Félelem
Félelem
Ketten voltak, igen ketten, most már világosan emlékszem. Felém jönnek, semmi kétség.
Elég lassan közeledtek, volt időm szemügyre venni őket, habár a szívem a torkomban dobolt a félelemtől.
Közben jól láthatóan figyelték az embereket, főként a nőket.
Lassan, megfontolt léptekkel jöttek, mint egy ragadozó, aki keresi áldozatát.
Mindketten hófehér szkafandert viseltek, de a jobboldali fickón még ebben a gyér világításban is lehetett látni, hogy meglehetősen lötyög a ruha.
Sokan voltak a teremben, mindenkin nagyon furcsa öltözék. Már nem is tudom, hogy volt bátorságom odamenni, egyedül, nő létemre. Már nagyon megbántam, az biztos.
A két fickó egyre jobban közeledett.
Nem egymás mellett jöttek, hanem két oldalról.
Az egyik pont szemből, a másik a kijárat felől, ahol az „Exit” lámpa világít.
– Talán még ki tudnék menni- gondoltam magamban. – Nem, nem, már késő, itt vannak!
És néhány másodperc múlva ott állt előttem a kijárat felől jövő ismeretlen.
-Na szerencsére ez még a jobbik variáció – gondoltam magamban.
Megállt előttem, lehajolt, és mivel a nagy zaj miatt nem lehetett jól hallani, a fülembe kiabált:
-Hello! James vagyok. Szabad? Jön táncolni?
És én boldogan álltam fel, már nem kellett attól félnem, hogy a még a jelmezén keresztül is jól láthatóan idős úrral kell elmennem táncolni, aki a másik oldalról jött.
Boldogan vetettük bele magunkat a jelmezbál forgatagába.
