Hatodik tipusú találkozás

0 (0)

Hatodik tipusú találkozás

– Kérem, foglaljon helyet Mr.…
– Nem kellenek a nevek. Ha nem veszem meg a könyvet, akkor nem kell senkinek megtudnia, hogy itt jártam.
– Kérem! Ahogy parancsolja. Tehát a könyv! Elnézést! Szóljon a testőreinek, álljanak egy lépéssel hátrébb! Ön így is tökéletes biztonságban van, de a kódexet már puszta leheletükkel beszennyezhetik. Sajnos, ha nem értenek a szóból, nekem kell intézkednem. – Elővettem egy apró távirányítót a zsebemből, s megnyomtam rajta egy gombot. A négy gorilla közül az egyik minden elegancia nélkül rogyott össze. A többiek fegyvereik után kapkodtak, de sorra hanyatlottak a földre.
– Látja, Mr. most már nyugodtan tárgyalhatunk. Az embereinek semmi baja, csak néhány percre kivontam őket a forgalomból. Én is megtettem a magam biztonsági intézkedéseit. Elvégre a kódex félmilliót ér.
Az asztal feletti szekrény egy kis széfet rejtett. Behelyeztem a zárba a két kulcsot, s kinyitottam.
– Íme, az Essexi Kódex! Az egyetlen és eredeti példány! Kérem, csak nagyon óvatosan és kesztyűvel nyúljon hozzá!
– Ember! Ne magyarázzon! Hatalmas gyűjteményem van középkori kódexekből, bibliákból, királyi adománylevelekből, s más okiratokból. Tudom, hogyan kell bánni az ilyenekkel! – Az eddig flegmának tűnő, középkorú, bajuszos emberkét most szemmel láthatóan elragadta a gyűjtők harci szenvedélye. De valóban szakavatott mozdulatokkal forgatta, lapozta az aranyozott bőrbe kötött könyvet. Szeme közben vadul csillogott.
– De nem az Essexi Kódex! – ismételtem magam.
– Az igaz! De még nem tudom hamisítvánnyal van-e dolgom. S hogyan jutott magához, hiszen bennégett a tíz évvel ezelőtti tűzben, ami teljesen elpusztította a Középkor Múzeum kincseit?
– Azt talán tudja, hogy a Múzeumban őrzött, felbecsülhetetlen értékű kéziratok közül néhánynak a legkisebb maradékát sem találták meg.
– Igen! És azt is, hogy a tüzet valószínűleg gyújtogatás okozta.
– Amit álcázásból csináltak, ne tűnjön fel senkinek a nyolc-tíz darab legértékesebb műkincs hiánya. Az eltelt tíz évben majdnem feledésbe merültek az akkori dolgok, s eljött az idő ezeknek a ritkaságoknak értékesítésére. Lehetséges, ha ezt az üzletet lebonyolítottuk, más kézirattal is megkeresem. A mögöttem álló szervezet szeretne most már minél előbb pénzt látni a tárgyakból, s egy bevált partnerrel jobb üzletelni, mint új vevőt keresni.
– Rendben! Ha el is hiszem a sztoriját, még mindig nem bizonyította az eredetiséget.
– Azt Ön fogja ellenőrizni! Itt egy kisolló, vágjon le a könyvről egy pinduri darabot, amit meg tud vizsgáltatni. Onnan vág, ahonnan akar. Nem kell mondanom, hogy minden sérülés csökkenti a könyv értékét.
A pasas forgatta egy darabig a kódexet, majd sebészi pontossággal vágott le egy apró kis foszlányt az alsó sarkából. A fiolát, amelybe zárta, már el is süllyesztette a zsebében.
– És most a Kódexet visszazárjuk a széfbe. Az egyik kulcsot Ön kapja, a másik nálam marad. Két napja van a vizsgálatra. Holnapután, pontosan délben várom ugyanitt. Természetesen a pénzzel együtt, ha megfelelőnek találja az árut. Ne feledje: félmillió! Az emberei kezdenek magukhoz térni, úgyhogy viszontlátásra Mr.
A hatalmas, cápa-kék sportautó szinte hangtalanul suhant a Horato palota elé. A sofőr kipattant ajtót nyitni. Szuper minije és mélyen dekoltált blúza is színelt a kocsival. Hihetetlenül hosszú, vékony, de izmos lábaival kicsit be is hajolt, amíg az ajtót tartotta. Fantasztikusan dögös volt. A lépcsősor alján várakozó gorilla is megnyalta alsó ajkát láttára. De ezt abba is hagyta, mikor megpillantotta Káró kőkemény arcvonásait, s a csípőjére kötött nagy kaliberű stukkert.
