Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Jó éjt mindenkinek
Szokásos nap ez is. Mindennapos körforgás, ugyanaz ugyanaz.
Felkelsz, dolgozol, hazaérkezel, eszel, alszol. Egyébként egyes szám első személyben. Magamban. Egyedül. Még a hörcsögöm is kimúlt a múlt héten, ennyi. Kiöregedett mellőlem, ilyen az élet. Társtalan. Már nem is próbálkozom, ugyan. Kudarcra ítélt vállalkozások, feleslegesen mit strapáljam már magam. Harmincnyolc évesen már nincsenek illúzióim. Ne mondja senki, hogy majd jön, majd jön, hogy optimizmus, hogy majd a következő, hogy ne adjam fel. Beszélhetnek nekem, ugyan már. Próbáltam, mondom. Ismerkedtem, elmentem, randiztam, mosolyogtam, regisztráltam, írtam és kérdeztem ugyanazt ezerszer: hello hogy vagy? Milyen a napod?
.. bla bla bla…
Köszi, már nem is szempont… azt mondják, feladtam? Hát fel.. csodálkoznak ? Ne tegyék! Na, mindegy is… ez a nap is véget ért. Jó éjt mindenkinek! Nézem a filmet, majszolok valamit, valami kalóriabombát, kit érdekel …
…szép a reggel… éjjel esett kicsit, harmatosan illatos a város, a nyitott erkélyajtón tiszta ózondús levegő áramlik be. Jókedvre derít, ma örülök, hogy élek. Kotyog a kávéfőző, száll a koffein aroma, endorfinokat szabadít fel.
Munkába indulok. Farmert húzok, fehér inget, könnyű lila sálat kötök a nyakamba, himbálódzó fülbevalót, vidámat, a tavaszhoz illőt. MA pozitív vagyok. Az üde friss reggelhez passzoló parfüm a fülem mögé, ez az! Magabiztosság, fél siker. Felkapom a táskám, és szaladok, kilépek a kapun, a lendület elsodor, hopp!
–Bocsánat, fellöktem? Ne haragudjon – hallom magam mögül. Megfordulok, felnézek. Gyönyörű barna szempár, kellemes orgánum, mosolygós férfi arca. Ejha!
–Semmi baj. Én rohantam – hebegem zavartan.
–Ilyen ez, nem igaz? Se lát se hall az ember így reggel. Pedig már nincs is korán.
Csodálkozom. A fiatalember beszélget? Nem zakatol tova egy odavetett ”bocsi” után? Nocsak, nocsak…
–Munkába Ön is? – kérdezi, s nem nagyon hiszem, hogy hozzám beszél. De nincs itt más, óvatosan válaszolok. Lehet, hogy csak képzelem a fickót.
–Igen, persze. Sietnék is.
–Egyértelmű. Rohanok én is! De azért örülök, hogy egymásba botlottunk. Jövök majd máskor is, hátha még láthatom. Ugyanebben az időben, ütközésre készen! – kedvesen mosolyog. Szerintem délibáb, elillan hamarosan.
–Aha, szuper! – rebegem, és loholok tovább, hogy elérjem a buszt. Vissza se pillantok, pedig állítom, néz utánam. Áh, képzelődöm.
A recepción ma is ugyanaz minden, szól a telefon, jönnek az e-mailek, időpontokat rögzítek, ahogy mindig. Régi páciensünk érkezik újabb kezelésre, kedvesen mosolygok, amikor meglátom.
–Áh, Tamás! Újra itt? Letelt a négy hét? Rohan az idő.
Valahogy ma másképp néz rám, szeme huncut, villant egy kacér mosolyt felém.
–Rohan bizony. De most nem is bánom. Jól esik majd egy újabb iszappakolás, meg galván kezelés, és fizikoterápia. És örülök, hogy újra látom. Csinos ma. Ma is! – hangsúlyozza, és kacsint. Mi van ezekkel?
–Köszönöm- hebegem. Nem vagyok hozzászokva, hogy udvarolnak. Manapság nem divat.
–Jó ez a kis lila kendő, tényleg, meg a haja is más. Szuperül néz ki.
–Jó jó. Elég is! – nevetek, feltartott kézzel.
–Oké, nem folytatom. De a kezelés után felfrissülve újra itt leszek. Aztán majd addig kitalálom, mit is mondjak. Esetleg egy kávé? Fagyi kehely valamelyik kávézó teraszán? Na megyek, majd visszatérünk rá.
Mosolyát viszi tovább, és én csak ámulok…
Munka után hazafelé útba ejtek egy bevásárlóközpontot, vennem kell néhány dolgot otthonra. Kutakodom a polcok között, a szokásos vízkőoldót és mosószer kapszulát keresem, már megint átpakolták a dolgokat. Fel nem foghatom ebben mi a koncepció és üzletvezetői fogás.
–Nem hiszem el! Dóra!
Megismertek, lebuktam. Ma valahogy feltűnően sokan szólítanak meg, érthetetlen. Odapillantok, ki ez az újabb bátor vállalkozó. Uramisten, jól látok ? Gábor az! Gimnáziumi nagy szerelmem, ezer éve nem láttam, sőt, nem is hallottam felőle, nincs fenn a közösségi oldalakon.
