Halloween Skóciában

0 (0)

Halloween Skóciában

I. rész

Egy hosszú nap után, amikor fáradtan beesek a lakásomba, már alig várom, hogy ágyba kerüljek, és alaposan kialudjam maga. Amint belépek az ajtón, az első, amit észreveszek, egy levél az előszoba szőnyegén. Ebben nincs semmi meglepő, hogy az ajtómon a levélnyíláson dobja be mindig a postás a leveleimet. Ami meglepő, az maga a levél. Légiposta borítékban, cizellált bélyeggel, és olyan írással, amit manapság talán csak a könyvtárak múltszázadi kézírásához hasonlítható.
Felveszem a levelet, majd a táskámat a sarokba hajítom, és leülök a kedvenc fotelembe. A borítékot a kezemben tartva, elolvasom a feladó nevét. John Sinclair. Te jóságos ég, milyen régen hallottam felőle.
Johnnal még a vietnámi háborúban ismerkedtem meg, ami nem mostanában volt, ám az ott eltöltött majd’ két év alatt, olyan barátság alakult ki köztönk, ami még ma is tart. Persze nem, mert már jó néhány éve nem találkoztunk, és nem is beszéltünk egymással, de még csak levelet sem váltottunk.
Amikor vége lett a háborúnak, ő is itt lakott New Yorkban, de már vagy nyolc éve elköltözött. Mivel akkoriban nekem is sok változás volt az életemben, így a sors keze megszakította a kapcsolatunkat. Nem is tudtam, hogy hol él, se cím, se telefonszám, de lám, ő mégis rám talált valahogy.
Izgatottan kibontom a borítékot, és elkezdem olvasni a levelet.

Kedves Tyler!

Nagyon megörültem annak, amikor egy közös ismerősünk által ismét rád találtam. Legalábbis remélem, hogy így van és megkapod a levelemet.
Már sok hosszú év óta nem hallottam felőled, nem tudom mi van veled, ám az irántad táplált barátságom nem halványult el. Szeretném tudni, hogy jól vagy, és szeretné tudni, hogy mi van veled, hogy élsz, mit csinálsz, és minden mást is.
Ezt a levelet, amit most olvasol, azért írtam neked, mert nekem már nincs sok hátra, és mielőtt elköltöznék az árnyékvilágba, szeretném, ha még egyszer találkozhatnánk.
Mivel én nem tudok utazni, ezért arra gondoltam, hogy meghívlak a birtokomra, Skóciába. Ez egy kis település nem messze Edinburgh-től. A részleteket majd személyesen elmondom.
Szóval kedves Tyler. Szeretném, ha meglátogatnál engem a birtokomon, mielőtt még túl késő lenne.
Azt hiszem ennyi elég is, bízom abban, hogy hamarosan személyesen is elmondhatom neked, a történetemet.
A pontos címet egy kártyán, megtalálod a borítékban.

Barátod,
John

Miután elolvastam a levelet, és meg néztem a címét, egy kicsit gondolkodóba estem. Hogy találhatott rám? Ki lehet az a közös ismerős? Vajon miért nem nevezte meg az illetőt.
Elhatároztam, hogy eleget teszek a meghívásnak, és meglátogatom őt. Egyébként is terveztem, hogy szabadságot veszek ki, de nem ebben a formában terveztem meg, hanem Maryvel. Már évek óta készülünk arra, hogy egyszer együtt… Na mindegy, legfeljebb ketten megyünk.
Miután már elég fáradt vagyok, ágyba bújok, és szinte azonnal elalszom.

