, hogy megértessem vele, az étkezési szokásaikra vagyok kíváncsi és mivel ő csak mosolygott, éltem a gyanúperrel, hogy félreértett. A nézéséből arra következtettem, hogy azt hiszi felkínálom magam a megevésre. Na, itt lett volna a tolmácsra szükség! El is káromkodtam magam mérgemben jó hangosan először spanyolul.
– Caramba! – aztán magyarul – Ajókurvaéletbemekkoraegybaromvagyok!
Azt hiszem, hogy abban a percben Pedro és rokonsága, valamint a távoli Magyarországon Gordon és a felmenői is hangosan csuklani kezdtek.
Ekkor kivált közülük egy nagydarab feketeszakállas tag, akinek a kezében egy totemoszlopszerű dárda volt és megszólalt.
– Bazmeg, te lenni magyar?
Na, ezen aztán úgy meglepődtem, hogy ateista létemre így kiáltottam fel:
– Van Isten!
– Lenni bizony! – felelte a szakállas – Nagy Manitou mindent látni! Én, lenni valagamba! – mondta és felém nyújtotta a kezét.
Nagyon hülyén néztem rá.
– Bocs, de ezt nem értem! Hogy van az, hogy te, lenni valagadba, mikor itt állsz előttem?
– A nevem lenni Valla Gamba! – nevette el magát.
– Érdekes neved van – mondtam, miközben ránéztem és megállapítottam, hogy itt a nevek közeli kapcsolatban vannak a testi adottságukkal.
– Neked mi lenni a neved? – kérdezte.
Először azt gondoltam, hogy én is hasonló névvel viccelem meg, és úgy mutatkozom be, hogy Seg Gembe vagyok, vagy inkább a Fene Kembe, de aztán más jutott az eszembe.
– Bili Kong! – mondtam, mert ez az üres éjjeliedény hangja olyan indiánosnak hangzott.
– Bili King?
– Nem King! Kong!
– King Kong?
– Nem King Kong! Bili Kong! – javítottam ki, és kezet ráztunk.
Mondhattam volna bármit is, hiszen tudtam, hogy ezt úgysem fogja rajtam kívül megtudni senki, mert legfeljebb majd kihúzom a történet megírásakor.
Aztán elmondtam neki, hogy eszembe sem jutott, hogy valaki ezen a környéken beszéli a magyar nyelvet.
– Én tanulni magyar egyetem, építésznek, de nem befejezni, mert magyarok embert nem enni, én pedig már nagyon éhesnek lenni, ezért visszajönni törzsemhez. Ők aztán engem választani varázslónak.
– Később megmutatni neked életem fő műve! – folytatta – de először mondani el, hogy mit keresni ezen a vidéken, hadd mondani el Aprogatja törzsfőnöknek!
Így aztán megtudtam a főnök nevét is, de én, a könnyebb megjegyezhetőség végett innentől csak Apró Gatyának hívom. Miután előadtam Gambának, hogy mit szeretnék, miért jöttem, és lefordította a főnöknek, kiderült, hogy tényleg félreértették a mutogatásaimat. Azt hitték, hogy én akarom megenni őket! Miközben ment a társalgásunk, addig a többiek már szinte felfaltak a szemükkel. A főnök felesége is egyfolytában szuggerált és nem sok jót olvastam ki a vészjósló tekintetéből. Apró Gatya, miután meghallgatta Gambát, vele is konzultált, sőt úgy láttam vitáznak is valamin, talán rajtam?
Az egymással való sutyorgásukat Valla Gamba széles vigyorral fordította le.
– Azt mondani Aprogatja főnök, miután feleséggel beszélni, hogy abban a szerencsében lenni részed, hogy testközelből nézhetni végig étkezési szokásaink! Főnök mondani, te lenni vacsora, de Bella már szeretné, te lenni ebéd!
– Debella?
– Ő lenni a felesége! Nem Debella, lenni csak Bella!
– Szóval, azt kérdezni tőled a főnök, mert ő lenni nagyon udvarias, hogy te magad választani, mit szeretnél? Lenni, ebéd, vagy lenni inkább vacsora?