Visszaesve szerepébe, a gorilla végigjártatta rajtam a detektort, mikor kikászálódtam a hátsó, süppedős ülésből. Feje mozgását követve, tükrös napszemüvegében még utoljára ellenőriztem magam. Meglehetősen konzervatív öltözet. A sötétbarna nadrág mindenhol feszesen simult rám, kivéve térdnél, ahol pazar ráncokban buggyosodott ki. Liláskék, könyökig érő ujjú ingem tett némi engedményt a friss divatnak a jobb vállamon hordott három sárga fodorral. Félhosszú hajam, és a puhított borosta rendkívül férfiasnak mutatott. Lehet, hogy máskor is így kellene kinéznem?
Természetesen a ruhám, és kunkori orrú mokaszinom is a legjobb divatdiktátorok műhelyéből került ki.
Semmilyen ékszert nem tűrök magamon, de helyettük is csillogott-villogott a fodrok alá rögzített aranykártya.
Az ajtónálló majdnem földig hajolt láttára, míg az ezüst és bronzkártyásoknak csak zsenge derékhajlás, vagy éppen biccentés járt.
Persze, ez százezerbe kerül! S aki ezt hordja, nem lehet egy vizesnyolcas.
Végigvonulva a nagytermen, számtalan sugárzó pillantást kaptam csinos és csodaszép nőktől. Megnyugtattam magam: nem nekem, az aranykártyámnak szól.
A kisteremben már nem a kinti százak nyüzsgése fogadott. Belépni csak ilyen kitűzővel lehetett, a személyzet sem tehette be a lábát. Talán harmincan lehettünk. Mindenfelé ételtől-italtól roskadozó asztalok, halk táncra csalogató zene. Láthatóan a többség ismerte egymást, vidáman beszélgető csoportokba rendeződtek.
Töltöttem magamnak a százéves holdpárlatból, mikor bársonyos női hang szólalt meg mögöttem:
– Még nem láttam magát itt a házunkban!
Lassan, ráérősen fordultam meg. Jackpot! Horato kisebbik lánya! Pont őt akartam becserkészni.
– Máshol sem találkozhattunk, még nem jártam itt. Aldo Retor ezredes, s nemrég tértem meg a „D” zónából.
– Medelin Horato – a kezét egy pillanatig a kezemben hagyta. Jó kezdet! – Katona?
– Nem, dehogy! Nem vagyok valami bokacsattogtató, fakaró merev tiszt – szélesen elmosolyodtam. – Felderítő vagyok.
– Aha! Tehát egy durva modorú, hátán golyószórót, kezében mordályt és tőrt szorongató alak, aki szörnyű mocsarakon, sivatagokon csörtet keresztül, hogy megmentsen egy nyolckarú, zöldbőrű hercegnőt az esti, vidám felnégyeléstől! Majd egymásba szeretnek, s négykarú, sárgabőrű torzszülötteket nemzenek.
– Majdnem pontosan így van, bár a holovideók is tévednek néha kicsit. Legutóbb nem szörnyekkel küzdöttem, hanem meteorit viharok elől bujkáltam. S poliphercegnők prütykölése helyett Mondalitot kerestem.
– S talált?
– Ön szerint? – s megpöcköltem az aranykártyámat. – De azért ne bánkódjon! A modorom tényleg nem a legkifinomultabb.
– Ezt majd tánc közben leminősítem. Jöjjön!
– Nem értek a divatos táncokhoz.
– Nyugi! Majd én vezetem!
Miközben kézen fogva vezetett a terem közepe felé, egy pillantást vetettem a híres Medelin csiszolatokra. Valóban tündökletes, és valóban egyedi és megismételhetetlen drágakövek. Vagy még azok!
Nem bizonyultam teljesen falábúnak. Közben néha ittunk egy-egy pohárka párlatot is. Az elsőnél összetegeződtünk, a negyedik után lelkesen csókolóztunk. Szemem sarkából láttam, ahogy néhányan a mellőzött vendégek közül irigykedve, vagy sandán pislognak felénk.
A lány szobája az első emeleten volt.
– Fordulj el, kérlek, amíg a köveket beteszem a széfbe!