–Hello- üdvözlöm tartózkodón- micsoda véletlen!
–Tényleg az, – fülig ér a szája- mióta nem találkoztunk? Gimi óta?
–Körülbelül. Nem szoktál eljönni az osztálytalálkozóra.
–Valóban. Tudod, nem az én világom az. No de hogy vagy? Csodásan nézel ki.
Hát, ezt ugyan kétlem, ez bizonyára jóindulatú füllentés. De mégis , jól esik. Itt valami nem stimmel, szippantottak ezek valamit kollektívan?
Konteo elméletek szánkáznak az agyamban, nem tudok hinni a végzetben.
–Így a boltban? Nem hinném – hárítom el a kedvességét, de azért mosolygok,- ellenben te igen! Van akinek jót tesz a kor.
És nem udvariasságból hízelgek. Valóban szerencsés alkat, de egyébként is, harminckilenc, negyven éves, mit akar. A legszebb férfikorba lépett.
–No, és mi van veled? Mit csinálsz? Család, gyerkőcök? Anyukádék? – érdeklődik figyelmesen.
Csupa kérdés. Na, ehhez sem vagyok hozzászokva, nem nagyon beszélgetünk manapság, semmire nincs idő. Mindig rohanunk tovább, feltesszük a szokásos ”hogy vagy?” formalitását, és nem várunk őszinte választ. Kurta furcsán válaszolok. Megtanultam már bizalmatlan lenni, sajnos az élet…
–No, megyek is, még jó sok mindent kell vennem,- búcsúzkodik, amikor lefelé ível a beszélgetés – de…
…szóval, de… van de ? .. figyelek..
–.. de megadhatnád a telefonszámod, hátha beszélhetnénk nyugodtabb körülmények között is!
Riadó! Megszólal a riasztócsengő a fejemben! Csapda lesz! Tisztáznom kell!
–Aranyos gondolat, Gábor, de nem szeretnék belepiszkálni a párkapcsolatodba. Nehogy ebből gond legyen otthon.
–Nincs párkapcsolatom, nincs mibe belepiszkítani, nyugi! – neveti el magát.
Mosolya még lehengerlőbb, mint annak idején. Még hogy nincs párja? Ah’, na, ezt is nehezen hiszem, de úgy tűnik a mai nap ilyen. Idilli. Hát megadom a számom, nincs mit veszítenem, maximum nem jelentkezik, volt már olyan. Elköszönünk, és halvány mosoly dereng a szám szegletében. Jó érzés volt Gáborral találkozni, és hogy megcsillantott egy esélyt egy jóízű beszélgetésre, kellemes hangulatú kávézáshoz, romantikus sétához hazafelé, édes búcsúcsókra az ajtóban. Rég volt ilyen, milyen rég.
Estére barátnőim hívnak, péntek van, megihatnánk valamit a Clubban, talán egy Mimosát, vagy valami erősebbet. Fáradt vagyok kicsit, de beleegyezem. A lányok hű társaim, kiszámítható, megbízható fix támpontok az életemben. Jó a hely is, szeretem. A farmert könnyű kis fekete ruhára cserélem, hajamat feltűzöm, és megfogadom, hogy ma jól fogom magam érezni, hiszen nagyon tartalmas napom volt.
Nevetgélünk, kortyoljuk az italunkat, nézegetjük a többieket, mint mindig. Beszélgetünk, jó így együtt. Két fiú lép az asztalunkhoz. Már lélekben készülök, biztos kissé illuminált állapotú, feltehetően önmagukat felettébb szórakoztatónak gondoló macsó pasi lesz, ahogy máskor előfordult vala.
–Hello lányok! Hozhatunk még egy kört? Ki mit iszik? Jöhet ugyanaz, vagy valami mást?
Józan, intelligens mondtatok. Felkapom a fejem. Kedves, nem tolakodó, nem erőszakos fiatalemberek, nem ironizálnak, nem aggitálják magukat, semmi ordenáré stílus. Összenézünk a csajokkal, és hagyjuk, hogy letelepedjenek közénk. Beszélgetünk, jól telik az este. Bemutatkoznak, ránk keresnek a facebook-on, és egy idő után elköszönnek, hogy majd írnak. Más esetben nem hinnék benne, de a mai, ez egy csoda nap! Mindenki olyan.. olyan más. Kezdeményező, humoros, bizakodásra okot adó, jól esik ezt tapasztalni.
Elbúcsúzunk egymástól a lányokkal, hazaérkezem. Tusolok, és végtelen elégedettséggel hajtom álomra a fejem. Végre ma, egy napig, igazán Nőnek érezhettem magam. Tettek róla, hogy így legyen, köszönöm nekik…
…felriadok… kezemből kicsúszott a távirányító, a film, amit néztem az imént, véget ért. Már a reklámok mennek.
Éjjel fél egy van. A csipszes zacskó, amiből majszolgattam, kissé kiborult, tele vagyok burgonyaszirommal.
…tehát álmodtam mindezt az imént.. sejthettem volna.. túl szép volt, hogy igaz legyen..
