Életbe zárva

Életbe zárva

Otthon. Csupán egy szó, mégis óriási jelentőséggel bír az emberek többségének a számára. Mindenki máshol érzi magát otthon, az viszont bizonyos, hogy általában ugyanúgy gondolnak rá, mint biztonságot adó, meghitt helyre, legyen az kisebb, vagy nagyobb. Damian számára azonban ez nem sokat jelentett. A csodálatos helyen fekvő kényelmes ház amelyben élt, egy kívülálló számára bizonyára elég személytelennek tűnt volna, neki azonban pont így felelt meg. A makulátlanul fehér falakon nem lógtak családi fotók, vagy festmények, sőt, sehol a házban nem volt található semmi a múltjából, ahogy a jelenéből sem. Nem azért, mert nem voltak emlékei, hanem épp az ellenkezője miatt. Túl sok fájdalmas emlék élt benne, nem volt szükség rá, hogy tárgyak is emlékeztessék a háta mögött hagyott elmúlt időre, mint ahogy az üres mostanira sem. Ahogy végigsétált a nappalinak nevezett helyiségen, hangosan koppantak a lépései a fényes padlón. Megállt az óriási ablak előtt és kinézett az esti szürkületbe, miközben körül ölelte a csend. Bármennyire is hozzászokott ehhez az elmúlt évtizedek alatt, elviselte, ezúttal viszont kifejezetten zavarta. Voltak jobb és rosszabb napjai, és ez most kimondottan az utóbbi egyike volt.
Ahogy a nap lejjebb kúszott az égen, odakint a látótávolság egyre csökkent, de még így is jól kivehetők voltak a hatalmas kertben a fehérre festett kisebb kőtömbök. Ez mindig a fájdalmas elmúlásra emlékeztette, amelyet elvettek tőle. Keserű dühében a keze ökölbe szorult, amelyet a lábához szorított. Megrekedt az élet fogságában, remény nélkül arra, hogy az élete egyszer véget ér, ezért gyűlölte annyira az órákat. A halandó emberek számára az idő megállíthatatlanul rohan, ezért sietnek gyorsan és úgy élni, hogy minél több minden beleférjen abba a rövid időbe. Ő ezzel szemben úgy érezte, hogy az idő csupán vánszorog, minden egyes percét kihasználva arra, hogy őt minél tovább gyötörje.
Meg sem kellett fordulnia, azonnal érezte, mikor hívatlan vendége megjelent a háta mögött.
– Mit keresel itt? – kérdezte tőle Damian nem túl kedvesen, arra sem véve a fáradtságot, hogy megforduljon és ránézzen.
– Pontosan tudod, miért vagyok itt– szólalt meg az idegen, mire ő lehunyta a szemét. Több évtizede nem hallotta ezt a hangot, melynek hallatán most újra gyűlölettel telt meg a lelke, pedig valamikor az életét adta volna érte. Összeszorította a száját, úgy téve mintha meg sem hallotta volna őt. A csend egyre kínosabb lett, amit végül rövid nesz zavart meg, majd egy foltos német dog kölyök jelent meg a lábánál.
– Mondtam, hogy nem kell több kutya – jelentette ki és próbálta figyelmen kívül hagyni, ahogy a jövevény körül szaglászta.
– Társra van szükséged! Elzárkózol mindenki elől és ezzel az értelmetlen magánnyal bünteted magad. Hova lett az a férfi, akit nem félemlített meg soha, semmi?
– Miattad váltam ilyenné, vagy már elfelejtetted?
– Sajnálom, hogy még ennyi idő távlatából is úgy érzed, hogy ami veled történt büntetés, holott az egy kivételes ajándék.
– Ajándéknak nevezed azt, ami elvett tőlem mindent? A szerelmem, a családom, a barátaim, az életem! Számomra már az idő múlása nem jelent semmit. Eltűnt az ünnepek fénye, az évszakok változásának varázsa, a várakozás öröme, minden! Feltudod ezt fogni? Persze, hogy nem, hiszen te sosem élted meg ezeknek a szépségét.