Engedelmesen fordultam hátra. Csak akkor fordultam vissza, mikor átkarolt. A kövek nélkül sokkal szebbnek találtam a nyakát. Ezt elmondtam neki, majd be is bizonyítottam. Hosszú órákon keresztül.
Lakásunk egy bérház padlása volt. Kisebb-nagyobb tetőablakok, műfagerendák sokasága. Semmi szigetelés, légkondi, de legalább a műhelynek is jutott hely bőven. Ez volt a fő funkciója. Lakásnak csak a hatalmas ágy mutatta az ajtó felőli sarokban.
Egyedül voltam, s a csiszológép beállításait tanulmányoztam, mikor a ferdeszemű csaj a nyakamba ült. Szó szerint. (Csak később láttam, ki az) Valahonnan a tetőgerendák közül pattant rám, s lábát összekulcsolva próbálta belém szorítani a szuszt. Kezemmel szét akartam feszíteni a lábát, mielőtt megfojt, de a vékony combok nagyon izmosnak, erősnek bizonyultak.
Esélyt kaptam, mikor a kezeivel a szemem felé kapott, hogy kinyomja. Egyszerűen hanyatt vágtam magamat. Hallottam, ahogy a feje szétreccsen a földhöz csapódva, s végre lábai is elernyedtek.
Kissé fuldokolva kászálódtam talpra, de szinte azonnal ismét a nyakamat szorongatta egy izmos női láb.
Ezúttal elölről. Okulva a társával történtekből, nem engedte el a tetőgerendát, csak a combjai szorítására koncentrált.
Káró mutatta nekem, hogyan kell kezem ujjait összeszorítva, szinte lándzsahegyként használni. Egészen a lábam mellől indítottam a csapást, minél nagyobb lendülettel, erővel tudjam bevinni. Átszakítottam a vékony ruhadarabot, (ezek a ferdeszemű bérgyilkosnők szinte egyenruhaként hordják a feszülő bodyt, biztos valami holovideóból vették át) s a második ujjpercemen túl nyomtam fel a hátsójába kézdárdámat. Sikítva zuhant le rólam, fenekéből dőlt a vér. Alaposan szétszaggattam a hátsó bejáratot.
Káró éppen most érkezhetett. Elégedetten bólogatott felém.

Az űrháború az egyik leglátványosabb és legnépszerűbb játék. Több ezer néző követi még az amatőr szintű játékosokat is. Persze, amikor már itt is jókora összegek cseréltek gazdát a fogadásokból, s a szponzorok is jócskán dughattak a zsebükbe, ha a játékosuk győzött.
A csapatok két játékosból álltak: egyikük, az „Agy” a flottát irányította, bevetve minden tudását a galaxis teljes meghódításához. Másik, a „Kéz” a szponzori pénzeket felhasználva vezette a hajógyárakat, az agy által megszabott ütemezésben szállította harci és szállító egységeket, irányította a fejlesztéseket, az elfoglalt bolygók ásványi kincseinek kiaknázását. (Persze, ha már erre is sor került, a játék unalmasan lassúvá vált, s a bírák valamilyen ürüggyel leállították a játékot. Ez a rész tehát inkább a házi, egyszerűsített játék részét képezte csak.)
Az „Űrdómban” minden ülés elkelt, s tömegek szorongtak a külső vetítők előtt is. Valahogy benne volt a levegőben, hogy ma hatalmas csatára van kilátás. A szinte ismeretlen kihívó a régi, verhetetlen bajnok ellen.
Az öt méter átmérőjű gömb a több ezer csillaggal még a legnagyobb elméknek is szinte áttekinthetetlen volt, de hát ezért is kellett ide az „agy”.
Az irányítófülkében Káró ült, s a hiperbonyolult kommunikációs rendszeren keresztül az előre megbeszélt kódolt utasításokkal adta tudtomra a parancsait. Én kezeltem a sokkal egyszerűbb panelt, melyre rácsatlakoztattam a saját egységemet is (ez elfogadott volt a szabályok szerint). Egyirányú kapcsolatom volt a szponzorokkal, akik az első két sorban kaptak helyet, mikor, mennyit toljanak be a számlájukról a megállapodott összegből.
Nem kevés pénzbe és időbe telt, mire ide jutottunk. Amatőr II.-ből Amatőr I.-be, három nyert játék elég volt, onnan viszont öt izzasztó csata kellett a Profi Ligához. (Én izzadtam meg, Káró csak nevetett az aggodalmaimon.)
