Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Én nem
A kamaszkor, a lassanként felnőtté cseperedés és a társaságban megfelelni akarás kötelez. Vannak dolgok, amikben részt kell venni, ha az ember nem akar örökös kívülálló maradni, ha pedig a beilleszkedéshez olykor szokatlan dolgokat tenni, hát legyen, a fontos, hogy elismert tagja legyen az ember egy közösségnek. Ám ha az esetleg rossz irány, még mindig lehet mondani, hogy a többiek húzták bele az embert, ő nem is akarta, csak mások rávették a butaságra.
Így volt ez édesapám esetében a dohányzással. Születésem előtt sok évig szívta a bagót, és tulajdonképpen igen nagy megtiszteltetésnek, és a szeretet egyik legfőbb megnyilvánulási formájának tartom részéről, hogy felhagyott vele, miután én kibújtam anyukám hasából. Nem kis ára volt ennek, mert a dohányzást valamivel pótolni kellett, és akkor nem voltak mindenféle tapaszok, meg pótlékok, amik segítették volna a függőség elhagyását. Amikor édesapám elhatározásra jutott, hogy leteszi a cigit, a dohány helyébe Negró cukorkát vett a szájába, és nem tudom, milyen hatással vagy megfontolásból, de azzal helyettesítette a nikotin iránti vágyát. Sejtelmem szerint azonban inkább az önérzet és a büszkeség vitte előre az ügyben, hogy képes ilyen áldozatra is a nemes cél érdekében, és amúgy is felesleges pénzkidobás a dohány, amikor az embernek családja van, akikről gondoskodnia kell.
Így tehát fogai épségének kisebb mértékű feláldozásával abbahagyta a pöfékelést, ám mielőtt ez megtörtént volna, jó néhány évig élvezte a cigiszüneteket, amikor pár percre ilyen ürüggyel le lehetett tenni a munkát.
Apu a második világháború elején született, kamasz- és fiatal felnőtt kora így arra a korszakra esett, amikor egy családban a szülők még nem feltétlenül arra törekedtek, hogy diplomát adjanak a gyermekük kezébe, különösen nem vidéken. A különböző szakmák megszerzésének, és az azokban elért előmenetelnek nagy értéke volt, és talán mondanom sem kell, mennyire átérezzük ma ennek súlyát, amikor oly kevés a jó szakember.
Visszatérve apuhoz, ő a kőműves szakma mellett döntött, ennek a ranglétráját járta végig, egészen fiatalon, tizenévesen lett segéd, és több mint negyven évet töltött el ebben a foglalkozásban, amit aztán építésztechnikus művezetőként fejezett be. Még ma is olyan professzionalizmussal beszél a szakma minden kérdéséről, és területéről, hogy bármelyik percben odaállhatna egy építkezés élére. Akart tanulni, és szeretett is, jól tudta irányítani a keze alatt dolgozó embereket, és tekintélyt parancsoló volt fellépése. Hosszú út vezetett idáig, és már a legeleje sem volt éppen sétagalopp. Hajnali kelések, késő estig tartó munka, amikor éppen „szezon” volt, vagyis az időjárás megengedte a külső munkálatokat. Eleinte még nem volt se motor, se kocsi, és aput fiatal kora is akadályozta azok használatában, így kerékpárral vágott át a települések közti erdőn, s tett meg sok-sok kilométert, hogy időben beérjen a munkahelyére. Sokat vállalt, hogy legyen előrehaladás mind a szakma, mind az anyagiak terén. Néhány akkoriban készült fotó is bizonyítja nemcsak az ő fiatalságát, de azt is, hogy valóban meg kellett fognia a munka végét, sőt még dohánnyal a kezében is készült róla fénykép.
