Hídavatás
Hídavatás
A Kossuth Lajos utca csendjét lassan lépkedő alak zavarta meg. Halotti sápadtság ömlött a házak közé hajló lámpanyelek világos búrájából. Messziről, villamos tolakodó robaja szűrődött monoton búgássá. Éjjeli, hűvös légtömeg szaladt meg-megújuló határozatlansággal az alvó utcafolyosón. Az életet csak a reklámfények reflexe jelentette a néptelen járdaszalagon.
A sötét kabátos férfi vonuló sziluettje nem hozott változást, gépies járása emberre és nem életre emlékeztetett. A villamos utolérte, de csak pár fényvibrációt okozott az arc távolságán. Kezét zsebébe mélyesztette a hideg, bár szerette volna eldobni testétől messzire, talán oda fel, az épülő alumíniumpalota holdsütötte dermedt tetejére. Nem. Oda inkább kifagyott feje való, ez a kábultan puffadt, gondolat-hangyától zsibongó impotens feje. Tág pupillájú üvegszemekkel bámulhatná az eget, a Dunát. Pár percig játszott a gondolattal, de a hűvös szél újabb rohama tovább kergette rozsdás lábait és gondolatát.
Mindig nekilendült, de mindig nekicsapódott ugyanannak a gondolatnak. – Megbukott! Megbukott, mint egy kisdiák, megbukott, mint egy egyetemista, mint egy kísértésbe esett fiatal férj.
A megrúgott cigarettacsutka riadtan gurult a járdaszélre és elkeseredett billegés után lepottyant a csatorna fekete rácsfedelére. Gyenge bosszú volt, ezt tudta, de, mint mindent, ezt is már csak utólag. Zene. Micsoda érzések nyertek mértani harmóniát a zenekari összecsengésben. Bájos tragédia, lidérces magány, rózsaszín felhőszerelmek, meg csak Ő tudja mennyi vágy és szorongás tömörült és oldódott e művében. Nem értették? Nem merték érteni? Senkinek nem tetszett.
Visszament pár lépést, meglökte a cigarettát, le a rácsról, a fekete mélybe. Azután továbbment. Az Erzsébet-híd fehérfényű tartókötelei között gyenge csillogással egy szobor szerénykedett a hegyoldalban. Léptei már fényesen koppantak, a hídra ért. A híd alól szélkorbácsolta víz friss, keserű lehelete tódult a kiélt város savanyú levegője közé. A városi lámpák a víztükörben megremegtek és megrészegültek a távolból jövő erdő illatától. Cikázva futottak a másik part felé, de a szokatlan erőfeszítés elvékonyította testüket, s a víztükör közepéig már egy sem jutott el.
Egy kicsit megállt, rendezett haját felborzolta a szél, nézte a vizet. Az emberi gondolatok is így szaladnak, egyre vékonyulva. Végül marad valami, amit megértenek, vagy megbukik. Megint felcsendült benne a melódia tisztán, igazan. Belül üveghangú, de mire kikerült robbanó repedtség. Kár, hogy nem taposott rá a cigaretta elszívott csutkájára, vagy itt a hídról lökte volna a mélybe, a vízben lassan szétmálva süllyedt volna még mélyebbre.
Hátát a szegecselt pillérnek támasztotta. A főtémát búgó orgona harsogta monumentális dinamikával és mégis. A kritika csak gyengén fújt sípról beszélt. A Duna csendes hátára a felerősödő északi szél acélkúpokat dobált. A kicsiny fénypontok a partra menekültek, csak a hold maradt a vizen.
Megbukott. Jeges gondolat rohanta meg, a vízre nézett. Csillogott a mélység. Hídavatás. Elhúzta a száját. Most úgyis elég baja van, a víz is hideg. Talán egyszer, máskor, mikor minden nagyon szép. Akkor meg minek. Szeme a vízről a hídra siklott. A nyugodt éjszakában fehéren feszültek a híd tartókábelei, a kicsik és a hosszúak egyaránt viselték az acélpálya terhét. Megint felbúgott benne a harmónikus hangsor, minden eddiginél tisztább, hárfahangon. Megszédült, kábultan egyik kezével a sodronyba kapaszkodott, lerántotta cipőjét. A jeges szélben nekilendült, cipője sarkával egymás után ütötte a kábeleket. A hosszú húrokon felbúgott a vajúdó melódia igazi tisztaságban. Nem érezte a hideget, szaladt a húrok között, formálta az ámuló dallamot, ami felemelkedett a híd fölé, a város fölé.
Búgott és zúgott a híd mindent betöltő tökéletességgel. Egymásután nyíltak ki az ablakok, és fáradt fülek itták mohón a soha nem hallott melódiát.
Válaszok