Püff neki! Igaz, hogy erre is számítottam, de így a helyszínen egészen másképpen nézett ki a dolog, mint otthonról. Aztán eszembe jutott a fogadalmam: „túlélem, ha belehalok is!” Így aztán azon gondolkodtam, hogy hogyan jönnék ki ebből a legjobban. Úgy döntöttem, hogy ha már így alakultak a dolgok, úgy tudom a legtöbbet kihozni belőle, hogy inkább vacsora leszek, mert akkor időt nyerek, tovább tudom őket tanulmányozni, és talán még le is tudok lépni időben. Gamba lefordította a döntésemet, persze a lelépést nem említettem neki, majd közölte a választ:
– A Főnök tiszteletben tartani döntésed, bár lenni nagy pocak, és úgy látni, hogy akár két étkezésre is elég lenni!
– Ez megnyugtató – hazudtam – És mit csináltok azzal, aki nagyon sovány? Azt undorral eszitek meg? – tettem fel a kérdést, ami egy kis időhúzásnak is jó lehetett.
– Arra lenni egy varázsszerünk! Dögöny. Ott tartani a tűz mellett egy nagy fazékban. Ha abból a soványka inni háromszor egymás után, akkor megerősödni, megnőni hús, megnőni izmok és zsigerek. Mi azután enni meg jó étvággyal!
Hm. Szóval vacsora leszek. Így lett volna egy kis időm gondolkodni, de nem sokra mentem vele, mert ekkor Gamba karon fogott és elkísért ahhoz a furcsa építményhez.
Na itt aztán megláttam, amit elébb annyira hiányoltam. Az épület körül emberi csontok hevertek szétszórva, néhány koponya, bordák, kéz és combcsontok, medencecsontok, kéz és lábujjak, gerincek, és ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Sőt, az is eszembe jutott, hogy Veres Gyurka csontjai is köztük lehetnek!
– Na, mit szólni épülethez? Csodálkozni, mi?
– Igen, csodálkozom – mondtam, de azt nem tettem hozzá, hogy azon, hogy eddig nem dőlt össze.
– Én tervezni és felépíteni!
– Hundertwasser? – tettem fel ártatlanul a kérdést.
– Ismerni őt? – lepődött meg Gamba – Neki lenni olyan érdekes építészeti stílusa, ami nekem nagyon tetszeni, ezért tervezni ilyenre! Ez lenni törzsi étkezde!
Na, még csak ez hiányzott, gondoltam magamban, ha idehoznak vacsorára és rám dől ez a kóceráj, azt biztosan nem élem túl, de nem mutattam ki az érzéseimet. Bekukkantottam az építménybe, mögöttem pedig bekukkantott Valla Gamba is. Mondtam, hogy szuper, és jókedvet színlelve hátba veregettem.
Egy kérdésemre válaszolva (nehogy már hülyén haljak meg) Valla Gamba suttogva elmondta, hogy a porrá tört emberi koponyákból gyógyító jellegű étkeket készítenek, és az emberi testrészeket paradicsommal vagy csiliszósszal szokták ízesíteni, meg ilyenek… Közben a Nap már lemenőben volt és eljött a vacsoraidejük. Én viszont még mindig nyers voltam a szó igazi értelmében. Belegondolva az elkövetkezendő történésekbe nem igazán voltam lelkes. Kerestem a kiutat, hogyan tudnék innen valahogy megszabadulni. Azt gondoltam, hogy talán már csak Valla Gamba tud segíteni rajtam. Szóltam is neki, hogy tekintettel arra, hogy ő már megjárta Magyarországot és épségben visszatért ide, ezt nem tudnánk-e velem is eljátszani, hogy hasonlóképpen hazajussak. Azt felelte, hogy a varázslói kötelmei nem engedik, hogy megváltoztassa az étkezési rendet, így addig, amíg meg nem esznek, nem tud segíteni.
– Hogy érted azt, hogy míg meg nem esztek? Ha csak utána tudsz, akkor már cseszhetem!
– Én lenni varázslója ennek a törzsnek, nem? – mondta sejtelmesen. – Nem aggódni, rövidesen minden megoldódni magától.
Persze a társalgásunk magyarul folyt, így a többiek egy szót sem értettek belőle.
Gamba szavaitól azért nem igazán nyugodtam meg, és elkönyveltem magamban, hogy itt a vég. Elfutni sincs értelme, mert úgyis utolérnek ebben a számomra teljesen ismeretlen dzsungelben. Mit tehettem volna mást, vártam. Közben eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha belecsinálok a kondérba miközben főznek. Szóltam is Gambának ezügyben, hogy így megmenekülnék-e, de azonnal jött a meggyőző válasz:
– Ohó! Mielőtt te menni kondér, azelőtt inni egy korty Kurutty, majd futni nagy gödör – mutatott a törzsi klotyó felé – attól belek kiürülni!