A kezdetek kezdetén ő is elfogadta a kínálást a kis, lapos dobozkából, de szerencsére csak valami nagyon gyenge dohány volt az, amit eleinte szívott. Dohányzott nagyapa is, hát ő miért ne tette volna. Ettől érezte magát felnőttebbnek, érettebbnek, nem látta senki olyan, akinek a szemébe nézve cigivel a szájában szégyenérzet fogta volna el. Olyan egyszerűnek tűnt minden. A melóban félrevonult a többiekkel együtt, és elszívott egy-egy szálat, ivott vagy evett rá, mielőtt hazament, hogy ne érezzék a leheletén, és kerek lett a világ. Igen ám, de tudomásul kellett vennie azt is, hogy a dohányzással függőség jár, kívánni fogja a nikotint akkor is, ha nem a munkahelyen lesz, és meg fogják kínálni előbb-utóbb nem várt pillanatokban is. Odáig jutott rossz szokásával, hogy már hazafelé menet is rágyújtott, és csak az utcájuk végében nyomta el a bűzrudacskát.
Egy délutánon éppen otthona felé tartott, amikor szembejött az édesanyja, drága megboldogult nagyanyám a járdán, és apu hirtelen nem tudta, hová tegye a kezében füstölgő dohányt. Beleveresedett a fejtörésbe, már-már azon volt, hogy valamelyik barátja kezébe nyomja, akik ott voltak a társaságában, de kissé fura lett volna az a helyzet, hogy egyikük két szálat szív, mert éppen mindannyian dohányoztak. Végső kétségbeesésében, és nem túl ésszerű ötlettől vezérelve egyszerűen zsebre dugta a kezét, s az abban füstölő cigarettát. Akkor még nem futottak át agyán a következmények. Volt cigi, nincs cigi. Milyen jó fiú is ő! Mindenki más dohányzik rajta kívül, de ő nem. Így értek oda egymáshoz, váltottak néhány szót, anyja tovább indult a tejcsarnokba, ő meg a többiektől elválva hazafelé vette az irányt.
Otthon aztán, a nyári konyha hűvös csendjében levette a munkásnadrágját, hogy otthonira cserélje. Ahogy a zsebébe nyúlt, hogy kivegye belőle a kulcsát és a dohány maradékát, kellemetlen meglepetés fogadta. A lenvászon zseb vajszínű falán jókora fekete szegélyű lyuk tátongott. „Hát ez mi? Ó, hogy a csuda vigye el!” – a valójában elhangzott szavakat inkább nem írnám ide, mert nem tűrne nyomdafestéket a döbbenet és a csalódottság kissé erősebb mértékű ilyetén megnyilvánulása. Apu egy szempillantás alatt megértette, miért nem volt jó ötlet zsebre dugni az égő cigi csikkjét. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem kergetőztek fejében mentőnek szánt gondolatok, de azok közül egy sem érte meg a kivitelezés reálisnak korántsem nem nevezhető lehetőségét. Nem volt más választás, ha eljön az ideje, be kell ismernie, hogy dohányzik. Mégpedig amikor anyja este összeszedi a mosnivalót. Elvégre nem gyerek már, vállalnia kell a döntései következményeit. Nem tudta, sírjon vagy nevessen, olyan abszurd volt a helyzet. Az abszurditás pedig abban rejlett, amikor az is kiderül, milyen régóta műveli már titkon ezt a rossz szokást, holott még húsz éves sincs.
Amikor eljött az este, édesanyja valóban elkezdte összeszedni a mosásra szánt ruhákat, és jó asszony módjára minden nadrág zsebébe benyúlt. Amikor a munkásnadrág került sorra, lopva anyjára nézett. Az asszony mit sem sejtve nyúlt előbb a bal, majd a jobb zseb után. Ez utóbbinál hirtelen összeráncolta a homlokát, aztán elkerekedett szemmel fordult a fia felé.
– Hát ezzel meg mi történt, fiam?
– Kiégett, édesanyám.
– De hát mitől és mikor?
– Véletlen beletettem a cigimet… – egyetlen félresikerült próbálkozása hangzott el most a magyarázkodásra, mert a mondat annyira nevetségesen hangzott.