– Ha nem ismernélek olyan jól, azt mondanám hálátlan vagy. Az elmúlás sokak számára fájdalmas és bármit megadnának az örök életért cserébe.
– Mert elképzelni sem tudják, milyen érzés szembesülni azzal, hogy egy időtlen körbe vagy zárva, amiből nincs kiút! A nap újra felkel és lenyugszik, tudatában annak, hogy ez nem fog változni számomra soha többé.
– Nézd más szemszögből a dolgot, kiválasztott vagy, akire az emberiségnek nagy szüksége van!
– Igen, az emberiségnek, nem pedig csak valakinek – vetette a szemére.
– Inkább választottam volna a halált, mint ezt!
– Damian, nézz rám! – a férfi csak ekkor fordult meg és beleszédült a látványba. Mint ahogy ő, Lexana sem változott semmit. Ha most látná először, ugyanúgy beleszeretne, mint valamikor a múltban. Néhány pillanatra visszatartotta a lélegzetét, amíg a gyűlölete újra felül nem kerekedett a semmibe veszett érzelmeken.
– Ne akarj újra meggyőzni arról, mekkora fájdalommal járt lemondanod a szerelmünkről, rólam, mert azt még mindig képtelen vagyok elhinni! – sziszegte a fogai között, igyekezve féken tartani magát. Attól ugyan nem félt, hogy kárt tesz valamelyikükben, inkább attól, hogy dühének ereje valahol máshol csapódik majd le.
– A világ változik, vele változol te is, ha külsőleg ez nem is látható, de belsőleg mindenképp. Részese vagy valaminek, amiről más nem mondhatja el ugyanezt. Látod a világ pusztulásának jeleit, ezzel egyetemben látod az ellene tett erőfeszítéseket is. A tudomány fejlődését, új betegségek megjelenését és azok gyógymódjának megtalálását, az evolúció előrehaladását.
– Társadalmi szempontokat soroltál most fel nekem, de mi van az egyén igényeivel?
– Példát akarsz rá? – kérdezte dühösen a nő, amiért nem sikerült még mindig elfogadtatni vele az örök élet kiváltságát.
– Szerinted mennyivel jobb egy haldokló ember küzdelme még egyetlen plusz óráért? Kapaszkodni egy újabb napba, ami talán el sem jön? Ásatásokat végezni és közben találgatni, vajon milyen lehetett a múlt, és mit tartogathat a jövő az ember számára? Megöregedni és várni a halált?
– Pont az benne a lényeg, hogy az élet véges. A haldokló talán nem is azért az egy óráért küzd, mint ahogy te azt hiszed, hanem azt várja, mikor lesz már vége a szenvedésének. Mert tudatában van annak, hogy vége lesz egyszer. A halandók ezért igyekeznek olyat létrehozni, ami segít a dolgokat maradandóvá tenni, amivel fennmarad a nevük. Azzal pedig, ha a múltat kutatják, jobban megismerik magukat, fejlődnek, tanulnak az esetleges hibákból és igyekeznek őket nem újra elkövetni. Keresik egymás társaságát, vannak kapcsolataik, amelyeket ápolnak, van értelme az érzelmeik kimutatásának. Szeretnek és nem csak fájdalmat éreznek.
– Mindezt te is megteheted – vetette ellen Lexana.
– Valóban? Tudod miért nem akartam egy újabb kutyát? Látod odakint azokat a fehérre festett köveket? – intett fejével az ablak irányába, mire a nő is arra nézett.
– Igen, látom! – bólintott.
– Mindegyik egy ilyen társ sírhelye – mutatott a lábánál csaholó kölyökre, miközben most először simogatta meg.
– Az ember megkedveli, sőt megszereti őket, szívén viseli a sorsukat és nyolc-tíz év múlva saját kezével megássa a sírjukat. Már egy ilyen elvesztése is elég fájdalmas tud lenni, de ha megszámolod a köveket, az több, mint egy tucat. Belefáradtam a veszteségekbe – hunyta le a szemét, miközben beszélt. Mély levegőt vett, hogy folytatni tudja.