Másnap reggel, megint csak az a bizonyos levél az, amit egyből észreveszek az asztalon, ahol az este hagytam.
Fel kell hívnom Maryt, hogy elmondjam neki, hogy egy kis változás állt be a programba. Biztosan nem fog neki örülni, de hát a helyzet, némi randomitást igényel, és rugalmasságot. Meg fog érteni engem.
Máris nyúlok a telefonért, hogy megbeszéljem vele a dolgot, amikor megszólal a csengőhangja. Mi a fene, Mary hív.
– Jó reggelt Drágám.
– Szia Tyler. van egy kis változás, amit el kell mondanom neked.
– Miről van szó? – kérdezem tőle.
– Kaptam egy új munkát. Csend…
– Milyen munkát?
– Az van, hogy amiről már tudsz is, szóval a Chicagoi iroda megnyitásáról van szó. Tudod…
– Mond már ki, mert kíváncsi vagyok, és különben is én akartalak felhívni, hogy változik a programunk. Vagyis csak csúszik egy kicsit.
– Jól van, szóval arról van szó, hogy nekem kell mennem, mert Steve, akié ez a projekt, lebetegedett.
– Jól van semmi baj, csináld csak.
– És te mit akartál elmondani?
– Egy régi barátomtól kaptam levelet, és hát… szóval az van, hogy beteg, és írt nekem egy levelet, amiben megkért, hogy látogassam meg.
– Értem. Mikor mész?
– Ma van szombat, hétfőtől van a szabadságom kiírva, úgyhogy holnap vagy legkésőbb hétfőn elutazok. Tudod mi az érdekes?
– Mi?
– Hétfőn lesz Halloween napja.
– Eez tényleg érdekes. Hol lakik ez a barátod?
– Skóciában.
– Hú, az jó messze van.
– Tudom, de hát mit tehetek… Nem tudom mennyi időt töltök nála, de majd kereslek, hogy megbeszéljük a mi utazásunkat is.
– Jól van Tyler, vigyázz magadra.
– Te is. Jó utat.

Miután befejezem a beszélgetést, felhívom a repteret, hogy megtudjam mikor megy repülő Edinburghba. Szerencsém van. Holnap reggel van egy járat Londonba, onnan meg tovább. megrendelem a jegyemet, aztán összeszedem a cuccaimat, és készülök az utazásra.

II. rész

A reptéren szinte alig van forgalom, mintha aludna az egész város. Az épület előtt annyi a taxi, hogy válogatni lehetne, ám én inkább az első kocsiba ülök.
– Jó napot, hova lesz a fuvar? – kérdező tőlem a sofőr. Válasz helyett a kezébe adom a kártyát, amire a cím van írva. Az ember hátrafordul és meredten néz rám.
– Biztos benne, hogy ez a jó cím?
– Persze hogy biztos vagyok benne, indítson. Beindítja a kocsit, és már épp elindulna, amikor ismét felém fordul, és megszeppent ábrázattal megszólal.
– Uram. Engedje meg hogy ismét rákérdezzek, hogy jó címet kaptam-e, mert ez a cím, egy temető címe.
– Micsoda? – hökkenek meg, és egy pillanatra kifut a vér az arcomból. – Hogy érti azt, hogy egy temető?
– Úgy, hogy ez egy temető. A megdöbbenéstől kissé lelassul a gondolkodásom, és eszembe jut, hogy John lehet, hogy megviccelt engem. Talán már meg is halt, csak úgy rendezte el a dolgot, mintha tényleg hozzá tarthatnék egy baráti beszélgetésre. John mindig is arról volt híres, hogy vicce csinált mindenből. Még a vietnámi dzsungelben is, amikor egy falu mellet egy tucatnyi tetemet találtunk, akik mindannyian gyerekek voltak, a legidősebb sem lehetett több tíz évesnél, és…
Kiverem a rémképet a fejemből és ismét visszakérdezek.
– Miféle temető az?
– Nem tudom. Az az igazság, hogy már vagy harminc éve nem használja senki, nem temetnek oda senkit, és…
– Mi és?
– Biztos, hogy tudni akarja, uram?
– Mondja csak, lélekben már felkészültem minden rosszra.
– Szóval az a hír járja, hogy ebben a temetőben szellemek kísértenek, és a helyiek messze elkerülik.
– Értem. Szóval egy kisértet temető. Nem gond, menjünk, szeretném a saját szememmel is megnézni.
– Ahogy szeretné. Menjünk. Azzal gázt ad, és elindulunk a ködös délutáni tájon.
Ahogy én tudom, Skóciában minden tele van szellemekkel, miért lenne meglepő az, ha egy temetőben is vannak. Sokkal égetőbb kérdés, hogy vajon John is részese ennek a helyzetnek? Hamarosan kiderül.