– Hogy mit csináltál? És mióta szívod a dohányt? Nem elég, hogy apád füstöl? Kell ez neked is? – ingatta a fejét anyja nem tetszésében.
Apu csak megvonta a vállát, és hogy oldja a helyzetet, mesélni kezdett. Elmondta azt is, hogy égett ki a zseb, amin aztán mindketten nevetni kezdtek, és persze nem úszta meg továbbra sem a rosszalló pillantásokat. Végül nagyanyám csak annyit mondott.
– Apádnak még ne mondd el…
Megvolt annak az oka, miért kérte ezt a fiától. A családfő nem volt túl jó bőrben. Túl voltak már azokon az időkön, amikor munkatáborba kellett mennie, és ez örök nyomott hagyott az egészségén. Soha többé nem lett az a tetterős férfi, aki azelőtt volt. Felesége védeni szerette volna mindentől, kímélni, segíteni neki. Azt gondolta, amiről nem tud, az nem emészti. Így hát abban maradtak, hogy otthon fia továbbra sem gyújt rá. Teltek a napok, hetek, folyt az idő a megszokott medrében.
Apu továbbra is eljárt dolgozni, úgy élte a napjait, mintha mi sem történt volna. Anyja ügyesen befoltozta, eltüntette a szerencsétlen baleset nyomait a munkásnadrágján, mindenki végezte a dolgát. Akkor még megvolt az embereknek az a jó szokása, hogy a családok összejártak, a barátok leültek egymással egy pohár italra, az idősek kiültek a portájuk elé.
Gyakran összegyűltek a barátok a helyi ivóban is. Ott voltak apák és fiaik a faluból, beszélgettek régről és mostról, anekdotáztak, számba vették az előttük álló időszakot. A társaságban ült apu is nagyapával, ettek-ittak, jól érezték magukat.
Nagyapa egyszer csak a kabátzsebébe nyúlt, és elővette az ismerős kis lapos dobozt. A barna csomagolópapír végére hajtott ezüst zárófólia még fel sem volt bontva, az öreg komótosan feszítgette fel a kis füleket az időközben előbukkanó világossárga rudacskák tetején. Miután leszedte az ezüst papírdarabot, egy határozott mozdulattal összegyűrte, és az asztal közepén álló hamutartóba dobta. Azután megindult körbe a társaságon. Mindenkinek odatartotta dobozt, néhányan vettek is belőle egy szálat. Lassan haladt körbe, mert aki elvette a magáét, annak tüzet is nyújtott.
Végül visszaért a fia mellé, és leült a padra. Már éppen a sajátját vette volna ki, amikor hirtelen mozdulattal fiának is odatartotta a dobozt. Az kérdőn és zavartan nézett rá, nem értette, mire vélje apja gesztusát.
– Na vegyél csak egyet! Ha már úgyis… Majd pont a fiamat nem kínálom meg! – mondta egyszerűen az öreg.
Apu elvörösödve húzott egy szálat, apja pedig azzal oldotta a helyzetet, hogy meggyújtott kettejüknek egy gyufaszálat, és biztatóan odabólintott neki. Ilyen volt az öreg. Nem kellett magyarázkodni, nem kellett beszámolni. Tudomásul vette, hogy ennek is eljött az ideje, és ha a Teremtő úgy akarja, majd el is múlik. Attól fogva apunak már sehol sem kellett színlelnie, viszont cserébe nem is vitte túlzásba a dolgot. Ha társaságban megkínálták, akkor elfogadta, de magától sosem nyúlt a dohányos dobozért.
Az utolsó dobozt, amit még én is láttam, és a kezembe is fogtam, nagyanyám ruhásszekrényében találtam meg véletlenül egy szellőztetés alkalmával, mert mint kiderült, molytalanításra is kiválóan alkalmas a dohányáru, bár a levendula kellemesebb illatot áraszt, szóval az én szekrényemben már az bújik meg a ruhák mellett.