– Az emberekkel is ugyanez a helyzet. Akiket megismertem, akikkel kapcsolatba kerültem, becsültem, tiszteltem, megkedveltem őket és aztán sorra tűntek el az életemből, olyan űrt hagyva maguk után, amely az idő múlásával egyre nagyobb lesz. Ami még ennél is szörnyűbb, hogy bizonyos idő távlatából akad olyan is, akire már nem is emlékszem. Az emlékeik elhalványulnak, majd egyszerűen szertefoszlanak, mintha meg sem történtek volna. Attól félek ez az űr egy óriási fekete lyukká válik, ami mindent elnyel, engem is.
– Ne gyötörd magad ilyen felesleges gondolatokkal, az emlékek mindenkinél elhalványulnak. Ez természetes, hiszen jönnek helyette újak – érvelt Lexana.
– Számomra nem az. Te halhatatlannak születtél, én halandónak és így is kellett volna maradnia. Ha már a múltat emlegetjük, van, amire régóta szeretném a tudni a választ.
– Hát akkor kérdezz bátran!
– Vajon hányan lehettek előttem, akikkel ugyanígy elbántál? Hiszen, mint ahogy tudjuk, több ezer ember, ha nem több, volt rád bízva az évszázadok alatt. Mindenkibe beleszerettél, akit őriztél, vagy csak néhány kivételes eset akadt?
– Nem – rázta a fejét határozottan – te voltál az egyetlen.
– Valóban? Ezt kicsit nehéz elhinnem, de legyen. Meséled el nekem, miben voltam én más, mint előttem bárki?
– Ezt nem lehet így elmagyarázni.
– Azért csak próbáld meg, hiszen tudod, időnk van rá, mint a tenger – jegyezte meg Damian cinikusan széttárva a karjait.
– Vádaskodsz, miközben meg sem próbálod beleképzelni magad a helyembe, pedig akkor talán megértenéd, mit és miért tettem! – vágott vissza a másik keserűen. Ő is szenvedett és a férfi ezt úgy tűnik továbbra sem akarta tudomásul venni.
– Ha tudnád hányszor megtettem, de semmilyen okot nem találtam arra, hogy úgy eldobd a szerelmünket, ahogyan tetted! Már ha valóban szerettél.
– Ne merészeld megkérdőjelezni az irántad tanúsított érzelmeim! – kiáltotta Lexana és már ott állt előtte, alig néhány centiméter választotta el őket egymástól, mégis mintha több ezer méter mélynek tűnt volna a közöttük lévő áthidalhatatlan szakadék.
– Számomra is elviselhetetlenül fájdalmas volt meghozni ezt a döntést, de csupán több évszázadonként születik olyan személy, mint te. Aki egy emberként képviseli a múltat és a jövőt, segít megújítani a szellemiséget.
– Miért nem mondtad ezt el rögtön az elején?
– Mert én magam sem tudtam.
– Az, hogy lehetséges? Hiszen azt állítottad, hogy a születésemtől velem vagy.
– Ez csupán harminckét éves korban derül ki.
– Ezek szerint téged is meglepetésként ért a dolog.
– Így van. Ez még bonyolultabbá tett mindent. Már azzal rengeteg íratlan szabályt megszegtem, hogy személyes érzelmet tápláltam egy ember iránt.
– Nocsak, mikre fény nem derül utólag. Tiltott dolognak számítottam?
– Az túlzás, hogy tiltott, előfordult már hasonló a történelem folyamán, de sohasem lett jó vége, ezért is igyekszünk elkerülni az ilyen mély érzelmi kötődéseket. Vigyáznunk kell rátok, viszont nem szólhatunk bele az életetekbe. Ez olykor nagyon hasznos, máskor viszont óriási teher.
– Azt nem kétlem. Még mindig nem válaszoltál, miben voltam én más?
– Teljes egészében. Ahogy legelőször rám néztél, mintha a lelkembe láttál volna, pedig tisztában voltam vele, hogy az lehetetlen. Ha őszinte akarok lenni, megrémültem, nem tudtam képes leszek-e végigkövetni a sorsod, ezért kértem, hogy viselje más a gondod.
