Éjfél-sziget

Megfáradtan eresztette le üres batyuját a földre. A szél vadul cibálta palástját, csuklyáját is letépte a fejéről. Nem akart felnézni, mégis megtette.
Amikor feltárult előtte az Éjfél-sziget, szótlan maradt. Emlékek rohanták meg, és halvány mosoly suhant át az arcán, ahogy újra üdvözölte régen látott otthonát.
A zöldellő partokat sötét tenger mosta. Hullámai minden zugot ostromoltak, ahová betörhetett a víz ereje. A fák lombjait szelíd szél ringatta; némán táncoltak a grafitszürke ég alatt, míg a kastély árnyéka komorságba, majd élettelen csendbe borította a természetet.
Édes gyümölcsök lógtak fürtökben, a tuhrea illata betöltötte a levegőt: az a mézédes, tüzes aroma, amely sehol máshol nem létezett, csak az Éjfél-sziget keserű hallgatásában.
Néhol az őszi szürkeséget a bágyadt naplemente színei törték meg. Az utakat fekete murva fedte, járhatatlanná téve minden ösvényt. A sár megült a talajon, a pocsolyákba szitáló eső csepegett; a hajnalra elcsendesült vihar még a levegőben hagyta friss nyomát.
Nagyot nyelt, majd magasba emelte tekintetét, hogy szemügyre vegye a lebegő, éjfekete kastélyt. Hegyes bástyái a sziget fölé nyúltak, ólomüvegei a fényt szivárványba öntötték. Mintha festett szárnyak bukkantak volna elő a falakon, sötét alakok rejtőztek volna az árnyékokban. Odabent pedig a régmúlt szellemei mozogtak.
A sötét épületet borostyán és kúszónövények százai ölelték körbe, szorosan tapadva a falakra. A táj lágy ködbe burkolózott, a várfalak kongtak az ürességtől.
Ezernyi virág törne utat magának rajtuk, ha a féktelen halál nem tépné le rendre a szirmokat.
A lebegő sziget tetején hatalmas, kopárnak tűnő sziklatüskék meredtek az ég felé, beleveszve a sötét felhők gomolygásába. Kusza gyökerek futottak végig a köveken, végeláthatatlanul terítve be a felszínt. Tudta jól, hogy évezredekkel ezelőtt szakították ki a föld szívéből, mégsem gondolta volna, hogy valaha így fordul meg rajta az élet.
Fáradt sóhajjal hajolt le a holmijáért. Eljött az idő, hogy újra belépjen az elhagyatott helyre, és bűnei a nyakába hulljanak.
A szikláról, ahonnan elindult, közelinek tűnt a tenger ölelte kis kontinens. Órák óta gyalogolt, mire belátta: az alsó szigetrész, amely a tengerpartra vezetett, sokkal messzebb van, mint hitte.
Mocsaras lápokon kellett átvágnia, ahol lába belesüppedt a sötétbarna, iszapos földbe. Csak nagy nehézségek árán sikerült egy vaskos, elszáradt faág segítségével kitolnia elgyengült testét. Olyan hangosan reccsent meg a súlya alatt, hogy azt hitte, mindjárt kettétörik, de végül kisegítette a szorult helyzetből.
Reszkető, fáradt keze alig bírt belekapaszkodni bármibe. Ráncos, sötét foltos bőre minden testrészén megereszkedett.
Az agyagos föld halk fortyogással és morajjal kísérte lépteit. Egyetlen élőlény sem keresztezte útját. Magányosan hallgatta a talaj alatti járatok dörmögését, a barlangokba zúduló tenger vad csapkodását.
A levegőben dohos bűz terjengett, amely facsarta az orrát, s apró, kapkodó levegővételekre kényszerítette. Palástja ujjával takarta el az arcát, hogy ne fulladjon meg a förtelmes szagoktól, amelyek a mocsarat körbelengték.
A láposból kiérve a vadak távoli morgása gyorsabb tempóra kényszerítette. Nem akart többé szembekerülni lélekdémonokkal vagy pokoli farkasokkal. Egy újabb harcot már biztosan nem élt volna túl. Az első csapás ledönthette volna a lábáról.