Alig negyedórányi autókázás után megérkezünk egy hatalmas kapuhoz, ami tipikusan olyan, mint amit a filmekben lehet látni. Fekete, rozsdás, és ahol csak lehet, benőtte a gaz. Elbizonytalanodok. Talán mégsem kéne bemenni. Visszafordulok a sofőr felé, és így szólok hozzá.
– Meg tud várni?
– Persze, addig is ketyeg az óra.
– Rendben, értem. Benyúlok a zsebembe és egy ötvenes nyomok a véletlenül nyitva felejtett tenyerébe. – Várjon fél órát, ha nem jövök vissza, akkor elmehet.
– Rendben Uram, várok fél órát. De aztán vigyázzon magára, ha én elmegyek, akkor… Semmi, érezze jól magát. Várjon Uram.
– Mi az?
– Itt akar bemenni?
– Ha nem tud jobbat mondani, akkor itt.
– Van egy másik kapu is, innen vagy húsz méterre, próbálkozzon inkább ott.
– Jól van köszi a tippet. Fogom a kofferemet, és elindulok a mondott irányba. És tényleg. Ez is egy olyan kapu, mint a másik, csak kisebb, és láthatóan használatban is van. Egy kis szemlélődés után a bal oldali oszlopon, észreveszek valamit, ami fénylik. Ez a fényesség elüt a környezetétől, ezért közelebbről is megnézem. Egy kaputelefon. vagy valami hasonló. Nincs mit vesztenem, megnyomom rajta az egyetlen gombot. Semmi. Egy perc elteltével teszek még egy próbát, biztos, ami biztos alapon. Amikor az ujjam megérinti azt a fényes gombot, egy recsegő hang szólal meg mögötte.
– Ki az?
– Ööö… John Sinclairt keresem.
– Ki keresi?
– Tyler Smith vagyok. Várok egy válaszra, de hiába, mert nincs válasz. Olyan csend van, mint mielőtt megnyomtam a gombot. Arra gondolok, hogy megnyomom még egyszer, hátha csak valami hiba miatt hallgatott el. Aztán mégis. Egy zajos kattanást hallok a kapuszárny felől, mire az lassan és nyikorogva megnyílik, de épp csak annyira, hogy beférek rajta. A kapun belül, egy gondozottnak látszó kavicsos út vezet a fasor mellet, ami enyhén kanyarodik is. A forduló után, ahol véget ér a fasor, meglátom a házat is. Ez a ház szintén olyan hatást gyakorol rám, mint a rémfilmekben látottak, de ez valahogy máskép volt érmes.
A ház mellett, attól mintegy tíz méterre, régi sírok sorait fedeztem fel. Aztán feltűnt a többi is, több sorban, egymás mögött. Hátborzongató. Ahogy közeledek a bejárat felé, látom, hogy az kinyílik, és mintha csak lassított felvétel lenne, szinte centiről centire tágul a rés, ami felfedi a mögött tátongó sötétséget. Amikor már csak méterekre vagyok, felbukkan az ajtóban egy alak, aki akár John is lehetne, de ez a valaki, még csak nem is emlékeztet rá. Amikor odaérek, ő lép egyet felém, és csak annyit mond.
– Szia Tyler, már vártalak. Mit is mondhattam volna erre? Csak odaléptem hozzá, és megöleltem őt. Az ölelés kicsit hosszabb lett, mint ami számomra reális lett volna, de hagytam magam. Aztán egy perc elteltével elenged, hátralép egyet, és beinvitál.
– Gyere be, már nagyon vártalak. Attól tartottam, hogy nem jössz el, vagy hogy a levelet meg sem kapod.
– Itt vagyok John, ahogy tudtam jöttem. Milliónyi kérdésem lenne hozzá, de ő csak ott toporog előttem, és lassan haladunk egyre beljebb, minnem egy szalonnak látszó helységben rámutat egy fotelre, hogy helyezzem magam kényelembe.