– Mégis a tiéd maradtam – szögezte le a nyilvánvalót.
– Így van, nem találtak okot arra, hogy másra bízzanak.
– Gondolom, ez nem töltött el túl nagy örömmel – jegyezte meg gúnyosan Damian.
– Elfogadtam a döntést, így melletted voltam életed több évnyi minden pillanatában, bár neked erről fogalmad sem volt. Végeztem a dolgom.
Miközben beszélt, járkálni kezdett, mert még mindig ugyanolyan hatással volt rá a férfi közelsége, mint valamikor a múltban. Annak idején sikerült elfojtania magában ezt az érzést, muszáj volt így tennie, máskülönben felemésztette volna a gyötrődés. A jelen azonban más volt. Sohasem gondolta, hogy valaha újra látja őt. Úgy vélte, Damian is elfogadja idővel az új életet, mindketten mennek tovább a számukra kijelölt úton és áldozata nem lesz hiábavaló. Ezzel szemben semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna. Szerelme teljesen más véleményen volt. Dühös, sértett és csalódott férfiként képtelenség volt meggyőzni arról, hogy mindez az ő javát is szolgálja, nem csak az emberiségét. Útjaik nagyon csúnyán váltak el, mindenesetre ő továbbra is figyelemmel kísérte az életét. Mélységes szomorúsággal töltötte el a férfi magánya. Szakításuk után nem volt hajlandó újabb kapcsolatot létesíteni, testi szükségleteinek kielégítését megoldotta gyorsan, érzelmek nélkül. Lexana tisztában volt azzal, hogy a magány mire képes, látta már több millió embernél a hosszú távú egyedüllét következményét, ezért döntött úgy, hogy ötven évvel a történtek után megajándékozza egy kutyakölyökkel. Egy német doggal. Azért esett a választása erre a fajtára, mert a nagysága ellenére jámbor, jól kezelhető, és van benne egyfajta elegancia, valahogy ezt nagyon jól el tudta képzelni Damian mellé társnak. Mivel nem lett volna ereje, hogy személyesen adja át neki, ezért másra bízta a dolgot, amit azóta is megtett nem sokkal minden állat elmúlása után. Azonban a legutóbbi elvesztése után a férfi világosan kijelentette, hogy nem kér több háziállatot. Mivel aggódott miatta, ezért ő maga vitte el hozzá a mostanit. Igazából nem tudta mire számíthat, ha újra szemtől szembe áll majd vele, mégis lesújtó volt számára a férfi elutasító viselkedése. Nem értette, miért nem tudott annyi évtized után sem megbocsátani neki, hiszen a múlton változtatni már nem lehetett. Észrevette, hogy megállt, felnézett és Damian kérdő tekintetével találta szembe magát.
– Bocsáss meg, kissé elkalandoztak a gondolataim- szabadkozott, néhány pillanatba beletelt, mire összeszedte magát és újra beszélni kezdett.
– Attól a pillanattól pedig, hogy nagykorú lettél minden megváltozott. Már nem volt szükséges rád vigyáznom, nem is akartam, képes voltál erre te magad is, ezért több figyelmet fordítottam másokra. Ahogy telt az idő, teljesen megtaláltad önmagad és én büszke voltam rád. Számomra annyira különböztél mindenkitől, különleges voltál, úgy éreztem hozzám tartozol, holott nem lett volna szabad így lennie, kezdtem szétesni, ezért teljesen kizártalak az életemből egy időre, hátha ezzel sikerül leküzdenem az irántad való vonzalmam. Vagy legalábbis megpróbáltam. Évek teltek el, mire újra vettem a bátorságot és engedve a kíváncsiságomnak megkerestelek. Az volt az a pillanat, ami sorsfordító volt mindkettőnk életében. Szembe mentem veled az utcán és ahogy rám néztél, úgy mosolyogtál, mint aki egy rég elvesztett ismerőssel találkozott volna újra, pedig soha nem láttál még azelőtt. Érett férfi lettél, csakúgy áradt belőled a lendület, élettel teli voltál. Még mindig emlékszem az érzésre, amikor eltöltött a mosolyod ragyogása. Akkor és ott teljesen tudatában voltam annak, hogy engednem kell bekövetkezni a dolgokat, bármi legyen is a következménye. Szerettelek úgy, mint addig még soha senkit. Fogalmam sem volt róla, milyenek az emberi érzelmek, amíg magam is meg nem tapasztaltam. Annyira jó érzés volt, szinte fájt, mégis egyre többet akartam belőle, miközben féltem, mi lesz, ha megtudod, ki is vagyok valójában. Rövid ideig képes voltam elrejteni előled a valódi kilétem, olyan életet éltem, mint bárki más, miközben tettem a dolgom, mégis rettegtem, mikor jön el a pillanat, amikor elveszítelek. Ami meg is történt, csak úgy, ahogyan egyikünk sem számított rá. – Kis szünetet tartott, várta hátha Damian közbeszól, de ő csak egyre komorabban hallgatott. Hátat fordított neki, mert fájt ilyennek látnia azt a kedves arcot, ami örökre olyan marad, mint amikor elszakadtak egymástól.