Itt már azonban nagyban ment minden. Egy millát kellett betolnunk, s további húszat szponzoroktól. Ennyiért hívhattuk ki a bajnokot. Azt hittem a húszast összeszedni lesz a legnehezebb, de tévedtem. Annyira utálták a nagyképűvé vált bajnok párost, hogy már vissza is kellett utasítanom néhányat a jelentkezők közül. A nép viszont imádta őket. Igazi brutális erőjátékot produkáltak, ahol az ágyúk szünet nélkül dörögtek, tüzek gyulladtak, robbanások vizuális és hangeffektjei közé még hörgések, emberi sikolyok is keveredtek. S a végére a mesterséges galaxis megtelt a szétlőtt, felrobbant, irányíthatatlan űrjárgányok roncsaival.
A galaxis átellenes pontjaiból kezdtünk. Káró óvatosan irányította lassan szaporodó egységeit. Könnyű volt belefutni az ismeretlen területen valami erős, idegen civilizációba. Öt-hat ilyen volt véletlenszerűen elhelyezve a gömbben, s a kezdetben nem túl erős játékosokat alaposan megtépázhatták, mire egyáltalán találkozott volna az ellenféllel. Bajnok nem óvatoskodott ennyire. Iszonyatos fejlesztésekbe kezdett, s egyre szaporodó hadával minden akadályon áttörve hamar elfoglalta a gömb negyedét. Egységemen keresztül láttam, hogy leszívta az összes szponzori pénzt a számlákról, s további habozás nélkül egyenesen ellenünk vezényli flottáját. Kivédtem az ő hasonló kikémlelési kísérletüket, s már én is elkezdtem a számlákat kiüríteni. Ezalatt Káró kiterjedt területet foglalt el, de a külső végeken is több helyen megvetette a lábát. Haderőnk azonban még csak feleakkora volt, mint ellenfelünknek.
Bajnok sebesen tört felénk, az útjába kerülő civilizációk még lelassítani sem nagyon tudták. Csak arra volt jó, hogy a nézők hatalmas üdvrivalgása közben, látványos tűzijátékban semmisítse meg őket.
Mindenki hamar elkönyvelte, hogy a totális letámadással szemben a lassan építkező párosunknak semmi esélye. Csak idő kérdése mikor semmisít meg a Bajnok, s tesz zsebre újabb milliókat a győzelemért.
Káró a veszélyt látva összébb vonta egységeit, s háromszoros védvonalat épített ki. A Bajnok hatalmas flottájával teljesen körbevette a külső védvonalat. Nem hagyott helyet semmilyen szökési, kitörési kísérletnek, nehogy azután galaxis szerte kergetve a menekülőket unalmassá váljon a játék, s a bírák netalán a teljes győzelem helyett valami lottyadt kompromisszumot hozzanak ki.
Ez után a nézők olyan tűzijátékot láttak, hogy hetekig emlegették. Káró bebizonyította, hogy nem véletlenül kerültünk fel a profi ligába. Minden bolygó köpte az ágyútüzet a támadókra, meteor rajokat irányított az óvatlanul közeledőkre. Minden kisbolygó, üstökös hadihajókat rejtett, s lesből támadva ritkították az ellenséges egységeket. A Bajnok drágán megfizette az előretörést. Hatalmas fölénye csökkent valamelyest, de látszott, hogy Káró csak haladékot nyert.
Hamarosan elkövetkezett, amit mindenki várt: a külső védelmi öv összeomlott, s a megmaradt harci űrjárgányok visszavonultak a második vonalba.
Ismét pazar látványban részesültek a nézők. A Bajnok apait-anyait bevetett, mivel látszott, hogy a legbelső vonalra már alig jutott néhány félig kiégett hadihajó. Most dőlt el véglegesen a játék.
Káró flottája hősiesen küzdött, s jó darabig szilárdan tartották magukat. Végül mégis gyengülni látszott az ellenállás, s a Bajnok páros felől elégedett horkantások, kiabálások hallatszottak.
Azután a semmiből újabb hatalmas flotta jelent meg az ellenfél háta mögött, s pillanatok alatt megsemmisítette a Bajnok támadóhadseregét. A Bajnok Agy fülkéje felől sűrű füst szállt fel, ahogy megpróbálta utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel túlhajszolni minden megmaradt egységét, de már nem volt esélye. A játék véget ért.