Miután elhelyezkedek, megkínál egy kis innivalóval. Mi más lenne, mint skót whisky. öntök magamnak és persze neki is az odakészített poharakba, majd a koccintás után belekezd a történetébe.
– Öt éve vettem meg ezt a birtokot. Igen jól látod, ez egy temető volt, de már régen nincs érvényes bortokszerződés az elhunytakkal, így ez csak egy földterület, olyan, mint bármelyik más. Akkoriban nagyon olcsón jutottam hozzá, mert hát ki szeretne egy temetőben élni, de nekem megfelel, nincs ellene kifogásom. Ami miatt valójában megtetszett, az a környezet. Most már sötétedik, de holnap megnézheted, hogy meseszép a táj. Persze sokat kellett rákölteni, amig ilyen lett, igyekeztem a hagyományoknak megfelelően felújítani. A belső tér viszont érintetlen volt. Ami itt látsz, az mind a ház része volt, amikor a nevemre írták, csak egy nagytakarítás kellett, és némi felújítás. Minden korabeli, még a képek a falon is. John feláll, és körbejár a helységben, megmutat mindent, amit fontosnak vél.
A falon lóg egy festmény, – persze sok festmény van a falon, de egy kiemelkedik mind közül. Egy legalább egy méter széles, és vagy hetven centi magas kép, ami a házat mutatja, és részben rajta van a temető is. A képen még minden sírkő egyenesen áll, ami arra utal, hogy már elég régi lehet. John elmondja, hogy miért annyira különleges ez a kép.
– Képet, még a tizenkilencedik század közepén festette az akkori tulajdonos. Az ő keze munkája még több más kép is, de ez az egy, ami megmutatja, hogy milyen volt százötven évvel ezelőtt.
– És mondd, miért olyan különleges ez a kép?
– Tudni akarod? Akkor elmondom.
– Végeztem némi kutatást, és megtudtam, hogy az akkor tulaj, egy bizonyos Hugh Montgomrey, aki a képet festette, meghalt.
– Jó de ez miért olyan különleges?
– Mert a halála elég furcsa. Amikor kész lett a festmény, és felakasztotta a falra, ide erre a helyre, ahol most is van, Összeesett és meghalt. Az orvosa szerint meg állt a szíve.
– Ez hogyan függ össze a képpel?
– Ez így önmagában sehogy. De volt más is. Egy későbbi tulajdonos, akinek ez a kép nem tetszett, sőt egyenesen gyűlölte, úgy döntött, hogy a pincében jobb helye lenne. Egyszerűen leakasztotta a képet a falról, majd levitte, és ő is meghalt. Egy héttel később találtak rá a szomszédok. És ez még nem minden. Az idők során volt még három ilyen haláleset, amit közvetlenöl a képpel hoztak összefüggésbe.
– Biztos, hogy van összefüggés? Tudod a régi időkben nem nagyon volt még olyan helyzetben a tudomány, hogy ez egyértelműen kijelenthető legyen.
– Nem is a tudomány emberei állították ezt. A megyében elég erőteljes a vallási közösségek tevékenysége, és hát akkoriban voltak bizonyos nézetek, amit a tudomány eleve elvetett. A lényeg az, hogy ezek az esetek bizonyíthatóan összefüggésbe hozhatók a képpel.
Ott állok a kép előtt, és csak bámulom, hogy vajon némi vászon, és festék, hogyan ölhetne meg valakit, akinek nem tetszik a kép. John még ott áll mögöttem, és csak mondja tovább a magáét, ami már számomra a babona határát súrolja, ezért nem is igazán figyelek rá.