– És ha mégsem jön ki minden? – akadékoskodtam, de Gamba megnyugtatott, hogy akkor jön Durung, aki még az elején fejbe kalapált a husánggal, és a maradékot is kiveri belőlem.
Így aztán megitattak azzal a Kurutty nevű, irtózatosan rossz ízű löttyel, és már húztam is a csíkot a kijelölt helyre. Ott először aggódni kezdtem, hogy ha a nyomkövetőm is kijön a beleim tartalmával együtt, akkor mi van, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy akkor legalább Gordon is látja, mekkora szarban vagyok! De azért reménykedtem egy kicsit, hátha pozitívra fordulnak a dolgok. Egyelőre azonban ilyesminek semmi nyoma nem volt. Sőt, a dolgom végeztével a lábaimnál fogva felkötöttek egy fának az ágára, ott lógtam fejjel lefelé félórát, mert Gamba szerint így jobban puhul majd a húsom a kondérban. Miután leszedtek az ágról, láttam, immár egy égetni való bolond vagyok. Alám is gyújtottak. Élve kezdtek el főzni, hogy minél frissebb legyek. Kezdett égni a talpam alatt a talaj. Nincs mese, láttam, egy darabig sülve-főve együtt leszek velük, ők meg csak tüzeltek ezerrel.
Egy zöld szemű, kékes hajú, arányos alakú kannibál leány, aki már az elejétől méregetett, mondott valamit Gambának. Rá is kérdeztem, mert kíváncsi voltam rá, mire gondol. Gamba szerint azt mondta, hogy ennivaló a testem, imádja a herepörköltet és a püspökfalatomra vágyik. Már szinte mindenem felforrósodott, de ettől azonnal lángra lobbant a szívem is.
– Mondd meg nekem Valla Gamba, hogy hívják azt a szépséget?
– Ő Gina. Teljes nevén Va Gina. Tetszeni neked?
– Azt meghiszem – feleltem és máris beleképzeltem magam Va Ginába.
Végül mikor már szerintük kellően megfőttem, két faágból összetákolt hordágyon bevittek az étkezdébe és felfektettek egy asztalra. Ott a törzs előtt, Valla Gamba mondott egy imát. Gondolom a Nagy Manitout emlegethette, hogy milyen nagy hatalma van, mert engem küldött ide hozzájuk vacsorára. Gyanús volt, hogy Gamba valahol olvashatta a Winnetout.
Ezután a Dumdum nevű együttesük tam-tam dobokkal jelezte, kész vagyok vacsorára.
Szerintem viszont még félig nyers voltam, vagyis én biztosan nem ettem volna meg még magamat a helyükben. De ennek is meg volt az oka. Miközben a törzs körbetáncolt, a Dumdum együttes zenéje felerősödött, aközben Bella egy kispárnán díszes pipát nyújtott át Apró Gatyának. Miután az felvette és beleszívott egyet, átnyújtotta Gambának. Gamba is ugyanazt tette és hozzám lépett.
– Ez lenni békepipa! Te is jól megszívni, ezzel jelezni, hogy nem lenni harag, amiért törzsünk megenni téged! – aztán hozzátette – Lenni benne ópium, úgy neked semmi nem fájni ezután!