Senki sem értette mi történt, még a mi szponzoraink sem. Csak lassan ért el a tudatukig, hogy a külső űrbe nem csak felderítésre kalandoztunk el, hanem nyolc-tíz helyen hajógyárakat telepítettünk. Itt mindenki elől elbújva hatalmas flottát építettünk ki, felhasználva a helyi erőforrásokat is. A védelmi vonalak kemény ellenállása időt biztosított rá, s az utolsó pillanatban egyesülve a had, az ellenség háta mögött a meglepetést is kihasználva lemosta a galaxisból a Bajnokot.
Hatalmas ünneplésben volt részünk. Még aki ellenünk fogadott, az is üvöltve éljenzett, s szponzoraink elégedetten bámulták a számláikon szaporodó nullákat. A mienk is rendesen megtelt.
Valóban felderítő vagyok, azaz inkább voltam. De semmi ezredes, csak őrmester. Éppen megkaptam a jogot, hogy egyedül vágva bele a felszíni kutatásba, a Titán III. kietlen sziklái között kapirgáljak. Ha találok valami értékes ásványt, vagy egy ismeretlen fajt, megvehetem a magasabb rangokat. Itt azonban, az állandó meteorviharok között nem sok esélyem volt még a hosszú távú túlélésre sem. De mivel azelőtt is szerencsejátékos voltam, most is a kockázatot vállaltam inkább, mint mondjuk egy unalmas felügyelői állást a Leegil II. mocsarai közt a metán bányáknál.
Kárót az egyik szűk barlangban találtam meg. Éppen haldoklott.
Megetettem, megitattam készleteim jó részét felhasználva. Mikor magához tért azonnal rám mászott. Mással nem tudott hálálkodni, s mint később megtudtam, náluk a szex az egyik legelfogadottabb kommunikációs forma. Volt némi anatómiai eltérés köztünk, de ez inkább csak érdekesebbé tette a dolgot. Azért nekem, mint elmaradott ősembernek más módon is értésemre kellett adnia a történetét. Valami borzasztóan elfajzott nyelven beszélt, de nagy nehezen kivettem a lényeget a fordítógép segítségével.
Egy korai, elfeledett kitelepülési kísérlet eredményeként kerültek valami isten háta mögötti bolygóra az ősei, s a kapcsolat az anyavilágokkal hamarosan megszakadt. Ott keveredtek egy humanoid fajjal, s fejlődési irányuk jócskán eltért az emberiség többségétől.
Technológiájuk már egy évszázada lehetővé tette világuk elhagyását, de érdektelenség híján nem kezdtek eddig bele az űr felderítésébe. (/Fura, mi?) Tökéletesen el voltak foglalva saját törzsi harcaikkal.
Káró egy légkörön túli felderítéskor száguldott ki az űrbe. Személyi járgányában egy túlhűlt alkatrész okozta a bibit. Mire kijavította, a rövid távokra tervezett kis gép üzemanyaga nem volt elég a visszaútra. Hetekig sodródott, készletei elfogytak. Még megpróbált leszállni a Titán III.-ra, de a végére kapott egy jóképű meteort. Sikerült elkúsznia a barlangba, de ott már csak a halált várta. Helyette én jöttem.
Felvettem a hajómra, járgánya roncsaival együtt, s elhagytuk Titán III.-at.
Arra hamar rájöttem, hogy a Bázisra nem vihetem Kárót. Át kellett volna adnom a Bizottságnak, s ők azután nem riadnak vissza semmitől, ha pénzt szimatolnak valamiben. A roncsok után talán a nőt is darabokra kapnák. A járgány javításához pedig nincs meg a háttér, s az anyagi fedezetem sem. Irány tehát a civilizáció. Pattant meg már más is a Felderítőktől. Hihették, hogy találtam valami értékeset.
Sem agykapacitásban, sem kegyetlenségben nem értem Káró közelébe, de az ágyban remekül kommunikáltunk. Pénzszerzéshez viszont egyáltalán nem értett. Akkor viszont majdnem szívrohamot kaptam, mikor kiszámolta mennyire lenne szüksége egy olyan jármű építéséhez, amivel haza tudna jutni. 130 milla!
Hetekig agyaltam, felmértem Káró képességeit is, s lassan összeállt a terv.