– Váratlanul ért a felismerés, hogy az olyan ritka személyek egyike vagy, aki hajlamos az örök életre, ezzel segítve az emberiséget és minket. Ehhez viszont meg kellett szüntetnünk a kapcsolatunkat, minden téren. Ami ennél is rosszabb volt, hogy nem találkozhattunk többet egymással. Fogalmam sem volt róla, hogyan mondjam ezt el neked, úgy, hogy meg is értsd és elfogadd. Nem akartam másra bízni ezt a feladatot, azt reméltem, ha tőlem tudod meg, akkor mindkettőnk számára valamelyest könnyebb lesz az elválás, hiszen minden kérdésedre választ kaphattál volna. Te azonban olyan elutasítóan viselkedtél, meg sem akartál hallgatni, engem hibáztattál mindenért, akárcsak most.
– Mert megvan rá az okom. Gondolj bele, mennyivel másabb lett volna, vagy lenne minden, ha nem mondasz le rólam. Abban a pillanatban elfogadtam volna a sorsom, ha együtt lehetünk az idők végezetéig, viszont ezt te nem akartad!
– Ezek nagyon kemény szavak Damian!
– Mert a fájdalom is az volt, ami velük járt!
– Szó sem volt ilyenről! Bár lett volna rá lehetőség, de semmiképp nem maradhattunk volna együtt, értsd meg!
– Miért?
– Mert két halhatatlan nem lehet szerelmi kapcsolatban egymással, a lehetséges következmények miatt. Ez egy olyan törvény, amit muszáj betartunk, ezért nem kötődünk fajon belül soha egymáshoz.
– Mi a helyzet az emberekkel való kapcsolattal?
– Az emberek élete véges, amikor meghalnak, velük hal az érzés is, ennyi. Halhatatlanoknál fennáll a veszélye annak, hogy rossz irányba térnek el, ami beláthatatlan következményekkel járna. Mivel nyílt titok volt a kapcsolatunk, választanom kellett. Vagy megkapod az örök életet és távol tartom magam tőled, vagy marad minden úgy, ahogy van, de idővel elveszítelek örökre, ahogyan az emberiség is és nem tudjuk meg, mire lettél volna képes. Meg kellett hoznom a döntést, ahhoz, hogy életben maradj.
– Milyen különös, hogy ezt akkor nem említetted! Önző voltál! Elvetted tőlem a döntés jogát! Meg sem kérdezted, vajon én, mit akarok! – kelt ki ekkor magából Damian.
– Mert biztos voltam a válaszodban – ismerte be Lexana – tudtam, hogy inkább a halandóságot választanád, azzal viszont végleg elveszítettünk volna és minden mást is.
– Ironikus nem, hogy így is elveszítettél.
– Bizonyos formában igen, de nem véglegesen és rendkívül sokat nyertünk általad.
– Az sem számít, hogy ezért meggyűlöltelek?