A szél erővel csapott le, betörve zilált köpenye alá. Szorosabbra fogta magán, de a hideg csontig hatolt. Dideregve erőltette előre a lábait, hogy minél előbb elérje az Éjfél kastélyt.
Megállt a tenger mellett. Mélyen beszívta a sós levegőt. A jeges szilánkokként döfködő fájdalom a tüdejében különös nyugalmat hozott.
– Az utolsó levegő ebben az életben – suttogta. Hangja mély volt, feszült. A bogarak, mintha meghallották volna, szétiszkoltak a lába elől. A tenger moraja sem tudta elnyomni a szavait. Valaha nyers, fékezhetetlen múlt hangzott ki belőle, most mégis gyengén, megtörten csengett.
Felemelte a kezét. Karját hegek borították, köztük halvány, bőrbe vésett minták, melyeket a vágások összekuszáltak. Bágyadt mozdulattal intett a levegőbe. Csak várnia kellett.
Ujjaival lassan beletúrt hosszú, ősz hajába, majd megsimította a szakállát. Ráncos homlokán feszült izmok rángatóztak. Beesett arca, törött orra és a sok sérüléstől torzult vonásai szinte viaszba fagytak. Tekintete homályos volt és vizenyős. Bal szemét hályog fedte, vörös erek szabdalták. Az idő könyörtelenül eljárt felette.
Megfáradt csontjai és élete visszahúzta oda, ahonnan évszázadokkal ezelőtt indult. Akkor még fiatal, tettre kész harcos volt. A háború azonban mindent elvett tőle: családot, földet, rangot. Csak egyetlen hajtincs maradt számára egy apró, karcos üvegcsében, amit remegő kézzel szorított magához.
Emlékei között felragyogott az asszonya arca. A vörös haja, amit mindig táncoltatva csapkodott a szél. Égkék szemei, amelyekben fáradhatatlan öröm csillogott, s néha óvó pillantásokkal követték őt. Kacagása a fülében csilingelt. Emlékezett még ruhája halványkék színére, és amikor átkarolta derekát, mintha az egész világ megszűnt volna körülöttük.
Kecses mozgása vadászó macskára emlékeztetett. Türelmes amazon volt, titokzatos nő. Arcát sűrűn borították apró, fekete szeplők, mint egy maszk, amely különös titkokat őrzött. Ennek a csodálatos nőnek a halála tépte szét végleg a szívét.
A messzeségben egy csónak bukkant fel. Nem volt rajta vitorla, nem lapult benne evező. Üresen és hangtalanul közeledett felé. Körülötte nem fodrozódott a víz, utána sem maradt nyoma. A tenger felszíne sima, mozdulatlan, egyetlen csepp sem rezzent a némaságban. Mintha megállt volna az idő, s csupán a ladik körül létezett volna még az élet.
Kopott deszkáin takaró és némi gyolcs várta, hogy bekötözhesse a sebeit. Ételre, vízre már nem volt szüksége. Az oldalát moha és alga lepte be. Ülőrészén is itt-ott növények kapaszkodtak, elszáradt virágokkal. Gyökereket húzott maga után, mintha egyenesen a szigetből szakadt volna ki, amelyet lassan elnyelt a környezet és az idő vasfoga.
Elöl betódult a víz, hátul hiányoztak a lécek. Alig maradt benne valami, ami még csónakra emlékeztetett, mégis erővel siklott, hogy elérje a partot.
Lassan, óvatosan mászott bele a gyilkos gályába. Ki tudja, mikor süllyed el. Csak remélte, hogy nem ő lesz az utolsó áldozata.
Bizalommal a szívében helyezkedett el az ülésnek szánt deszkák között. Magára húzta a pokrócot, hogy utoljára melegítse elfáradt ízületeit. Felesleges mozdulatokkal, néhány sóhaj kíséretében kötözte át a jobb lábán húzódó sebet.
A csónak megindult. Ki tudja, milyen erő, miféle varázs vitte előre? A sziget titkait csak kevesen ismerték, és aki elhagyta, annál hamar feledésbe merültek az emlékek.
Csak akkor tárulnak fel újra, amikor valaki visszatér, hogy végső búcsút vegyen az élettől, és visszavonuljon a régmúlt idők árnyai közé – oda, ahonnan egykor tettre kész harcosként indult világot látni.