– Te, John. Ki ez az ember a képen?
– Milyen ember? Nincs azon a képen senki.
– Hogy mondhatod, hisz a saját szememmel látom. John odatipeg mellém, felteszi a szemüvegét, és közelről nézi a képet.
– Lehet, hogy azt gondolod, hogy már szenilis vagyok, de biz’ isten, nem emlékszem arra, hogy ember lenne a képen.
– De hát itt van. Látod nem?
– Igen látom, de nem tudok mást mondani.
John visszaballag az asztalhoz, és újra tölt a két üres pohárba. Majd visszasétál hozzám, az egyiket a kezembe nyomja, és tovább nézzük a képet.
Az első korty után feltűnik valami a képen, ami megváltozott. Úgy tűnik, hogy az alak, aki eddig nem volt ott, de most már ott van, most nem ott van, ahol pár perccel ezelőtt.
– John. Nézd meg az alakot a képen.
– Mi az, mit kell rajta néznem?
– Nekem úgy tűnik, hogy az előbb nincs itt volt, ahol most. John nézi egy darabig, majd megszólal.
– Márpedig ez egy festmény, nem változhat meg a kép attól mert erősen nézzük. Talán inkább a whisky hatása lehet.
– Nem tudom, lehet, hogy igazad van. John visszaül a fotelbe, majd én is csatlakozok hozzá, és a régi emlékekről beszélgetünk. Ezen a helyen, ahol én ülök, pont rálátok a képre, de leköt a múlt emlékeit felelevenítő beszélgetés. Ötven éve vagyunk barátok, és ennyi idő alatt annyi élményt gyűjtöttünk össze, hogy annyi idő nincs is, hogy átbeszéljük.
Amikor ismét a képre esik a pillantásom, szinte kővé dermedek. Az az alak a képen, egy fekete kabátot, vagy palástot viselő alak, most már határozottan mozog. Persze nem mozog, csak épp a helyét változtatja. Most határozottan úgy tűnik, mintha a bejárati ajtó felé haladna, amitől már csak néhány méter választja el őt.
– John, nézz csak a képre. Az a fekete alak mindjárt eléri az ajtódat.
– Jé tényleg. Most már én is jól látom, hogy változtatja a helyét, de hát mit tehetünk ellene, ez a festmény már csak ilyen.
– Te nem aggódsz emiatt?
– Nem. Miért kéne aggódni, ez csak egy festmény.
– Nekem borsódzik a hátamon a hideg.
– Mert még soha nem éltél egy temetőben. Hidd el meg lehet szokni.
– Máskor is volt ilyen, hogy elsétált a festményen a figura?
– Nem, ilyen még nem volt.
– John várj meg, én kimegyek és megnézem, hogy tényleg van-e ott valaki, vagy tényleg a kép járatja velünk a bolondját.
– Ha attól megnyugszol, akkor menj, és nézd meg, de én nem tartok veled.
– Semmi baj John, várj meg itt. Felállok a fotelből, és elindulok a bejárat felé. Útközben felkapcsolok néhány lámpát, hogy lássak is valamit. Amikor odaérek az ajtóhoz, már izzadok, remeg a kezem, amint rátaszem a zárra. Felteszem magamnak a kérdést. Valóban tudni akarom, hogy van-e odakint valaki? Nem, nem akarom tudni, hisz az csak egy festmény, az nem lehet, hogy a valóságot mutassa a szemlélőnek. Ettől egy kicsit megjön a bátorságom, és elfordítom a zárat majd lenyomom a kilincset, és lassan magam felé húzom a súlyos tölgyfa ajtót. Innen nem látok ki, ezért még húzok rajta magam felé, és kilépek a küszöbre.
Elnézek abba az irányba, ahol az alaknak lennie kéne.