A kaszinókban csak annyit nyertem, hogy ne ébresszem fel valami maffiózó figyelmét. Inkább estéről-estére gyűjtögettük kis adagokban a pénzt. Én rakosgattam a téteket, játszottam a kártyával, de Káró irányította a golyót, s olvasta le többiek lapjait hátulról. Persze nem szabadott állandóan nyernünk, s kétszer nem mentünk ugyanabba a kaszinóba. Aprópénz! Összeszedtünk néhány tízezret.
Az Essexi Kódex maradványát egy ismerősöm mutatta. Kétujjnyi darab az egyik sarkából. Tűzoltó volt akkoriban, s a Könyvtárból mentette ki. Használni ugyan nem tudta semmire, de azért nagy becsben tartotta. Kárónak nem kellett volna kitekernie a nyakát, kevés pénzért meg tudtuk volna venni.
Az eredeti darabot is felhasználva készítettük el a Kódex hamisítványát. A tökéletes összeépítés volt a legnehezebb. Káró képességei közzé tartozik, hogy maga körül a levegő rezgéseit módosítva szinte láthatatlanná válik. Persze, ha valaki számít rá, ki lehet bökni. Ő csapta le a gorillákat, én meg egy kamu távirányítót nyomogattam közben. Ez is az illúzió része volt. A másik, hogy az emberek kilencven százaléka beveszi a trükköt, s a kissé kilógó, az esztétikát zavaró részt vágja le a könyvről. S pont erre szolgált a kis foszlány, ami persze az eredetiből volt. Mr. Műgyűjtő is beszopta, s azóta valami sötét széfben tárolja biztosan a hamisítványunkat. Évente, ha előveszi. Fél millát hozott a konyhánkra.
A Medelin csiszolatok egy drogos drágakő készítő mester alkotásai. Belőve követte el őket, s nincs közöttük két egyforma darab. Valahogy mégis, egymás csillogását is erősítve, annyira pazar, annyira káprázatos ragyogást szórnak, amit eddig még a legnagyobb gyémántok sem tudtak.
A pletykák szerint Horato 50 milliót adott érte, majd eltetette a Mestert láb alól. Kisebbik lánya születésnapjára szánta.
Mondtam már, hogy Káró népe a szexet kommunikációnak használja. Féltékenységre szavuk sincs. Velünk osont be a lány szobájába, kileste a széf kódját, s amíg mi egymással voltunk elfoglalva, másolatot készített a csiszolatokról.
Sajnos a csiszolatok tényleg egyedinek bizonyultak, de azért egészen jó hamisítványokat készítettünk. Három millióért adtuk el a technológiát. Eközben jött az a kis közjáték a bérgyilkos nőkkel. Nyilván Horato küldte rám őket.
Az életben maradtat Káró utasítására meg kellett erőszakolnom, pokoli fájdalmat okozva neki. Majdnem elhánytam magam közben, de űrbeli barátnőm szerint ezután nem mernek többet ránk támadni. Ezért, vagy, mert Horato nem tartotta annyira fontosnak, több gyilkossági kísérlet nem volt.
A játék lényege nem az a kis nyomorúságos, néhány milliós nyeremény volt. Káró fél óra alatt le tudta volna mosni ellenfelünket a feneketlen űrbe, de szüksége volt több időre. Ezért húztuk el a háborút több mint ötórásra.
Amíg látszólag vadul védekezett, s minden energiáját lekötötte az ellenfelünk hadereje, az egységemen keresztül kapcsolatba lépett a szponzoraim bankjaival, beletúrt a rendszerekbe, s minden számláról csak néhány fityinget átutalt a harminc, előre megnyitott számlánkra.
Kis zűrzavart keltett, eltüntette a tranzakciók nyomait, majd a győzelem pillanatában lezárt mindent maga mögött.
A fél milliárd bőven fedezte az űrjárgány költségeit. Persze még egy lakatlan kisbolygót is meg kellett vásárolnunk, hogy titokban maradjon az építés. A robotok a járgányon kívül közben a házamat is összerakták. Ez idő alatt csak egy ember talált meg minket.
Eszem ágában sem volt Káróval tartani. Már egy is sok lett belőle, nemhogy egy bolygónyi hasonló. Persze hamarosan felbukkannak az űrben, de ugyanúgy beleolvadnak majd a nagy humanoid salátába, mint az eddigi fajok.
Most, a megmaradt néhány százmilliómból élek a kisbolygómon. Együtt egy ferdeszemű bérgyilkosnővel, aki megtalált minket, de velem maradt. A sebei már szépen begyógyultak.