– De, nagyon is. Képes lett volna a szívem megszakadni attól, amit a szemedben láttam, mégis tudtam, ha erősnek mutatom magam, kétséged sem marad afelől, hogy vége és nem próbálsz győzködni. Elképzelni sem tudod, mennyire fáj, ahogy itt állsz velem szemben és még csak meg sem érinthetlek. Ahogy hallom a hangod, amely kedves szavak helyett vádaskodik. Azt mondod, önző voltam? Meglehet. Bár más szempontokat is figyelembe vettem, a fontossági sorrendben nem én álltam az első helyen. Mielőtt megkérdeznéd, hogy újra így döntenék-e, a válaszom: igen. Főként azok után, hogy látom, miket értél el. Tudom, hogy helyesen cselekedtem. Mint ahogy azt is, mennyire szükséged van valakire, akivel törődhetsz és aki törődik veled, aki vigasztal és erőt ad, ha szükség van rá.
– Életre ítéltél, miközben belülről meghaltam.
– Nem Damian, nem haltál meg, csak bezárkóztál. Kérlek, nyílj meg újra, lépj túl a múlton!
– Ha képes is lennék rá, és tegyük fel, találnék valakit, szerinted, mit szólna hozzá, ha kiderülne, hogy valami nem stimmel velem, nem öregszem? Mert idővel bizonyára feltűnne neki.
– Hidd el, ha szeretne annyira, mint én, akkor felfogná és megértené. – Ekkor már képtelenség volt figyelmen kívül hagyni a szobát körbe szaladgáló, vinnyogó kutyakölyköt. A férfi lehajolt és az ölébe vette, aki örömmel nyalta végig az arcát. Csak ekkor mosolyodott el néhány másodpercre, amitől a vonásai teljesen megváltoztak, egyszerre lágyabbá és szerethetőbbé vált.
– Egy újabb röpke élet – mondta inkább magának.
– Egy új, felfedezésre váró kaland kezdete – helyesbített Lexana.
– Bánj vele úgy, ahogy a többivel és meghálálja. A kutyák ösztönösen megérzik, az emberek jóságát vagy rossz szándékát. Őt én magam választottam, mert bár ő volt a legkisebb, mégis, hozzád hasonlóan makacsul kitartó és óriási erőt érzek benne. Sajnos nem maradhatok tovább – mondta vegyes érzelmekkel telve. Egyrészt megkönnyebbült, hogy a férfi mégis elfogadta az új társát, másrészről nehéz volt újra búcsút vennie tőle.
– Damian! – szólította meg végül gyengéden.
– Kérlek, gondold végig újra ezt a beszélgetést, de most a tények ismeretében. Amit kaptál tőlem, a lehető legnagyobb dolog egy ember számára. Ne a veszteségeket számold, hanem a lehetőségeket lásd benne. Ne a keserűséget és a bánatod hordozd magaddal, hanem az erőt és a vidámságot. Az idő múlása nézőpont függvénye. A siető embernek gyorsan megy, a várakozónak pusztán vánszorog, pedig az idő haladása állandó és sohasem áll meg, még számodra sem. Ha kitekintesz az ablakon, ne csak a sötétséget lásd – mutatott most a kert irányába – nézz a sötétség mögé, ahol a fény mindig arra vár, hogy újra színre léphessen. Legyen bátorságod vállalni a múltat, szembenézni a jövővel, mert ezzel a kettővel együtt leszel önmagad, és tudd, mindig van legalább egy olyan személy, aki olyannak fogad el és szeret, amilyen vagy. Továbbra is figyelemmel kísérem az utad, remélve, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor már nem keserűséggel gondolsz kettőnkre, hanem halvány mosoly kíséretében, megelégedettséggel, hogy igen, valóban így kellett lennie. – Azzal hangtalanul ahogyan jött, el is tűnt. Damian egy pillanatig még nézte a helyet, ahol állt, ám a kölyök ficánkolni kezdett az ölében, ezért teljes figyelmét felé fordította.
– Úgy tűnik, hogy a gazdád lettem. Gyere, keressünk valami finomat neked, és hozzuk ki a legjobbat ebből a helyzetből!