Már amúgy is megszívtam, gondoltam magamban, miközben a pipát a számhoz emeltem. Miután visszaadtam, a törzs többi tagja is sorban beleslukkolt, gondolom azért, nehogy sírva fakadjanak a sajnálattól. Gamba udvariasan megkérdezte, hogy kérek-e magamból egy falatot? Mondtam, hogy köszi, igaz, hogy én is szeretem a testem, csak másképpen, így aztán megvonta a vállát, és a többiekkel együtt hangosan csámcsogva elkezdtek megenni. Va Gina, azonnal elrabolta a még mindig lángoló szívemet. Szerettem volna én is a szívébe lopni magamat, de annyira éhes volt, hogy láttam, hogy a szíve helyett a gyomrában fogok kikötni. Mosolyogva és jóízűen evett és ez olyan volt, mintha a saját hájammal kenegettek volna. Közben azon gondolkodtam, hogy amíg nagyjából egyben vagyok, el kell döntenem, hogy a tudatomat melyik testrészembe mentsem el. Világéletemben egy fasz voltam, így ez a kérdés gyorsan eldőlt. Éppen idejében, mert ekkor elválasztották a fejemet a törzsemtől
Miután teljesen megettek, a csontjaimat jól leszopogatták, és a fejemmel együtt kidobálták az ablakon. Őszintén szólva azelőtt sohasem éreztem magamat ennyire szétszórtnak. Később az is kiderült, hogy ez a kidobálás volt a szerencsém! Az elfogyasztásom után Valla Gamba újabb hálaadói imái következtek. Én meg a tudatommal a legnemesebb szervemben Va Ginában kötöttem ki. Először csak cuppogott, majd egészben elnyelt. Hát abban a szűk bélrendszerben nem igazán éreztem jól magam, de nem tehettem mást, türelmesen vártam. Nemhiába. Valószínűleg megfeküdhettem a gyomrát, vagy az általam megivott Kurutty hatása ment át az ő testébe is, mert kiosont az épületből. Aztán egy földrengésszerű dörejt hallottam. Fészkelődni kezdtem. Szerencsémre, végre megkondult a lány gyomra, szelek támadtak fel, és már láttam is valami fényt a valagút végén.
Ahogy kijutottam, megpróbáltam valamennyire összeszedni magam. Megtaláltam a koponyámat is, amibe az agyam úgy beleszorult, hogy nem bírták kikanalazni. Aztán a tudatomat visszacsempésztem a kobakomba. Gyerekkoromban sokat legóztam, így elég hamar sikerült összerakni a csontjaimból magamat, de ez nem volt ám egyszerű mutatvány a sok maradvány között! Az örömtől és a büszkeségtől elkezdett dagadni a mellem, de nagyrészt még mindig csupa csont voltam. Körülnéztem, és akkor láttam meg a nagy robaj okát. Összedőlt a kocka étkezde, és az egész törzs alatta maradt. Arra gondoltam, hogy ők se csak a békepipát szívták meg! Aztán arra lettem figyelmes, hogy romhalmaz alatt megmozdul valami. Egy nagyseggű vonagló testet láttam felém kúszni a törmelék alól és Gambát ismertem fel benne. Csörgő csontokkal léptem oda hozzá. Csak annyit tudott mondani halkan suttogva, hogy: Dögöny. Hátrapillantottam. A tűz a kondér alatt még parázslott és ott volt mellette egy fazékban a csodaszer.
Odamentem, meghúztam háromszor és láss csodát, valóban szinte szemmel láthatóan húsosodtam! A többi testrészem is kezdett kifejlődni. Aztán odavittem Gambához és lenyelt belőle néhány kortyot. Ő is gyorsan regenerálódott.
Beletellett néhány percbe, mire úgy éreztem, hogy már alkalmas vagyok a visszaútra, így aztán búcsú nélkül elhúztam onnan a csíkot. Egyszer még visszanéztem és azt láttam, hogy Gamba éppen megcsókolta Va Ginát, és láttam, alig várja, hogy további életet leheljen bele, aztán beosontam a sűrűbe. Ott már nyugodtan fellélegeztem. Soha nem éreztem ennyire szabadnak magamat! Szerencsére jó irányba mentem. Megleltem a tisztást, rátaláltam néhány ruhadarabomra, amit még a bennszülöttekkel való találkozásom előtt dobtam le magamról. A nagyon szakadtakat otthagytam. Szerencsére meg voltak az irataim is, így aztán csapzottan, gyalog, de eljutottam a szállodába. Kifizettem a szobát és kivitettem magam a reptérre. A reptéri alkalmazott nagyon gyanúsan méregetett, mert az útlevelemben levő fotó csak kicsit hasonlított rám.