Aztán a földbe gyökerezik a lábam attól, amit látok. Tényleg ott van valaki, tőlem alig három méterre. Ez a valaki nem úgy néz ki, mint amit a festményen láttunk. Ez az alak talpig feketében van, és a fejét csukja fedi. És még valami, amitől megfagy az ereimben a vér. Van valami a kezében. A jobb kezében, és ahogy fogja, megcsillan rajta a fény. A hold fénye. Mintha a hold tudná, hogy mikor mire kell világítania, úgy ragyog fel a fényétől a szerszám pengéje. Egy kasza. Most már az egész testem remeg, kiver a víz, és próbálok megszólalni.
– John! Nem vagyok benne biztos, hogy ezt bárki meghallotta, mert én nem. Belépek az ajtón, és… Mondom belépek az ajtón… Jézusom, nem mozdul a lábam. Lépnék hátra, hogy az ajtó másik, belső oldalára kerüljek, de lemerevedtem. Képtelen vagyok megmozdulni, és ettől még jobban eluralkodik rajtam a pánik. már csak alig két méterre van tőlem, amikor a rémület átcsap rettegésbe, és egy hatalmas ordítással elszakítom magam a látványtól, és végre sikerül bezárnom az ajtót belülről. A falhoz támaszkodva kapkodom a levegőt, amikor ezembe jut John.
Lerázom magamról a bénultságot, és futva megyek vissza a szalonba.
– Na, mit láttál? van ott kint valaki? Szólnék, de nem bírok, mert a torkomban egy gombóc nem engedi, hogy szóljak. Megmarkolom a whiskys üveget, a nyakát a számhoz emelem, és csak nyelem az italt, amig azt nem érzem, hogy a torkom szorultsága felenged. A lihegés miatt nehezen megy, de végül sikerül kinyögnöm.
– Itt van az ajtó előtt.
– Ki van itt? Odalépek a festményhez, és megmutatom neki, a változást. Az alak immár az ajtó előtt áll, és most már látszik a kezében lévő iszonytató eszköz is.
– Ő van itt. Az ajtó előtt áll.
– Na de ki ez? – kérdezi tőlem, amikor megszólal a bejárat felől a csengő, aminek olyan a hangja, mint egy harangnak.
-Itt van. Most mit tegyünk?
– Ha itt van és be akar jönni, akkor engedjük be.
John már megy is a bejárat felé, én meg próbálom öt ettől visszatartani.
– Ne tedd ezt John, nagyon rossz érzésem van.
– Ugyan Tyler, mi történhetne, ami rossz? Nem hat rá a szép szó, nem tudom meggyőzni, hogy ne menjen ki, de hasztalan.
John ott áll az ajtó előtt, és a zárat nyitja, én meg mögötte állok, és az árnyékból figyelem, hogy mi történik.
Az ajtó kitárul, és John lép egyet előre. Egy karnyújtásnyira tőle az idegen, fekete lepelben, a kezében egy kaszával és csak annyit mond.
– John Sinclair. Érted jöttem.
A jelenet maga elég ahhoz, hogy az ember ereiben megfagyjon a vér, de John még ennél is tovább megy, amikor válaszol.
– Készen állok, mehetünk.
A következő pillanatok, mintha egy lassított felvétel képkockái lennének. Látom magam előtt, ahogy John élettelenül összecsuklik, majd elterül a vastag szőnyegen. Lehajolok hozzá, hogy segítsek, de már késő minden. John meghalt.
Amikor a tekintetem felemelem, még látom, ahogy a látogató távolodik. A fekete lepel szinte úszik mögötte és a szerszáma még most is csillog a rávetülő holdfényben. Minden egyes lépésével egy kicsit elvész, minden megtett méterrel egyre inkább áttetszővé válik, majd egy idő után teljesen eltűnik.

VÉGE