– Haláli! – mintha ezt mondta volna, aztán közölte velem, hogy a jegyem, csak idefele érvényes, visszafelé nem. Akkor jutott eszembe, hogy hibát követtem el, mikor nem ellenőriztem Gordon jegyvásárlását. Vettem volna másikat hazafelé, de a repülőn már nem jutott hely, a következő gép viszont csak egy hét múlva indult. Úgy gondoltam, hogy annyit nem várhatok itt, így aztán mikor megindult a többi utas a gép felé, elvegyültem köztük. A lépcsőhöz érve utoljára maradtam, mert ott már mindenki előre figyelt. A hátuk mögül aztán szépen besurrantam a gép alá és a futóműhöz csatoltam magamat a gatyám övével. A gép elindult, és fütyült, sőt süvöltött a szél, de tudtam, hogy mindezt ki kell bírnom mindaddig, míg be nem húzatja a pilóta. Ez eltellett néhány percig, aztán a levegőbe emelkedtünk, és befordultak a futóművek velem együtt a gép gyomrába. Na ott belül már nem volt akkora a huzat és a folyamatos géphangtól el is szenderültem.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg aludtam, de mikor kinyitottam a szemem úgy éreztem, hogy már jó ideje repülünk. Onnan, ahol feküdtem, viszont nem tudhattam meg merre járunk, ezért megpróbáltam a futómű takarólemezét lerugdosni. Gondoltam, ha letekintek a tájra, akkor meg tudom határozni a helyzetünket. Az így keletkezett résen valamennyire kiláttam. Valami tó felett repülünk. Még nagyobbra kellett tágítanom a rést, így tovább rugdostam a lemezt, ami le is szakadt és elrepült. A mozgásomtól azonban elszakadt az övem is és mielőtt bármibe belekapaszkodhattam volna, kirepültem a futómű házából. Káromkodtam egyet, ám ahogy zuhantam, már pont ráláttam a tó teljes méretére és felismertem, hogy ez a Balaton. A víztükörre érve akkorát csattantam, hogy azt hittem, hogy a parton napozókat elsodorja az általam keltett cunami. Elhagyott az erőm, szinte moccanni sem bírtam a hatalmas ütéstől, amit a víztől kaptam, és mint egy falevél a levegőben úgy süllyedtem himbálózva lefelé a tó fenekére. Az agyam még működött, először arra gondoltam, hogy haza is értem, meg nem is. Kondérból a Néplavórba! Ott feküdtem kábultan a Balaton fenekén, elfogyott a levegőm és tudtam, hogy itt a vége. Aztán valami erősebb csipogást hallottam alulról, de azt hittem csak hallucinálok, mert már gondolkodni is nehezemre esett. Végigfutott rajtam, hogy nem lesz semmi abból, amit Gordonnal elterveztünk. Nem lesz tanulmány, nem lesz vezércikk, nem lesz hírnév, se lóvé, mert nekem kampec. Húzhat még egy strigulát az eltűnt újságírók statisztikájába!
Kezdett lecsukódni a szemem. Az utolsó sóhaj is elhagyta a számat és buborékként elindult a felszín felé. A tüdőm lassan tellett meg vízzel. Mielőtt azonban elveszítettem volna az eszméletemet, végigfutott rajtam, hogy mennyire sajnállak titeket, olvasókat, hogy így már nem ismerhetitek meg ezt a kalandos történetet.
Vagy mégis? A szemem egyre szűkülő résén át valami világosságot láttam. Ez a fényesség már a másvilág, vagy valami más? Egyre közeledett és már egészen közel ért. Egy búvár lámpája világított rám, mint egy reménysugár, és a búvársisak üvege mögött Gordon bátorítón és bíztatón vigyorgott a képembe…
A vezércikk két nap múlva jelent meg az újság címoldalán, „Megetettem a kannibálokat” címmel, miután összeszedtem magam és megírtam. Meg kellett duplázni a példányszámot akkora volt rá a kereslet! A szerkesztőségben mindenki gratulált. Aztán később kiderült, hogy az olvasók közül sokan félreértették a címet, mert úgy olvasták, hogy „Megettem a kannibálokat”.
Másnap otthon éppen a kedvenc fotelomban ülve olvasgattam, mikor sms jött, amiben a bankom jelezte, hogy a lóvé másik fele megérkezett a számlámra. Jóleső érzés töltött el. Kinyitottam egy Jack Daniel’s-t, kitöltöttem egy pohárba és lassan kortyolgatva ittam ki! Még sosem esett ilyen jól a whisky! Pár percre el is szundítottam. Álmomban Gordonnal sétáltam egy parkban. Felvetette, hogy volna-e kedvem elrepülni a Holdra, hogy megnézzem a Földről soha nem látható oldalát, miszerint tényleg élnek-e ott emberek?
Aztán riadtan ébredtem fel a telefonom csörgésére. Gordon volt az, és ahogy elkezdte a mondandóját, attól a seggemen is felállt a szőr! – Volna egy újabb meló! El kéne menni a…